Az őrnek fegyvere van, a fegyvernek őre.
S ha jó az őr, van hite is. De olyan fegyvert
még nem találtak ki, s nem is fognak soha
kitalálni, amelynek volna hite is.
(Gustave Martin Pompier, a francia Ellenállási Mozgalom őrnagya)
A címben szereplő szócska,
kis, korántsem azt jelenti, hogy amire a most következő oldalakon elszántam magam, be- s bent szétnézni, az nem nagy. Ez a szócska az önirónia jele. Legyünk
kicsit őszinték; van ilyen? Lehetünk
egy kissé őszinték? Vagyis rühellem ezt a töltelékszót, ezt az igazitól mindig meghátráló szellemi babrálást; egy kissé, egy kicsit, egy kevéssé. A gyatra igehirdető fogja így ki vitorlájából már eleve a szelet, mivel teljesíthetetlennek látja szíve mélyén azt, amit követelnie kellene, ezért csak kunyerálja. Elhessentem ezt a leplezett igénytelenséget, ezt a körülírt kishitűséget. S nem azért, mert nagylegénynek érzem magam: majd én aztán megmutatom – nem. Hanem mert csak azt a hívást tiszteljük igazán, amely egyúttal kétségbe is ejt, mivel előrebocsátja: erőn fölül fogunk megpróbáltatni. Új lapra tartozik, hogy más, mint ami magnetikusan vonz, de reménytelennek tetszik, nem is igen érdekel. Ugyanakkor rendszeresen megtapasztalom, hogy amit én ilyennek ítélek, azt egy másik ember a szemem láttára, mintegy akrobatikus könnyedséggel, hipp-hopp, megcsinálja. Ez a tetemes különbözés, tévedés vagy rövidlátás kezdetben annyira levert, sőt megbénított, hogy alig tudtam túllenni egy-egy eseten. Jó, működtem tovább, mint egy gép, már gyermekkoromban, tíz-egynéhány évesen nagy fizikai megerőltetést zokszó nélkül hajtottam végre, parancsszóra, napi húsz-harminc kilométeres gyaloglást, hegynek föl, sziklás lejtőn le, teljes menetfölszereléssel körülaggatva, átizzadva még a bőrszíjakat is; belül mindenem nyüszített. Szedd össze magad; tudom, mit jelent az, mikor az ember úgy érzi, nem más, mint egy szétrugdalt fakocka-halom. Liheg, s pihenéskor elterül csörömpölve. Egy szó nem jön ki a száján. A többi meg dumál, rendezkedik, vihorászik, ura a helyzetnek. Viszont
ezen kívül nem lát semmit.
Én meg még a fűszálat is úgy bámultam az orrom előtt, mintha be kellett volna számolnom róla részletesen a takarodó előtt. Mi a csuda ez?, huzakodtam magammal, ha volt rá időm. Valóságosan is, képletesen is egyből átláttam a terepet; folyton fürkésztem. Dögfáradtan és fegyelmezetlenül rákiáltottam a parancsnokra, ne oda telepítsünk, két irányból is teljes belövés van! Ott, azon a dombon védve vagyunk. Rám néz: honnan tudja maga? Miért éppen az a domb? Van ott még két másik is!… Csak álltam: Az. A másik kettő nem. Lassan körülnéz, majd vissza rám, bizalmatlanul végigmér: Na jó, gyerünk, s megfordul vontatottan. Fölcihelődünk. Fönt csípőre húzza a karját, s odamorog: Csakugyan. Egy-két ilyen eset után a nálam sokkal jobbak is engem kotortak elő a kukoricásból, ha állást kellett kiépítenünk. Tényleg, tanakodtam, honnan tudom? Egyetlen választ adhattam magamnak: láttam. De erről mélyen hallgattam. Miért, látni talán bűn? Vagy olyasmi, mint amikor valakinek tányérnyi füle van? Fölfogtam: ha egyedül te látsz, az igenis bűn. Attól kezdve tudatosan is néztem, alá, mögé, körül meg rá, s egyszer csak fölfedeztem, hogy tulajdonképpen látni és előre megsejteni valamit, valakit, valakiben, valamiben valamit nem két dolog. Erről aztán még magamban is csak szavak nélkül mertem gondolkodni, nemhogy beszéltem volna. Mi a fenét hallgatsz te annyit, Cofi?, szólt rám Csike, az ágyszomszédom. Bajod van? Ne bolondozz, nincs semmi. E’gondolkodtam. Francba, gyere, behúzunk egy felest. Mentünk.
Egy éjjel aztán rájöttem. Mint akinek hátul is szeme van, egyszerre figyelek ki és be. Sőt, valahogy a bőrömmel. Átjár, ami közeledik. S aztán már tudtam, így volt ez eddig is, így van, s így is lesz. Jó vagy rossz? Nehéz. Mégis, ha azt éreztem, ez és ez valóban reménytelen, nyomban elkezdett bennem teljesedni. Így mozdultam el, találtam meg, leltem föl, mindegy, mit, egy tárgyat, egy tervet, egy szót, egy alkalmas mozdulatot, egy mélyutat. Lassan kirajzolta magát bennem. Őrültség. Íróvá lenni nekem, innen, ott, ezek után? Az egyik elment zenésznek, a másik híres építész lett, a harmadik főpilóta egy ceyloni légitársaságban. S miért éppen íróvá? Tényleg. Lehettem volna festő is. Ideggyógyász (majdnem lettem).
*
Mit nézek magamban oly tartósan s egykedvűen? Ha nem tudom megnevezni, semmi az? Talán a jövetelt lesem. Hogy fölbukkan. Ha ez igaz, valamit nem is nézhetek. Ma is a lebegő terepet figyelem. S miért hallgatok szívesen, de feszülten, belső szó nélkül a csöndben? Megzörrenhet bent valahol. Legtöbbször meg is zörren. S kikerekedik. Egy sor. Átsuhanó értelmezés. Nagy szárnyakon a váratlan megértés. Egy ott hangzó, de a fülben folyton visszatérő hang. Hangzat. Dallam. Ritmus. Tudom-e, hogy ez a csönd bent nem tapéta, hanem a burka valaminek? Bármikor fölszakadhat, s a résen kibújik a megnevezetlen, amit meg kell nevezni. Minél több figyelmet szenteltem a terepnek, annál biztosabb volt, hogy jön, jönnek. Keletkeznek.
S mozgásba lendül az egész láthatár. Vonul, sokasodik, megritkul, egymás nyomába lépnek, megélénkül, lázba jön; délelőtt még nyoma, nyomuk sem volt. Van egy ki nem mondott s kíméletlen föltételük: a belső űr. A megüresedés. Ezt nem lehet mímelni. Meg kell várni, míg minden eltűnik a színről. De a terep hirtelen megtöltődhet baromságokkal. Akkor nincs. Akkor semmi. Várhatsz, míg el nem unod. A keletkezés ritkán rohamos. Beözönlő. Túlnyomórészt egy pontnyi, finom, rezzenő, de bizonyos, terebélyes és növekvő. Minden az odaadáson múlik. Lehet szünetekkel, de föltétel nélkül. Minél inkább ilyen (vagy), annál jobban.
Aztán az apadás. Ami már kész, hirtelen távozik, s mint az uszályt, húzza maga után az ürességet. És kezdődik minden elölről, de sosem ugyanúgy. Egy kicsit másként. És nincs markolászás az előzők törmelékéből. Nincs innen-onnan kiálló kapaszkodó. Sem ismételgetés, átfazonírozva. Nincs álszent ügyeskedés, nincs mintha. Kötelező szülés van. Ó, a hazug naivitás: azt hittem, ez bár régi, azért még elmegy újnak is. Nem régi kell, hanem régebbi; ősi.
Az ősinek minden új formája valóság. S mint mai valóság, új. Az újat tehát nem lehet kitalálni. Az új észrevétlen elmozdulása az ősinek. Kapsz annyit, amennyi szükséges. Azt munkába veszed, elkészíted. Ha csak csordul, annyit. Ha a tengervíz ront be azon a keskeny hasadékon, tudni fogod, hogy nem pocsolya zúdult be… Azért ez a stílus, ez a bánásmód, hát a fenébe is, itt vakoskodjak? Babonás bambasággal várjak mindig valaki kegyére? Még kolduljak is? Persze hogy fölfortyan az ember. Meg is jön a válasz rendesen. Jó, jó, csak semmi félreértés. Itt ez könnyen megesik. Nem voltál még őrségben sohasem? Dehogynem. Még sokat is. Nem emlékszel, mi történt Nagybajomban?
Valami hasonló van azóta is. Minél kevesebb vagy, annál több az, amit látsz. Élsz át. Fogsz föl. Bent mintha mindig éjszaka volna. Éjjel egy óra felé járt. Egy tölgyfa mellett álltál. Fejed fölött bádogtető, arra potyogtak az elszáradt levelek, koppantak nagyobbat a makkok. Itt-ott egy roppanás. Csönd volt. Sütött a hold. Hogy élesebben láss, összehúztad a szemed. Előtted tíz méterre a betonút kanyargott, s bevezetett a katonai táborba. A három méter széles, fehérre meszelt útszakaszon járt a szemed. A fehér, lapos mandzsetta vakított a holdfényben. Hasadon a karabély, mutatóujjad az elsütőbillentyű védővasán kifeszítve. Szurony a csövön. Árnyékba húzod a fegyvert, ne csillogjon az a szurony. Nem féltél. Figyeltél. Távol mozdony duhogott. Megjött az utolsó vonat. Erről szoktak lekászálódni a komák. Sietnek megkésve befelé. Mintha levegő lennél. Minden átlátszik rajtad. Csupa szem, csupa fül vagy. Mintha besüppednél a fatörzsbe. Leülepszik az éj az avarra. Mindenről tudsz, mindent meghallasz. Kis állat oson el mögötted. Eszedbe sem jut megfordulni. Most, egy-két perc óta bármire képesnek érzed magad. Nem akarod meghúzni a ravaszt. Ez a fantasztikus üveglap szilánkokra törne, de volna hozzá kedved. Nono, közeledik valaki. Dülöngél a marhája, egymáshoz s a földhöz súrlódnak egyenetlen léptei. Motyog magának. Dúdolna, ha tudna. Részeg. Poloska, az ezredpolitikai tiszt. Ettől óvott az őrparancsnok. Hát jöjjön. Megdobban a szív. Arrafelé mozdul a rövid karabély. Kitűnő fegyver. Lövedék bőven van a tárban. Simán csúszik, halkan csattan.
Őr vagy. Nem kegyelemből állítottak ide. Jöjjön a Poloska. Még álmában is tudja, hol áll az őr. Ha nem hülye. De most az. Tökrészeg. Egyik fától tántorog a másikig. Közeledik az úthoz. Utolsókat bukdácsolja a füves, gyomos avaron. Ha rálép, s elér a meszelt sávig, megállítod. Ha nem áll meg, vagy szívóskodik, egy lövés a levegőbe. Ha rád támad, egy bele. Nincs más választásod. Ha bele, akkor úgy, hogy többé ne szólalhasson meg. Ha rosszul csinálod, hadbíróság elé kerülhetsz. Poloska nekitámaszkodik egy fának. Hosszan vizel. Leesik a sapkája. Káromkodik, a hugyos fűben kotorász, eldől, kifekszik. Egy perc, s horkol a tegnapi esőtől nedves talajon. Meg fog fázni. Mozdulatlan. Te sem moccansz. Ez a megoldás. Vársz még egy kicsit. Addig kibírja. Utána egyes lövés a levegőbe, jön majd futólépésben az ügyeletes tiszt meg a váltás. Az őr ideje hadiállapot. Poloska fölül, elkezd ordítani, hogy hol a kurva anyjába van az őr. Négykézlábra áll, visszaesik. Vad mozdulattal rántod hátra, csapod csőre a závárt, hogy hallja ez az eszement, s elkiáltod magad: Állj, vagy lövök! Micsoda hang volt ez? Kinek a hangja? Semmi szánalom. De a szorongás nemcsak föl, el is szabadulhat. Hogy most ölhetsz, ha akarsz. Túl erősen gondoltad ezt végig. Te, vagy valaki benned. A visszhangban páni félelem cikázott. Villámgyorsan futott át rajtad: pontosan meg fogják állapítani, ki milyen hibát követett el. Fogda, tárgyalás, börtön. Megrázkódik az erdő. A lombokból madarak tucatjai rebbennek föl. Poloska könyörög. Hagyjál bemenni, pajtás. Nem lesz semmi baj. Az őr nyugodtan irányítja Poloska feje fölé a karabélyt, rágörbíti ujját a billentyűre, beszorítja a tusát, és lő. Poloska hasra vágódik, nyöszörög, sír. Az őr tudja, nincs semmi baja. Fegyverét előreszegezve lép Poloskához, aki rátapad a földre. Rászól: Úgy maradni!, s már hallja is a háromszoros sípszót, erre ügetnek a fiúk. Poloska elcsöndesedik.
A nagy kézilámpa fénye ugrál a fák törzsén. Az őrparancsnok Poloskát is, az őrt is alaposan végigpásztázza. Jelentés nincs, csak ez a kérdés hangzik el: Meglőtte? Nem. Nem kellett. Poloskát fölsegítik, az őrt leváltják, az őrmester hátba veri őt, majdnem gyöngéden, és azt mondja: Bevonul, fürdik, eszik, holnap délig ne lássam. Értettem. Az őrmester utánanyúl, elkapja az őr karját: Jól csinálta. Az egyik katona elveszi az őr fegyverét, ezt majd megvizsgáljuk, s indulnak az őrszoba felé. Nézi az őr maga előtt a lépteit, s csak annyit fog föl, egész testében remeg, de nem akadoznak a lábai. Lecsüng a feje, megigazítja a rohamsisakját. Így van, gondolja. Most még fogalma sincs arról, hogy az
egész van így.
*
Már régóta keringett körülötte valami homály, melyet élőnek érzett. Ha belebámul, mintha visszanézne, holott nincs szeme. Tünékeny, de sosem élettelen. Nem izgatta léte az őrt, de valahogyan számolt vele. Ezt a homályt a világossága mozgatta. Azt gondolta az őr: ez soha nem szól közbe, s mindent megelőz. Nem tanácsol semmit, de tud mindenről. Úgy van, hogy szinte nincs. Nem mindegy neki, mi történik velem, gondolta az őr. Ha akarom, benne történnek a dolgok. A lények is. Én is. Ha akarom, kívüle. Az, ami kívüle van, hiányt szenved el, hézagos, nehéz a járása, ütközik ebbe-abba, sima semmihez hasonló. Van ez a keringő homály, de van a homálynélküliség is, és ez olyan igazán emberi. Mellette a homály sötétnek látszik. Igen, sötét is és zavaros. Mégis világít. Nem akarom megnevezni, gondolta az őr. Ő nevezze meg magát. Vannak jelei. Ezekre figyelek. A magyarázatokra nem adok semmit. Az első vonalban akarok lenni. Mindig az magyaráz, aki nem lát. A jelek csupa ige. A magyarázat jó esetben csupa főnév, mégis szövegelésbe csúszik. Rossz esetben egy rakás melléknév, s elkenődik az egész. Ha az okfejtés a jelekből következik, maga is jelsorozatnak számít. Ez nem vonja ködbe a jeleket. Ellenkezőleg, megmutatja, kiemeli, leírja, fölfedi a hátterüket, elkíséri a forrásukig, szavakat talál a némaságukra, de nem érinti őket. A jel nem szimbólum. Hasonlít rá, de nem az. A jel nem gyűjt magába jelentéseket, hanem megáll a levegőben, mint egy kardsuhintás. Már minden elmúlt, se táj, se levegő, se erdőszél, se erő, amely fölemelte a kardot, de a suhintás ott van. Éppen ezért a jel nem akarja, hogy más is tudjon róla, csak az, aki látja a kardsuhintást elmúlhatatlanul a levegőben. Másnak más jel mutatja magát. Vagy nem mutatja; van, de elrejlik. Mert a jeleket visszautasítják. Pál apostol Jelét mások is hallották, de csak az apostol látta. Miért van így? Hogy a másik hallja, de ne higgye. Értse, de ne fogadja el. Épp a fölfoghatatlansága igazolja, hogy a jel a Leglényegre vonatkozik. Fölismerése élet-halál kérdése. Másrészt viszont az irgalom csak az irgalmatlanságban hat; az irgalom életmentő.
Az Igent nem egy meggyőződés végeredményeként mondhatom ki, gondolta az őr, hanem mindennek ellenére. Az Igen nem gyümölcs, hanem ellenszegülés a természetesnek.
A világnak. Mivel a világ egy totális Nem. Azzá lett. Aki Van, van. Nem fárasztja magát bizonyításokkal. Ez elég zord dolog. Miért jó a Szeretetnek a gyűlölet? Nem jó neki. Hanem a gyűlölet nincs.
A nincs. A szeretet annál inkább van, minél inkább nincs. De ez a nincs nem az a nincs. Ez a nincs van. Nem a hiányáról beszélek. Hanem a kézzelfogható létezésről. Létezünk, ez tény. Szeretetből létezünk. Ha azt hisszük, hogy emberi szeretetből, akkor azt állítjuk, el-ellankadó gyűlöletből. Ami ellene mond annak, hogy mégis vagyunk. Nemcsak szeretetből vagyunk, hanem szeretet vagyunk. Azaz, ha tényleg vagyunk, szeretünk. Ha nem szeretünk, bár létezünk, nem vagyunk. Márpedig Aki Van, létező „vanásokat” teremtett. Ha egy ember tényleg van, kifejezhetetlen belső ujjongással újrakezd mindent. Nem ezt vagy azt, mindent. Ezért a „vanó” ember egy új kezdet. Forrás. Az ember forrás. Jézus azt mondta a szichemi kútnál az asszonynak, aki erős keleti éhséggel fogyasztotta a szenvedélyes férfiait, hogy általa benne forrás fakad föl. Ha már fölfakadt, itatni fogsz, és inni akarsz engem szomjúságodban, ahogy ma vagy kielégítetlen szerelmedben, mondta neki.
Az őr végleg letette a fegyvert. Egyszer még találkozott vele, de már nem fonódott rá ujja a vasára. 1956. október 23-án, késő délután ott állt a Kossuth téren a hatalmas, egyarcú tömegben, a villamossínek melletti hátsó harmadában. Erősödő berregésre lett figyelmes. Lassan nyomult be az emberek közé egy khakiszínű Csepel 350-es teherautó. Rajta három katona. Körülöttük egymásra dobált szovjet géppisztolyok. Nagy lökdösődés támad a kocsi mellett. Az egyik katona fölkap egy hűtőréses géppisztolyt, a másik alulról rácsattintja a dobtárat, s hajítja ki a csápoló karok közé. Egyik fegyver röpül a másik után. Kettesével, hármasával. Az őr is odaférkőzik. Ránéz a katona, s veti feléje a fegyvert. Jó nehéz jószág ez, az ember önvédelemből is elébe emeli a kezét. Az őr tudja, hogy kell vele bánni. Ekkor nagy erő nyomja le. Egy behemót férfi ráfekszik a hátára, átnyúl a feje fölött, elkapja a fegyvert s fut vele másokkal együtt a rádióhoz. Este van. A katona a teherautó platóján meggörnyedve áll, nézi az őrt, szájához kapja mindkét kezét, s a tenyerei között odakiáltja: Fordulunk! Azzal tolatni kezd a Csepel. Az őr körülnéz. Ütemes kiabálást hall, s meg-megszakadva a himnuszt. A tömérdek emberi nyak és hát helyett kimondhatatlan arctömeget lát. Rohannak az emberek, szedi a lábát ő is, átugrálnak a síneken, nyomja a tömeg a túloldal emeletes épületei felé, elesik, fölkel, mintha fölkapnák őt, s nekipenderítik az egyik szögletes árkádoszlopnak. Végig a bal oldalán hatalmas ütést érez, térdre esik. Átlépnek rajta. Van, aki visszapillant rá, de fut tovább. Fölegyenesedik, ahogy tud, alig áll a lábán, s észreveszi, hogy az oszlop holtterében egy háromlépcsős, egykorlátos fagrádics áll. Égnek a lámpák, ordít, énekel, és egyszerre nő és fogy a tömeg. Zászlóerdő leng a fejek fölött. Az őr fölkecmereg a lépcsőn, fönt leül féloldalasan, visszanéz az országházra. Az épület sötét, egy-két ablaka világít. Mi az a faalkotmány, amin ül? Olyan deszkalépcső, amelyen föllépkedve a katolikus templomokban az oltáriszentséget helyezik ki imádásra. Az őr bal oldala mind erősebben ég, fáj. Hogy fog innen lemenni. S hova. Oldalkocsis motorkerékpárokon ávósok húznak el a háta mögött. Az őr ül magában egy faalkotmányon a kavargásban. Kitör belőle a sírás. Föltámadtunk, dadogja nedvesen maga elé.
*
Aztán újra megöltek minket. Vagy a rohadtul elviselhető s hazug szegénységben hibernáltak. Őt is persze, személyesen. Akkorra megismerte a Föltámadottat, akit már nem ölhettek meg, s a költészetet, amelyet elkülönítve, kizárva, magányosan olyannak formált sorról sorra, amilyennek akart. Csak lassan értette meg s fogta föl, hogy ebben nem ő az úr, hanem az ének, mely sugallva, kísértve és parancsolva építi magát általa. Csak szabad emberrel eshetik meg az ilyesmi, gondolta az őr és a felesége. Csak olyannal, aki nem magát, nem magáért, nem magának. Falakon kívül az itt-ott lepedékes, bornírt szürkeség, a kihallgatások, az üzemi munkástanács fölszámolása, a kis bér, a nagy kuss, a Gyorskocsi utca, a segédmunka, a lefokozás, a fenyegetően néma méregetés, az alamuszi hízelgés, a megvetés, a lassú kapaszkodás fölfelé a nagyobb kenyérért, a senkik otromba dáridója, a nagy hazagyaloglások, bent a falak közt a testmeleg, a mindenre elszánt szerelem, a gyerek, a gyerekek, a kialkudott éjszakai egyedüllét, a csönd, a tanulás, az olvasás, az írás, a zene, a kirándulások, a mélyülő tágasság karjainak finom tánca.
Az őr volt annyira tahó, hogy amikor leereszkedő fölénnyel kérdezgették: na, még mindig írogatunk, írogatunk?, válaszul egy jó nagyot böffentett. S odébbállt, köszönés nélkül. Vannak döglött esetek. Ilyenkor élesen hallgatni kell. Valóban, nem fölháborító, hogy már megszüntették az olasz licences makarónigyártást? Hihetetlen… Nincs mindig béke. S nem szabad békét kötni bárkivel, mert bárkivel nem is lehet. Aki csakugyan megérti a „felhők futását és disznók fejét / rálapulva a pléhkemény palánkra” (Pilinszky), az nem röfög a röfögésre válaszul. Csak akkor értheted meg a disznót, ha magad nem vagy az. Az őr elmerült abban, ami kiáramlott belőle, de amiről nem tudta, hogy az ő. Vagy amiről biztosan tudta, több, mint ő, mert egyre-másra túlömlött rajta. Ebből arra a következtetésre jutott: nem jól vagy nem eléggé ismeri magát. Ám ennél sokkal fontosabb: nem ismernie, fölölelnie kell azt, ami benne van, hanem számot adnia róla. Szóval: ő ugyan ő, és még valami. Meg kellett tanulnia e kettő együttélését. S főként azt, hogy ez a kettős-egység nem skizofrénikus identitászavar, hanem az egyetlen lehetséges emberi létmód. Legyünk egy: ez a személy törvénye. És a bőr alatti békesség alapja. Élt és írt. Válogatás nélkül végzett el mindenféle munkát. Írt akkor is, amikor azt hitte, csak él, de nem ír, és bizonyosan élt, ha írt. Így jöttek létre a művek, s művek által az ember, aki minduntalan visszatért a művekhez.
Világos, gondolta az őr, hogy amit tudni akarsz, azt meg kell tanulnod. Igen sokat kell azonban tanulnod ahhoz, hogy megértsd, a legjelentősebb tudnivalókat nem megtanulnod kell, hanem észrevenned (észre venned). Azaz látnod. Aki lát, épp azért fog tanulni mindvégig, hogy mélyebben lásson. Aki jól lát, tudja azt is, amit nem tud, azaz nem tanult. Minden tudást fölfal a látás. De ha a látásnak, ennek a csillapíthatatlan éhségnek nincs falnivalója, vaksággal tömi magát tele; jól lehet lakni vaksággal is, azaz a virtuális, konstruált, nem létező látvánnyal. A látás lyukat fúr. A látvány falakat emel. Látás és látvány kibékíthetetlen ellenfelek. A látomás nem látvány, hanem ingyen kapott s összetett látás. A teljes személyt átfogó szellemi világosság az, ami lát. Ez oly léterő, amelynek láthatóvá lesznek a láthatatlanok, és közömbösek a láthatók; szükség szerint. A valóság, a szemétnek és az aranypornak szétválaszthatatlan keveréke csak ennek a látásnak leplezi le magát. Ez a látás viszont a szemetet ugyanazzal az érdeklődéssel figyeli, mint az aranyport. Aki lát, nem ítél, hanem megismer. A szív ítél. Mert a szív a jónak örökre eljegyzett szerelmese, még a gonoszságtól barnuló szív is. A látás tudja ezt, tudomásul veszi, de a szívnek sem hódol meg. Még csak nem is tájékoztatja a szívet; tudását vissza-visszatartja. Végezze csak a szív a maga dolgát saját forrósága s fölforgató elfogultságai szerint. A látás őrködik. Éles, pontos, kérlelhetetlen. Halkan surrog, mint egy számítógép.
*
Megérkezett a hit, leült szótlanul a konyhában (S. Weil). Mezítláb s üres kézzel jött. A szív, mint egy hű kutya, fölérzett örömében. A látás mélyen meghajolt neki. Most árulta el magát: a látás a hit Keresztelő Jánosa. Nagy hatalmú szolga. Épp azért nagy hatalmú, mert nincs senkije. S nincs is szüksége senkire. A hitre sincs. De mivel a hit maga a Szem, a látás mögéje áll.
S örül a Szemnek. Ebben az egy pillanatban a szív és a látás összecsengenek. Ezért valóság- és természetellenes, obskúrus és történetietlen a Szemmel, tehát a látással pörbe szállni, mellőzni vagy letagadni, mi több, engesztelhetetlenül gyűlölni azt az érvrendszert, amely a hit fölfedezése, megjelenése, láthatósága és láthatatlansága nyomán és következtében megalapult, évezredek alatt kibontakozott, tudományos, esztétikai és liturgikus formát öltött, mégis szűzies vallomásként maradva meg. Aki a hitet gyűlöli, világos, hogy okkal, egyszersmind ok nélkül teszi. Minthogy a hit gyűlölete is a hitek körébe tartozik. A hitek, vagyis a különféle látásmódok – magas fokon – sosem gyűlölik egymást, sőt visszatarthatatlan érdeklődés fordítja őket egymás felé. Gyűlölni azok kedvtelése, akik épp látni képtelenek, de vakságuk okán valamilyen látásmód buzgó szolgálatába szegődnek, s úgy viselkednek, mintha a gyűlölet adhatná meg éleslátásukat. Ez fából vaskarika. A gyűlölet mindig vak. A hit, mivel lát, s mindig túl önmagán, nem gyűlölhet. Legalábbis nem a legmélyebb törvénye szerint. Viszont a hit mint látásmód mindenfajta keretet szétfeszít éleslátásáért, s ezért saját korlátaival is szembefordulhat. Szét is szokta törni megkövült s akadályozó struktúráit. Különös, de – ha egyáltalán hajlandók vagyunk még a szeretetről mint az emberből kilúgozhatatlan, az értelmét, sőt a lényegét meghatározó, a nyomorúságain átsegítő életérzésről beszélni – az ember keze a hit kezébe akad (vagy téved). Ezért üres a hit keze. A hit vezet el a hiteles szeretethez. A hiteles szeretet maga az igazság. Ezért ha a hit látó szem, akkor a szeretet minden látottnak s a még láthatatlannak a birtokbavétele. Aki mindent bír, elhullajtotta emberi végességét. Ha az ember képes túlnőni emberi korlátait, addig elgondolhatatlan szellemi szabadságot tapasztal, de örökre ember marad; Jézus rokona, bárki legyen, bárhonnan, bármilyen. A szabadság, az egyenlőség, a testvériség igenis lehetséges, de csak a szeretetben. Vagyis Istenben.
*
Ez önvizsgálat? Legjobb esetben is – tágabban értelmezve – tipológia. Szűkebben: jellemrajzkísérlet. Hol marad a bűnök bevallása? Nos, az őr bűne a háttérben meghúzódó, remélhetőleg biztonságos rács mögé zárt személyes, ontológiai sötétség. A lélek kiszikkadt részeinek rossz kipárolgása. Az, hogy kapott világosságát váratlan elsötétüléseivel maga fenyegeti. Hogy föl-föllobbanó, hétköznapi pusztító kedvével oly elnéző maradt. Ha valaki egy hajón fölkiált: Fény van előttünk!, azt jelenti, a hajó sötétben úszik. Legjobb esetben derengésben. Az őr már régen leszerelt, de az őrködés valahogyan az ösztönei közé gyökerezett. Azóta nagy (szent) alvásokra ugyanúgy kész, mint nagy (világi) ébrenlétekre. Az is előadódik vele, hogy álmában éberebb, mint nappalainak szuggesztív elvontságában. Sőt, megéli, hogy ez az elvontság konkrétabb, mint a tényleges favágás. Szeret. Türelmesen és tehetetlenül. Érdekből és indokolatlanul. Vagyis él. Szeret élni. Voltaképpen csak élni szeret. Tehát tanulja a szenvedést. Figyel, szemlélődik, ír.
