Francia fecsegések

Már az is bosszantott, hogy Sigalas nem húzta fel a kerítést. Amikor kétnapi hajtás után a Pont Romain vendégfogadóval szemben végre befordultunk a keskeny, kanyargós útra, és az autó a fák közt kapaszkodni kezdett az erdőszél felé, odaszóltam Ilinek:

– Figyelj, mindjárt feltűnik a zöld drótkerítés.

Jean-Marie szépen levágta gépével a derékig érő füvet, gazt, a mezei virágokat is, de a kerítés nem volt sehol.

– Gondolod, hogy Sigalas is elszaladt az előleggel, mint két éve a tetőjavító Béranguier?

– Nem, Sigalas megbízható, derék fiatalember. Csak tudod, hogy van. Ezek túlvállalják magukat. Egyszerre három helyen dolgoznak.

Megérkeztünk. Minek nekem ez a francia ház az összes gondjaival, a zsalukról pergő festékkel, a javításokkal, a leanderbokrokat megtámadó levéltetvekkel, Jean-Marie fűnyírószámláival, a bedöglött hűtőszekrénnyel? Miért nem maradok a fenekemen hosszú és fárasztó utazás helyett? Újabban Angliában az eddiginél tűrhetőbb a nyár, a szomszéd kertjében dús lombú kőrisfa susog, nyitott ablaknál alszunk. Nincs olyan bődületes hőség, mint idelenn délen.

– Most már szedd össze magad, hiszen úgy ülsz ott, mint egy öreg kutya! Csinálok neked egy limonádét.

Ili elbillegett a konyha felé.

Tényleg úgy ültem a teraszon, az égig érő tuják árnyékában, mint egy rakás szerencsétlenség. Mint egy öreg kutya. Kutyául éreztem magam. A kerti asztalt is újra kellene mázolni. A limonádé és a hitvesi gondoskodás kicsit megvigasztalt.
A dúsan virágzó leanderek és a mimózák mögött zöldellt a hegyoldal, az íriszeket idén nem kaszabolta le fűvágógépével Jean-Marie. A tenger pedig jó meleg lehet. Holnap talán már lemegyünk úszni. Hátradőltem a kerti székben, és behunytam a szemem. Kitartóan ciripeltek a kabócák.

– Salut! – kiáltotta Jacques a kerti lépcső tetejéről, a nyírott rozmaringbokrok fedezékéből. S hamarosan előtűnt a nagy hasával, fakó szőrű karikalábaival, túlméretezett, vörös ábrázatával. Folyt róla a víz. Üdvözlésre nyújtotta a mancsát, majd leroskadt az asztal mellé.

– Van egy kis behűtött fehérbora? Elfogadnék egy pohárral.

– Helyi olcsó rozé van behűtve, de az is csak azért, mert az élelmes szerelő, aki holnapután jön vissza a hűtőnk megjavított szabályozójával, hozott egy rozsdás pótjégszekrényt, és ideiglenesen beállította a szalon sarkába.

A borászati tudományára büszke professzor zokszó nélkül döntögette le a híg, kesernyés pirosbort, és sűrűn újratöltötte a poharát. Keményre vasalt, világoskék ingén kezdett átütni a veríték.

– Orosz szót fogunk itt hallani. Jean-Marie hozott magának Rosztovból egy orosz menyecskét.

– Épp ideje. Jean-Marie már negyvenéves. Ebben a korban linkség fűvágásból, alkalmi takarításból és riasztóan csúf mozaik kerti asztalok készítéséből élni. Azt mesélik, hogy ajándéktárgyakat és olcsó régiségeket importál majd Oroszországból. Nem akar szőlőt kapálni, mint az apja.

(Amikor először vetődtünk be ide, harminc évvel ezelőtt, hogy megvásároljuk a házat, amiben akkor még csap sem volt, kerekes kútról kellett hordani a vizet, Jean-Marie, a félénk kis parasztgyerek éppen éti csigákat gyűjtött kosárba az erdőszélen. Most meg Szentpétervárott tölti a teleket, régiségekkel üzletel, és ha igaz, három-négy év múlva az veri fel az hameau csendjét, hogy az orosz asszony vacsorázni hívja a réten szaladgáló gyermekét: „Masenka, Masenka, igyi szudá!” Vagy ugyanez Aljoskával.)

– Tulajdonképpen azért kukkantottam be – tért váratlan jövetele megokolásra Jacques –, mert van itt nekem Plan-de-la-Tour másik oldalán, a túlsó hegyoldalban egy öreg barátném, aki, azt hiszem, magyar. Vagy román? Nem. Biztosan magyar. Románia tájékáról emigrált az anyjával negyvenhatban vagy negyvennyolcban, előbb Svájcba, majd Párizsba. Az egyetemi könyvtárban dolgozott, amikor megismertem.

A professzor a borospohárba nézve elmélázott.

– Még adjunktus voltam akkor, Claire pedig helyes lányka a maga nemében. Ez ma már nemigen látszik rajta. A pillantásában azért van valami. És kedves, igen értelmes, gondolkodó típusú nő. Nem volt hozzá jó az élet.

Egészen bizonyos, hogy Jacques annak idején ágyba vitte Claire-t, azaz Klárát. Nagytermészetű férfiú lehett valaha a vörös gömböc, talán még ma is megcsalja olykor a feltűnő szépségből egyre girhesebb macskává soványodó feleségét. Lenn a faluban vagy kinn a parton, a Ste Maxime-i kávézók puccparádés esti zsibongásában a professzor sóvár pillantásokkal méregeti a jobb külsejű nőket, révetegen immár a formásabb süldő iskolás lánykákat is.

– Szóval úgy gondoltuk, hogy áthívnánk magukat holnap néhány, a környéken nyaraló ismerőssel meg a hegyi remete Claire-rel vacsorára. Szegényke fél életén át ápolta a súlyos beteg anyját, aztán pár évvel nyugdíj előtt, mikor a mama végre meghalt, összeköltöztek egy történészkollégámmal, egy tehetséges, szerény, csendes középkorkutatóval, megvettek itt a hegyen egy régi borospincét, nagy nehezen kipofozták nyaralóvá, aztán az első nyáron elvitte az öregfiút a szívroham. Pakk. Öt perc alatt vége volt.

Jacques itt szünetet tartott, komoran vizsgálta az újrafestésre szoruló kerti asztal repedéseit. Az élet soha nem tart elég hosszú ideig. Néhány vénember szívesen elpatkolna már, de gondolatban ezek is hozzáteszik életunt sirámaikhoz: „Jóistenkém, azért ne mindjárt ma éjszaka végy magadhoz...”

– Várjunk csak – ráncolta a homlokát Jacques –, rögtön eszembe jut, honnan jött el Claire az anyjával. Megvan! Timiłoara. Város Romániában. Ott volt ékszerész az apja. De halálra ítélték. Már nem tudom, miért. Valamiféle politikai ügy volt.

– Jól hallom, hogy a környéken van még egy magyar?

Ili jön ki a házból, átöltözve, simára fésülve. Kétségtelen nyerő a jobb napjain még azért mutatós professzornéval szemben, aki az imént biciklizett lefelé az úton, szőke kontyával ki-kivillanva az élősövény mögül, fekete sortban, fekete trikóban, melltartó nélkül, arany karperecekkel a csuklóján. Kerékpárján elöl kis kosár. Bizonyára kezdi a bevásárlást odalent a faluban a holnapi vacsorához.

Szerdán magam is igyekeztem elfogadható külsőt ölteni. Ili lenyírt valamicskét a hajamból, és bebújtam a fehér vászonöltönyömbe. Vittünk egy behűtött palack príma Veuve Cliquot-t. Ami azt illeti, többéves ismeretségünk során most jártunk másodízben a professzorék házában. Ők sűrűn betoppantak bejelentetlenül. Elüldögéltek a terasz fehér karosszékeiben, és kávézva, borozva, máskor csak egy kis behűtött ásványvíz mellett pletykáltunk helyi szenzációkról, vagy megtárgyaltuk a világpolitikát. Jacques olvasnivalót ajánlott, hozott is néhány könyvet. Neki köszönhetem, hogy megismertem Boris Vian vagy Queneau írásait. Mindkettejüknek jó barátja volt.

Hiába kétszer akkora a professzor háza, mint a miénk, s hiába uralkodik benne a naponta szorgoskodó falubéli bejárónő jóvoltából példás rend, tisztaság, nem cserélnénk velük. Kertjük nincs, csak egy kis planírozott földdarab, ahová elfér néhány kerti szék. A házhoz ösvény vezet, amellett pedig egy vén boszorkány kuckója áll az eukaliptuszok alatt, száz kacattal, rozsdás vasakkal, száradó rongyokkal, tarka bödönökben elszáradt virágok kóróival. Ezen a cigánytelepen lépkednek át Jacques meghívott barátai, és itt vonultak keresztül tavaly a filmesek is, közöttük a főszerepre kiszemelt Alain Delon, amikor eljöttek a professzorhoz, mert arról volt szó, hogy az egyik történelmi regényéből filmet forgatnak. Azon az estén még a mi házunk elé is jutott egy parkoló Rolls-Royce. A filmötletet végül elvetették. Akkoriban Jacques és a professzorné csak kurtán és sietősen viszonozta a köszönésünket. Azután, hogy a filmből nem lett semmi, helyreállt a betoppanások régi rendje.

A professzor két házat építtetett át eggyé a meredek oldalban. A belépő egyenesen a tágas nappaliba jut, kellemesen levegős, nagy szobába, amelynek padlóig érő ablakain át a szemközti dombvonulat körpanorámájára lehet látni. Ez különösen így este, fél nyolc tájban megejtő, mikor a naplemente bearanyozza a dombokat, a kontúrok kiélesednek, de az ég kéken fénylik. Százéves, vastag mestergerendák teszik még lakályosabbá a szobát, s az egyikről velencei csillár függ.

Elsőnek érkeztünk, de mire kezünkben volt gyöngyöző pohárban a kir, megjött (szalmakalapban) a szakállas régész meg a furcsa pár: egy sánta öregember a csinos, fiatal barátnőjével. Klára sehol. Aztán végre ő is befutott. Jó fodrásznál frizírozott, kicsit fáradt, meleg pillantású, filigrán asszony. Hogy sajnos elfelejtette, milyen kevés benzin van a kocsijában, legurult a Pascal-garázshoz, de az már bezárt, kénytelen volt egész Ste Maxime-ig elhajtani, szörnyen sajnálja, hogy megváratta a társaságot. Ő is éhes, kopog a szeme.

Pirítósra kent fokhagymás olajbogyópaszta volt az első fogás, utána báránysült következett, töltött sült paradicsommal, rozmaringos krumplival. Rangos borokat ittunk, Jacques minden boráról hosszan és részletesen elmondta, melyik pincészetből származik, miért olyan a zamata, mint amilyen, hány kilométert kell autózni a borkereskedőig és merrefelé, hol, hányszor kell letérni, átvágni, balra és jobbra kanyarodni.

Ám Klára hirtelen letette a villát, és türelmetlenül közbevágott.

– Már megint ez az unalmas szöveg a D 48-asról meg az A 8-as autópályáról. Nincs valami értelmesebb témája, Jacques?

A professzor szája nyitva maradt.

– Leánykoromban ennél jobb magyar borokat is ittam – tette hozzá nyilvánvaló provokációként Klári.

– A magyaroknál mindig minden jobb, mint nálunk, franciáknál, Clarisse. Ezt a lemezt már ismerjük – szólt a szakállas régész.

Jacques közben magához tért, töltött mindnyájunknak, majd hátradőlt a székben.

– Daniel, te még ismerted doktor Székelyt, akit Quenaeu hozott a társaságba.

– Emlékszem rá, sovány, elegáns pasas volt. Senki sem tudta, hogy miből él. Azt hiszem, kártyázásból tartotta el magát.

– Az emigráns magyar Rákóczi fejedelemnek Párizs mellett kuplerája volt – jegyezte meg történelmünkben meglepő jártasságot elárulva a professzor.

– Azt hiszem, csak kártyabarlangot tartott fenn – védtem hajdani menekülttársamat.

Salátát ettünk. Fodros, érdekes salátát.

– Jaj, gyönyörű lehetett a hercegi kupi – csapta össze kacsóit a sánta csinos barátnője.

– Ez a doktor Székely a legműveltebb ember volt, akivel valaha találkoztam. Pazar klasszikus műveltség, tökéletes jártasság a francia irodalom minden korszakában. Fejből, hosszan idézte Racine-t, és persze nálunk sokkal jobban ismerte az angolokat, a németeket, az olaszokat, az oroszokat és az amerikaiakat. Dicsért néhány magyart, de csak a freudista-kommunista Attilára meg Illyés nevére emlékszem. Székely azt magyarázta nekünk az akkori kedvenc kávéházunkban, ahol hetente többször összejött a társaság, hogy a jövő századok formálása szempontjából a legfontosabb intellektueltípus a művelt közép-európai. Ennek a rétegnek a szétszóródott sztárgondolkodói viszik majd előre a világ társadalmi fejlődését. Ez az emberfajta felelősséget érez a közállapotokért, és jár az agya, összegez, elemez, tervez. Karl Poppert emlegette, Koestlert meg Wittgensteint.

– Németek nem formálhatják a világot. Bár Hitler kísérletezett ezzel – mondta a sánta, akiről közben kiderült, hogy híres nőgyógyász.

Megszólalt ifjú barátnője is:

– A Hitler – mondta nyafogó hangján –, hát az szerintem egy szörnyű hülye volt.

– Bon – csapta le ingerülten az asztalkendőt Jacques –, akkor behozom a sajtot.

Szakértelemmel összeválogatott sajttállal tért vissza. Helyi készítésű kecskesajt, kék eres roquefort, érett brie és egy padlópasztához hasonló, vörösbarna sajt kínálta magát.

– Ne nevessük ki doktor Székely közép-európai öntudatát – jegyezte meg Klári –, Temesváron németeket, szerbeket és magyarokat egyaránt megismerhettem. Tényleg volt közöttük néhány zseniális ember.

A világ megváltásáról fecsegett a társaság. Klára nem nagyon vett részt benne. Magyarra váltva a szót fordult felénk:

– Amióta az édesanyám nyolcvanhat éves korában meghalt, szinte sohasem beszélek magyarul. De azt hiszem, még hibátlan a magyarságom.

– Szép kor – bólogattam. – Maga is soká fog élni, Klári. Benne van a génekben.

– Lehet – mondta Klára.

Nem árulta el, örül-e a biztatásnak vagy sem.

– Jöjjenek fel hozzám kávéra valamelyik délután. Eldiskurálunk egy kicsit magyarul. A falun túl, a borászatnál indul az út a házamhoz. Sajnos, nincs leaszfaltozva.

Sóhajtott: – Szép gyerekkorom volt Temesváron. Én voltam a család szemefénye. Az anyai nagyapám tervezte a környéken a legtöbb családi házat, nekünk is szép villát épített, és kellemesen éltünk ott, jó bútorokkal, porcelánokkal. Ma csak bögréim vannak. Soha nem akarok visszalátogatni. Nem akarom látni a régi házat a mai állapotában. Meg azt, hogy kik laknak benne.

Kicsit belehallgatott a beszélgetésbe. Felcsipegette a tányérról a tarte tropezienne tésztájáról lehullott cukorszemeket.

– A mi Európánkból származottak túl sokat képzelnek magukról. Kár sorolni ilyen vagy olyan kiváló elmék nevét. Nem mindegy, hogy a társadalomjobbítók hová tartoznak? Igazolja vagy megcáfolja őket a történelem. Jacques nemrég felfedezte, hogy az egyik dédnagyanyja lengyel asszony volt. Most rágódik ezen.

– Hová lett doktor Székely? – kérdeztem.

– Meghalt már évekkel ezelőtt. Lejött ide Nizzába, kivett egy tengerre néző lakosztályt, sétált egyet a korzón, aztán a szállodai szobában főbe lőtte magát.

A vita a jó borok hatása alatt egyre hangosabbá fajult. A nőorvos adta elő elméletét, miszerint a jövőt a technokraták fogják irányítani.

Aztán minden átmenet nélkül áttértünk Brigitte Bardot öregedésének a lényegesen izgalmasabb témájára.