Jó és rossz

2. rész

4.

Másnap fáradtan, rosszkedvűen s a szokásosnál valamivel később ébredt. Álomfoszlányok kavarogtak a fejében, színek, hangok és történések mozaikjai, melyeket képtelen volt egységes egésszé összerakni. Reggelire pirítóst és lágytojást akart készíteni, de csak akkor vette észre, hogy a kenyérből már csupán a sarka maradt meg. Lemondott tehát a lágytojásos reggeliről. Szelt magának egy darabka sajtot, s miközben rágcsálta (nem ült asztalhoz, s a fejében még mindig a helyüket keresték a zűrzavaros álom darabjai), a háziáldás fölött csókolózó gerlepárt bámulta. Ivott egy pohár tejet, és érezte, hogy az már kezd savanyodni.

Az órái sem úgy sikerültek, mint ahogyan szerette volna, ráadásul történt valami, ami fölkavarta, majd az egész hétre mintegy tartósította a nyugtalanságát, összekuszálta a gondolatait, érzéseit; az is megfordult a fejében, hogy a sors játszik vele különös játékot. A dolog úgy kezdődött, hogy az óra vége felé (a mítoszok keletkezése és természetrajza volt a téma) az egyik diák szót kért, s ha kicsit körülményesen is, de emlékeztette arra, hogy még mindig adósa egy régebben föltett kérdésére adandó válasszal. „Valóban?” – nézett a fiatalemberre. Először semmire sem emlékezett, ám akkor tekintete megakadt a diák ujjai közt táncoló golyóstollon, s rögtön eszébe jutott a kérdés.

– A giccsről beszélgettünk, ha jól emlékszem…

A diák bólintott, ő pedig a szemét lehunyva folytatta.

– A kérdése az volt, hogy ha engem valamiért életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítélnének, s ezt az időt végig egy magáncellában kellene töltenem, amit soha nem hagyhatok el, de ugyanakkor választási lehetőségem lenne, hogy a cella falaira számtalan képet aggathatok, de csak giccseket, vagy pedig életem végéig bámulhatnám a csupasz falakat, akkor mit választanék… Így szólt a kérdés? – pillantott szavai végeztével a diákra.

– Igen, ez volt a kérdésem, tanár úr!

– Ha jól emlékszem, megdicsértem a kérdést, és azt mondtam, hogy majd visszatérek rá.

A diák hallgatott.

– Nos… – folytatta, mert ebben a hallgatásban bizonyos kritikát érzett –, meg kell mondjam, hogy azóta sem lettem okosabb. A kérdése alapkérdés, szándékosan sarkított, s így szinte provokálja a határozott „igen” vagy „nem” választ.

– Hogyan döntene, tanár úr? – kérdezte a diák.

Meglepte a hang, ami változatlanul tisztelettudó, ám ugyanakkor rendkívül határozott volt.

– Ragaszkodik ahhoz, hogy most rögtön válaszoljak?

A fiatalember ujjai közt kis időre abbahagyta táncát a toll, míg egyik szemöldöke szinte a homloka közepéig szaladt.

– Természetesen nem – felelte némi idő múltán.

Büky Rezső ideges lett, s ez az órákon addig soha nem tapasztalt idegesség megijesztette. A hallgatók is érzékelték arcának, hangjának szokatlan rezdüléseit, mozdulatainak idegenségét.

– Rendben van! – mondta végül – Ha annyira ragaszkodik hozzá, hogy most válaszoljak, hát kérem, semmi akadálya…

– Bocsánat – emelte föl a kezét a fiatalember –, itt valami félreértés van. Én nem mondtam azt, hogy a tanár úr most válaszoljon!

Nyugodtan, határozottan beszélt, de a tekintetében dac és némi csodálkozás látszott.

Büky Rezsőben ugyanaz az ijedelem támadt, mint ami az imént is. Megköszörülte a torkát (ez sem volt szokása!), aztán a diák szemébe nézett.

– Elnézését kérem…! – mondta. Bal kezének hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette az orrnyergét, úgy, hogy az ujjak jótékony melegét a szemgolyóin is érezte. Így állt egy darabig, majd a kezét leengedve előbb körbefuttatta tekintetét a hallgatóságon, s csak azután nézett ismét a fiatalemberre. – Azt hiszem – mondta –, azt hiszem, hogy a képek mellett döntenék.

Zsongás támadt a teremben, ami csak akkor ült el, amikor megkérdezte a fiatalembert, hogy adott esetben ő hogyan döntene.

– Akkor inkább a csupasz falak! – mondta a diák.

– Biztos ebben?

– Egészen biztos!

Büky elpirult, s rögtön ezután arra gondolt, hogy pirulását a diákok is látják.

– Megkérhetem, hogy indokolja meg nekünk a döntését?

– Nagyon szívesen! – mondta a fiatalember, majd váratlanul azt kérdezte, hogy álljon-e fel.

Hallgatott, hiszen mindenki tudta, hogy semmi jelentőséget nem tulajdonít annak, hogy az óráin ülve vagy állva fejtik-e ki véleményüket a diákok. A fiatalember fölállt, s ahogyan ezt tette, s ahogy félig a társai felé fordult, amíg beszélt, abban volt némi keresettség.

– A dolog roppant egyszerű – mondta, majd megemelte a hangját. – Nem kívánnám életem minden pillanatát hazugságoktól övezve eltölteni!

– Nagy a szád! – törte meg a kijelentést követő csöndet egy női hang, mely valahonnan hátulról, az utolsó padok felől érkezett.

– Inkább a szám legyen nagy, semmint a seggem! – replikázott szinte azonnal a fiatalember, s szavait egyrészről hangos derű és ováció, másrészről azonban pfujolás követte.

Büky fölemelte a kezét, s már nyitotta volna a száját, de a diák megelőzte.

– Bocsánat, tanár úr! – mondta most már egész testével feléje fordulva. – Elnézést kérek! Egyszerűen arról van szó, hogy fölmegy bennem a pumpa, ha kotkodácsolást hallok, amikor komoly dolgokról van szó.

Utolsó szavait most még hangosabb ováció, illetve nemtetszés-nyilvánítás követte.

A tanár mindkét keze a magasban volt, majd amikor megnyugodtak a kedélyek, ismét a fiatalemberhez fordult.

– Miféle hazugságokra gondolt?

– A giccsre! – válaszolta a diák. – A képekre, amiket életem végéig bámulhatnék. Inkább dögöljek meg…!

Most másfajta, egységes halk derű hullámzott végig a termen.

– Ön szerint tehát a giccs mindenekelőtt hazugság…

– Igen. Mindenekelőtt hazugság.

– Értem… – mondta rövid hallgatás után, aztán tovább kérdezett. – Ön szerint mi benne a hazugság? Az-e, amit mond, vagy az-e, ahogyan mondja? A választott témára, illetve a megjelenítés módjára, az alkalmazott eszközökre gondolok… – tette hozzá magyarázólag.

A fiatalember elmosolyodott.

– A giccs attól giccs, hogy giccs, tanár úr! Az ember ránéz, és látja… Az ember olvassa, és tudja – mondta, majd mintegy figyelmeztetőleg fölemelte a tollát, amit a tanár önkéntelenül is követett a tekintetével. – Ha igaz, hogy a remekmű minden részében, a legkisebb porcikájában is remekmű, akkor a giccs minden ízében-porcikájában giccs. És főleg hazugság!

Ekkor egy lány kért szót, és azt kérdezte a társától, hogy mi a véleménye a háziáldásról.

– Nem tudom, mi az – mondta a fiatalember.

A lány elpirult. Innen-onnan halk nevetés hallatszott.

– Nem tudom, mi ebben a nevetséges?! – csattant fel a lány olyan indulattal, hogy azonnal csönd támadt.

– Kérem, folytassa! – mondta Büky.

A lány – továbbra is a fiatalemberhez intézve szavait – elmondta, hogy a háziáldás nagyon sok házban, lakásban megtalálható. „Többnyire a konyhában akasztják ki a falra” – mondta. „Magát a szöveget eredetileg színes hímzéssel vitték föl a vászonra. Ez azonban egyre ritkább, mint ahogy a vászon maga is eltűnőben van. A szöveg fölött és oldalt is gyakori a díszítés, eredetileg ez is színes hímzéssel készült. A leggyakoribb motívumok például a csókolódzó gerlepár, egymás felé hajló tulipánok, satöbbi… Van, aki tányérra festi a szöveget és a díszítést is.”

– Hattyúk, őzikék nincsenek? – kérdezte rezzenetlen arccal a fiatalember.

A lány nem zavartatta magát.

– A lényeg az, hogy a külső, tehát a megjelenítési forma, az eszközök giccsesek, de a tartalom tiszta és főleg igaz. Te pedig azt mondtad, hogy a giccs mindenekelőtt hazug!

Míg hallgatta őket, Bükynek a reggeli jelenet jutott eszébe, ahogy kezében a pohár savanyú tejjel áll az asztal előtt a hatalmas konyhában, és bámulja a hímzett szöveg fölött turbékoló gerlepárt.

– Halljuk a szöveget! – biccentett a fiatalember.

A lány egy pillanatig habozott, majd az arcán alig látható pírral mondani kezdte: „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás…”

Tisztán csengett a hangja, s egyre erősebben. Büky még akkor is hallani vélte – ott dobolt a fülében és egész bensőjében –, amikor az órái végeztével már hazafelé tartott. Valaki ráköszönt, de nem vette észre. Magányos, kövér esőcseppeket hordott a szeszélyesen elülő, majd újra és újra föltámadó szél, egy-egy csepp az arcát, a homlokát érte. Odafönt alakjukat pillanatról pillanatra változtató felhők közt bujkált a nap, és ha időről időre fölbukkant, a közelgő nyár fényeit bocsátotta a kertvárosra.

– Jó napot, szomszéd uram!

Szinte észre sem vette, hogy már otthon jár. Kertjének mélyéből már messziről integetve Gereben Mihály sietett felé: rikító, piros-sárga szabadidőruha volt rajta, ami még mackósabbá tette a mozgását, kerek fején esetlenül meredt előre a tengerkék baseballsapka. Mögötte sziszegő, csattogó gépek, egy teherautó és kék overallban munkások. – Látja, elkezdődött! – mondta, amikor kint a kerítés előtt kezet fogtak.

– Látom – felelte Büky.

Csak ekkor jutott el a füléig a gépek és a sürgő-forgó emberek hangja.

– Valami baj van? – nézett rá a szeme sarkából Gereben Mihály.

Válaszul megrázta a fejét, és kényszeredetten elmosolyodott. Talán három hete említette a szomszédja, hogy valami szökőkutat csináltat a kertjében.

– A szökőkút, ugyebár… – próbált meg valamivel barátságosabb hangot megütni.

Gereben Mihály leemelte a fejéről a baseballsapkát, egyszer-kétszer megcsapkodta vele a tenyerét, majd ugyanolyan komótosan visszahelyezte a fejére, de úgy, hogy az ellenzője most hátrafelé állt.

– Vízesés is lesz… – mondta, s mintha csak valami üzleti ajánlatot tett volna, úgy nézett szigorúan a tanár szemébe –, nem nagy, de azért vízesés! Lesz körülötte egy kis tavacska is – tette hozzá.

A kert felé fordult, s puszta udvariasságból vele fordult Büky is. Nézték a markológépet, amint ágaskodik, s döccenve, csörömpölve lecsap a földre.

– Még a hétvége előtt megérkeznek a törpék is – mondta Gereben Mihály.

Büky előbb gépiesen rábólintott a szomszéd szavaira, s csak azután kapta felé a fejét.

– Miféle törpék?!

A majdhogynem riadt hangra és mozdulatra megrebbent Gereben Mihály szempillája, de a tekintetét továbbra sem vette le a dohogó, minden ízében rázkódó markológépről. A föld útját követte, amint az kis, szaggatott ívet leírva előbb a teherautó fölé érkezett, hogy onnan aztán a szétnyíló vas állkapcsok közül a platóra zuhanjon. Csak akkor pillantott a tanárra, amikor már az utolsó földcsomók, kisebb-nagyobb kövek, kavicsok is kiperegtek a vasfogak közül.

– Kerti törpék – mondta. – Apró kis szigetek lesznek a tóban, azokon állnak majd.

Büky szótlanul bámult a kerek szemekbe, melyek kékjének legmélyén mintha valami dacfélét látott volna. „Törpék…!” – mondta végül inkább magának, s az arcán kényszeredett mosoly suhant át. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy elfelejtett kenyeret venni. „Hétvégére már minden a helyén lesz!” – hallotta Gereben Mihály hangját. „Valóban?” A szomszéd bólintott. „Remek kis csapat ez!” – intett a munkások felé. „Persze meg is kapják a pénzüket. Mindennek megvan az ára. Nem így van…?!” Utolsó szavainál a tanárra pillantott, de előtte még fordított egyet a sapkáján, úgy, hogy annak ellenzője most megint előre meredt. „Pontosan!” – felelte Büky. Rövid és tétova hallgatás után váratlanul és kissé esetlenül (ennek az első pillanattól a tudatában volt) a kezét nyújtotta.

– Hát akkor… További jó munkát!

Amint belépett a konyhába, először az asztalon felejtett tejen akadt meg a tekintete, a tejen, ami már reggel is savanykás volt egy kicsit. Megitta a maradékot, majd azon töprengett, hogy készítsen-e magának valami ebédet. Nem tudott dönteni. Rendkívüli alapossággal elmosta a tejespoharát, majd a nedves ronggyal ugyanolyan alaposan letisztogatta az asztalt, melyen néhány száraz kenyérmorzsát fedezett fel. A tejeszacskót a szemetesvödörbe dobta.

Odakintről – bár az ablakok csukva voltak – beszüremlett a gépek zaja, s emberi hangfoszlányok is eljutottak a füléig. Miután felmosta a konyhát, bement a szobájába. Itt – nem számítva a falióra ketyegését – tökéletes csönd vette körül. (A háznak ez a frontja az alsó szomszéd, a mérnök házára nézett.) Fölhúzta a redőnyöket, s jó darabig bámult kifelé az ablakon. Később beágyazott (ezen a reggelen, szokásától eltérően, mindent szanaszét hagyott maga után, amikor elment hazulról), s hanyatt dőlt az ágyon. Két karját összekulcsolta a tarkója alatt, s úgy bámulta a plafont, mely patyolatfehéren meredt vissza rá. Egy idő után lehunyta a szemét, s akkor réges-rég elfeledettnek hitt emlékek, képek és hangok törtek rá oly erővel, hogy belerándult a szemhéja. Egy kislány sápadt, vékonyka arca villant elébe, s hallotta a hangját is. „Az enyém?” Az iskola udvarának végében, a fűzfa alatt álltak. Mindketten nyolcévesek voltak. „A tiéd!” A lány elvette a virágot. Valami gyöngyvirág volt. Az előző szünetben fedezte föl a kerítés tövében, és az egész órán gyűjtötte a bátorságot, hogy majd odaadja a lánynak. „Van szaga?” A lány az orrához emelte a virágot. „Nincs – felelte nagy komolyan. – Ezeknek nincs szaguk!” A szomorúfűz mint valami mesebeli palota óvta őket a többiek tekintetétől. „Nem baj!” A földig hajló ágak között csak itt-ott talált sugárnyi ösvényt a napfény, és egy eltévedt darázs döngése vastag függönyt vont a kinti zajok útjába. „Örülsz neki?” Az iskolacsengő bántóan éles hangja egy idő után szaggatottá vált; a telefon szólalt meg az íróasztalon. Csak a sokadik csöngésre emelte föl a kagylót. Egy darabig hallgatta a tisztán artikuláló, rendkívül választékosan fogalmazó férfit (valamelyik telefontársaság ügynöke volt), aztán közölte vele, hogy semmiféle új szolgáltatásra sem tartanak igényt. „Minden jó úgy, ahogyan eddig volt! – mondta. – Tökéletesen elégedettek vagyunk.” Az ügynök lélegzetvételnyi hallgatás után szólalt meg ismét. „Higgye el, Büky úr, az ajánlatunk rendkívül kedvező! Nem muszáj most rögtön döntenie, Büky úr! Postázunk önnek egy tájékoztatót, amit kényelmesen tanulmányozhat a kedves feleségével. Magánemberként is mondhatom, Büky úr, hogy ez egy minden eddigit felülmúlóan kedvező csomag!” Ahogy hallgatta az idegen férfit, szokatlan indulat kerítette hatalmába. Megemelte a hangját. „Megismétlem! Minden marad úgy, ahogy eddig volt! – mondta. – Azt pedig bízza rám, uram, hogy mikor és hogyan döntök. Diplomás ember vagyok!”

Letette a kagylót, s miközben fülében még ott csöngtek saját szavai, néhány céltalan lépést tett a mélyen süppedő szőnyegen, hogy aztán az ablaknál kössön ki. Nézte a szélben hullámzó orgonabokrokat, s lassan szánni kezdte azt az idegen embert, akivel az imént türelmetlen volt. Megint eszébe jutott, hogy nincs otthon kenyér, s hirtelen éhesnek érezte magát. Valami meleg ételt kívánt, s először arra gondolt, hogy főz magának egy babgulyást (a kamrában egymás mellett lógtak a füstölt sonkák és kolbászok, és ezek is mind a sógorától voltak, akitől a bort is kapták), de aztán eszébe jutott, hogy annak túl soká tart az elkészítése. Úgy döntött tehát, hogy ha már úgyis el kell mennie kenyérért és tejért (az sem volt otthon), akkor benéz valami vendéglőbe, és már azt is tudta, hogy melyikbe. Erdei sétái alkalmával – pontosabban azok előtt és után – ott, ahol a város széle felé már erősen megritkultak a házak, mindig elhaladt egy vendéglő előtt, ahonnan télen-nyáron jó illatok csaptak ki. A vendéglőbe, bár annak nevét is érdekesnek találta (Fogadó az Árva Gulyához), még soha nem tért be. Pénzt vett magához, és elindult. Már jó darabját megtette az ismerős útnak, amikor megtorpant; olyasvalamit látott, amit annakelőtte még soha. Éppen a feje fölött – egymáshoz valószínűtlen közelségben – három felhőréteget látott, melyek mindegyike más és más irányban mozgott. Egészen pontosan: a középső – ez volt a legsötétebb, de egyben a legkisebb – mozdulatlannak látszott, míg a másik kettő egymással ellentétes irányban száguldott. A felső alapvetően világos volt, de fényét némi narancssárga oldotta. Az alsó meghatározó színe a szürke volt, itt-ott azonban egészen sötétre váltott. Ez a felhő volt a leggyorsabb: hasa a fák, a régimódi villanypóznák tetejét horzsolta, s rohantában kisebb-nagyobb darabokat vesztett a testéből, melyek előbb cafatokként lógtak a törzsön, hogy aztán onnan végképp lefoszolva önállóan folytassák száguldásukat egészen a teljes megsemmisülésig. Percekig tartott a jelenség, s ő élvezte minden pillanatát. Mintha csak varázsütésre elektromossággal töltődött volna föl, az ereiben megpezsdült a vér, mellkasának tág süllyedésével és emelkedésével a feje is kitisztult, s az a fajta nyugalom áradt szét benne, mely mindig megtalálta, amikor a természet valamely csodájával magára maradt.

A vendéglő félig étterem, félig kocsma volt egy kisebb és egy nagyobb helyiséggel, csapospulttal, lengőajtós konyhával. A kisebbik, hátsó helyiség szolgált étteremként; a négyszemélyes asztalokon színes, kockás terítő étlappal, virággal, sóval, borssal, paprikával, kis ecetes- és kecsaposüveggel.

A két ablakkal szemközti fal mellett zöld színű, míves cserépkályha. A kályhától nem messze hímzett terítővel letakart cimbalom állott.

– Jó napot kívánok! – köszönt a pincérnő, amikor odalépett az asztalához. – Mivel szolgálhatok?

Kedves, csinos teremtés volt.

– Szívem szerint egy jó babgulyást ettem volna, de látom, az nem szerepel az étlapon.

– Azzal sajnos valóban nem szolgálhatok, de tudom ajánlani a gulyáslevesünket. Nagyon finom!

– Rendben van – pillantott a lányra, majd tovább böngészte az étlapot. – Szívesen ennék egy jó pacalt…

– Az a specialitásunk! – mondta a lány mosolyogva. – Hozhatok valami italt?

– Csapolt sörük van?

– Természetesen! Drehert, Kaisert vagy Tuborgot parancsol?

– Legyen Kaiser!

Az idejét sem tudta, hogy mikor ivott utoljára sört, ám amikor belépett a vendéglőbe, majdnem mindenkinek a kezében söröskorsót látott. Aztán rájött arra is, hogy azért rendelt éppen Kaisert, mert a városban gyakran megakadt a szeme az óriási hirdetőtáblákon.

Miután végzett a pacallal, ami – akárcsak a leves – igazán a szája íze szerint való volt, kért még egy korsó sört. Miközben iszogatta, tekintetét – anélkül, hogy ezt észrevehették volna – meg-megpihentette a vendégeken. Az ablak mellett, a tőle számított második asztalnál nagyhangú németek ültek; ettek, ittak, jókat nevettek, s ha újabb és újabb sört rendeltek, leplezetlenül méregették a felszolgálólányt. A kályha melletti sarokasztalnál magányos férfi ült, és pálinkát iszogatott. Ötven-ötvenöt éves lehetett, maradék, vörösre festett haját – mintha csak ellensúlyozni kívánta volna a teljesen tar fejtető látványát – kétoldalt és a tarkóján hosszúra növesztve viselte. Vékony arcán alig voltak ráncok, ám bőre mégis a petyhüdtség látszatát keltette, és a színe is természetellenesnek tűnt; mintha a férfi púdert használt volna. A vézna vállakon lehetetlen színű, a rózsaszínből pirosba játszó, egygombos zakó lötyögött, s hasonló színű volt a nadrágja is, ami a fehér cérnazokni és a csausárga papucscipő fölött látni engedte a vékony, szinte lisztfehér lábszár egy darabját. A férfi előtt valami noteszféle hevert, rajta vastag, aranyszínű toll.

– Művész! – mondta halkan a pincérnő, amikor a számlát rendezték, s észrevette az érdeklődést, amit vendége a különös figura iránt tanúsított.

– Valóban?

– Költő! – mondta a lány.

A férfi meghallotta vagy inkább megérezte, hogy róla beszélnek, mert rájuk irányította a tekintetét, ami alapvetően közömbösnek tűnt, s csak a keskenyen nyíló, sárgás szemek legsarkában látszott valami gyanakvó kíváncsiság. Csak egészen rövid ideig nézte őket, aztán visszafordította a fejét, és rezzenéstelen arccal bámult el az asztala fölött.

– Ilyenkor gondolkodik… – mondta csöndesen a lány.

– Csakugyan?

– Igen – suttogta a pincérnő. – Ilyenkor megszűnik számára létezni a világ. Ilyenkor minden megszűnik a számára. Ilyenkor a gondolatait rostálja, és csak akkor vet papírra néhány szót, amikor már minden letisztult. Van, amikor egyetlen szót sem ír le. De az sem elvesztegetett idő…!

– Értem. Ez a látszólagos semmittevés szerves része az alkotói folyamatnak.

A lány bólintott.

– Pontosan úgy, ahogy mondani tetszik!

– Olyasvalami ez, mint mondjuk a gyöngyhalászat…

A lány szeme fölragyogott.

– Ahogy mondani tetszik!

– Hányszor, de hányszor… – folytatta Büky, miközben eltette a pénztárcáját –, hányszor, de hányszor kell alászállnia a halásznak, míg végül olyan kagylóval merülhet fel, melynek hűs öle igazgyöngyöt rejt. S mindeközben a lélegzetét a szó szoros értelmében visszafogva mennyi, de mennyi veszéllyel kell dacolnia! – Csak ekkor pillantott föl. – Az emberben óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy megéri-e. Maga hogy gondolja, kisasszony?

A lány a szemével jelezte, hogy a vendég, akiről beszélnek, ismét őket nézi, s – miközben megigazgatta az abroszt – csak annyit mondott, hogy „mindennek megvan a maga ára”.

– Térjen be hozzánk máskor is! – mondta mosolyogva, amikor a vendége fölállt az asztaltól.

– Lehet, hogy úgy lesz! – felelte Büky. – Az ember nehezen áll ellen az ilyen szíves invitálásnak.

Kifelé menet még futó pillantást vetett a rózsaszín öltönyös férfira, s amíg kiért az étteremből, végig a hátában érezte a tekintetét. Odakint elült a szél, s nehéz, esőszagú volt a levegő. Az égbolt, ameddig csak a szem ellátott, szürke volt. Lassan, sétálva tette meg a hazáig vezető utat, s egy idő után fölfigyelt a csöndre; érezhetően közeledett az este, s a csönd szinte természetellenesnek tűnt.

Gereben Mihály kertjében idegenül, magányukba merülve álltak a gépek, a frissen ásott, hatalmas gödör oldalában itt-ott elvágott gyökerek világítottak. Amikor becsukta maga mögött a ház ajtaját, megmerevedett egy pillanatra; ekkor jutott eszébe, hogy a kenyérről és a tejről is megfeledkezett.

5.

A hét közepén fölhívta a felesége. Valami lehetetlen nevű dán városkából beszélt, s azt kérdezte tőle, hogy nem baj-e, ha a tervezettel ellentétben nem másnap érkezik (Büky asztali naptárán e dátum be volt karikázva), hanem csak öt nap múlva. Elmondása szerint a nagyfőnök személyesen kérte, hogy a hazatérés helyett egyenesen utazzon Brüsszelbe, és ő is vegyen részt egy, a cégük számára rendkívül kedvező lehetőségekkel kecsegtető tárgyalássorozaton. „Ez mindenképpen a bizalom jele! – mondta az asszony. – Azt mondja a nagyfőnök, hogy az élre ugorhatunk a régióban, s hogy a személyemmel kapcsolatban stratégiai döntést fontolgat. Biztos, hogy nem baj, hogy csak később érkezem?” „Biztos” – felelte. Végül azt kérdezte az asszony, hogy (itt megint kimondta a városka nevét) megkapta-e már a lapot. „Még nem” – felelte. Miután elbúcsúztak, egy darabig még tartogatta a kezében a kagylót, s csak aztán tette vissza a helyére. A naptárban bekarikázta az új dátumot, majd visszaült a könyvéhez, de hamarosan tapasztalnia kellett, hogy rendre elkalandoznak a gondolatai. Kiment a házból, s egy darabig nézte a szomszéd udvarán dolgozó munkásokat. Már készen volt a medence, melynek csempézett alján elszórtan, de egymástól nagyjából egyforma távolságban szintén csempével díszített betontuskók álltak. Gondolkodott, hogy vajon mi lehet a funkciójuk, s egy idő után arra a következtetésre jutott (miután megszámolta, s látta, hogy pontosan hét van belőlük, már biztos volt következtetése helyességében), hogy azok a szomszéd által említett törpéknek készültek.

A hét hátralévő néhány napján – az óráiról jövet-menet – mindig szánt néhány percet arra, hogy figyelje, miként közeledik az utolsó simítások ideje. Szombaton már víz állott a medencében, és elfoglalták helyüket a törpék is. A munkálatok utolsó fázisában Gereben Mihály végig ott volt a munkások körében; hangos szóval dicsért és korholt, és szemlátomást nagy tekintélynek örvendett. „Aranyos, remek fickók ezek! – kiáltott át egyszer a kerítésen, amikor magán érezte a tanár tekintetét. – Aranyos fickók ezek, egytől egyig mind azok!”

Vasárnap volt, és késő délutánra járt már, amikor némi hezitálás után úgy döntött, hogy ismét ellátogat a vendéglőbe. Amikor az ivóból belépett az étterembe, megtorpant. Már odakintről is hallotta a muzsikaszót, a zajt, a hangos beszédet, ami most – akárcsak az erős ételszag – hirtelen körülfogta. Minden asztal foglalt volt, a cserépkályha mellett cigányok zenéltek. A teremben dohányfüst gomolygott. Még egyszer körbepillantott, s már kifordult volna, amikor észrevette, hogy valaki integet neki. A férfi egyedül volt, és éppen annál az asztalnál ült, ahol alig egy hete ő költötte el az ebédjét. Tanácstalanul nézett az idegenre, mígnem az fölállt, és a székeket kerülgetve hozzásietett.

– Látom, helyet keres, uram! Szívesen meghívom önt az asztalomhoz. Látja, egyedül vagyok, jut hely magának is. Az ökör iszik magában! Nem igaz?

A szájából italszag csapott ki. Sötét, kitűnő szövetből szabott öltönyt viselt, a bordó nyakkendő alatt kigombolt fehér ing szabadon hagyta a nyakát.

– Bocsásson meg…! – mondta Büky – Ön igazán kedves, de azt hiszem, nem ismerjük egymást… Vagy tévedek?

A férfi elnevette magát.

– Figyeljen ide! – mondta az órájára pillantva. – Pontosan három órája annak, hogy megszületett a fiam. Mindene megvan, egészséges, stramm kölyök. Az én nevem pedig Bak János!

A tanár elmosolyodott. Elfogadta a felé nyújtott kezet, bemutatkozott, és gratulált a gyerek születéséhez.

A közeli asztaloktól néhányan feléjük fordultak.

– Jöjjön! – fogta meg a karját a férfi.

Miután helyet foglaltak az asztalnál, megkérdezte a vendégétől, hogy mit iszik. Nagy volt a zaj, az egyik asztalnál valaki énekelni kezdett, úgyhogy alig értették egymás szavát. Büky azt mondta, hogy vacsorázni jött. „Egy jó pacalt ennék!” – mondta. „Remek! – bólintott Bak János. – Mit iszik hozzá?” „Csapolt Kaisert” – felelete Büky.

Bak János magához intette a felszolgálót. Testes, idősebb, gondosan kozmetikázott asszony volt, a nyakán vastag aranylánc, a csuklóján arany karperec. A férfi két pacalt, két korsó sört és két barackot rendelt. „Úgy illik, hogy legyen aperitif is! – mondta. – Hogy néz az ki? Pacal, aperitif nélkül…?!” Jót nevetett, és rácsapott a tanár vállára.

A teremben egyre többen énekeltek, majd hirtelen újfajta zaj támadt; két társaság tolta össze az asztalát, hogy együtt szórakozzanak tovább. Középkorúak voltak valamennyien, férfiak, nők vegyesen.

A pincérnő (mint később megtudták, a tulajdonos elvált felesége volt) kihozta a pálinkát és a sört. Bak János a kezébe fogta a pálinkáspoharat, fölállt, és megvárta, amíg föláll a vendége is.

– A fiamra! – mondta, s Büky látta, hogy könny csillan a szemében.

Ahogy visszaültek, a férfi rögtön rendelt még két pálinkát. Büky megpróbálta elhárítani a második kört, de tulajdonképpen jólesett neki az ital, mint ahogy egyre inkább megszokta a jókedvű zsivajgást is. Miközben a pacalt ették, s hosszan kortyolgattak hozzá a gyöngyöző sörből, a férfi hosszan s hangosan (egy-két szavát még így is elnyomta az ének és a muzsikaszó) beszélt az életéről és a világról, ami – ahogyan fogalmazott – „mától egy másik, teljesen új és gyönyörű arcát mutatja”! Nagy szavakat használt, és azokat legalább olyan széles mozdulatokkal kísérte. Kérdéseket tett föl, melyeket azon nyomban meg is válaszolt. Néhányszor, attól függően, hogy éppen evett-e vagy ivott, hirtelen letette a korsót vagy az evőeszközt, rámosolygott az asztaltársára, majd átölelte, és egyben magához húzta a vállát, hogy aztán a homlokát is a homlokához illessze. Büky ismerte ezt a mozdulatot, s bár először zavarta ennek bumfordisága és minden kedvessége ellenére is erőszakos volta, a későbbiekben már nem feszítette meg a testét. Érezte, hogy szeretet árad felé; hagyta, hogy homloka a másikéval találkozzon. „Hogy miért lettem cukrász? – pillantott föl a söréből Bak János. – Hát ez jó történet, nagyon jó történet, de úgy igaz, komám, ahogy most elmondom neked…” Nevetett egy sort, a fejét csóválta, s úgy folytatta. „Bak János azért lett cukrász, pontosabban cukrászmester, mert harmadikos korában a tanára, hogy a jóisten áldja meg minden lépését, szóval a tanára harmadikos korában lehülyézte. Bak János meg azt mondta magában, hogy úgy is jó! Otthagyta a gimnáziumot, és cukrásznak tanult. És Bak János nem szégyelli, hogy jól megy neki, mert dolgozik, mint az állat! És a cukrászmesternek ma három óra tizenöt perckor egészséges fiúgyermeke született!”

Büky először érezte úgy, hogy mennie kellene. Bár végig udvariasan figyelt a másikra, s egy-egy szóra, mondatra, amit nem értett pontosan, még rá is kérdezett, egyre kevésbé kötötték le a másik szavai. A szemét csípte a füst, a feje elnehezült a több korsó sörtől és a pálinkától. Figyelmeztető jel volt számára az is, hogy amikor másodszor ment ki a vécére, akkor az első lépésénél, ahogy fölállt az asztaltól, megingott kicsit. Már készen voltak benne a szavak, melyekkel – anélkül, hogy a másikat megsértené – távozási szándékát kívánta közölni, amikor bazsalyogva, bal kezében a mellére szorított kopott hegedűjével, jobbjában a combja mellé eresztett vonóval hozzájuk lépett a cigány. A cukrászmester fölállt, homlokon csókolta, s neki is elmondta, hogy fia született. „Nincs is annál szebb! – mondta egyre hajlongva a cigány. – Éltesse őt soká a Jóisten! Őt, meg az apját is, meg a drága famíliát!” A szemével jelzett a cimbalmosnak meg a brácsásnak, aztán hosszú, ünnepi tust húzott. Bak János egyik dalt a másik után rendelte; jobbjával átkarolta a tanár vállát, baljával pedig a prímást dirigálta.

Egy idő után Büky azon kapta magát, hogy előbb halkan, szinte szégyenlősen, de később egyre fölszabadultabban és egyre hangosabban vele énekel ő is. Maga is meglepődött azon, hogy szinte mindegyik dal szövegét ismeri. Teli torokból fújta a magyar nótákat (a sógora soha nem tudta rávenni, hogy vele énekeljen, s egy ízben tömény giccsnek minősítette a műfajt), s egy-egy fordulatban, hasonlatban addig ismeretlen örömmel fedezte föl az élet valamely nagy igazságát, s ezekre a kezével, a tenyér és az ujjak finom játékával, valamint hangjának kieresztésével vagy éppen visszafogásával hívta föl a cukrászmester és a cigány figyelmét. Már nem csípte a szemét a füst, testének minden porcikájában könnyűséget érzett, az unicum pedig (már annál tartottak, és azt itta a banda is) szinte egyik pillanatról a másikra, mintegy varázsütésre kitisztította a fejét. Utolsónak távoztak az étteremből. A cigányok eltűntek, mint a kámfor, az arany karpereces asszony és a csaposlegény már a székeket rakosgatták az asztalokra. A cukrász taxit rendelt, és fölajánlotta, hogy hazaviszi, de ő azt felelte, hogy nem messze lakik, s hogy szeretne járni egyet „a kerek, csillagos ég alatt”. Csillagok azonban nem voltak; fekete volt az ég, a levegő csípősen hűvös, s a föl-föltámadó szél valami sötét műanyag zsákot sodort a lábához. Miután a taxi fordult egyet, s hosszan dudálva elhúzott mellette (Bak János még kiáltott neki valamit a hátsó ablakból, amit nem értett), hogy aztán a stoplámpák egyre halványuló fényét is elnyelje az éjszaka – hazafelé vette az útját. Néhány lépés megtétele után azonban megingott, s egy villanyoszlopba kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. „Baj van…” – mondta. A hirtelen rászakadó csöndben, az éjszakai hidegben egyik pillanatról a másikra tört ki rajta a részegség. „Baj van!” – mondta még egyszer, majd hirtelen nevethetnékje támadt, de ekkor még inkább elveszítette az egyensúlyát, úgyhogy immáron két kézzel kellett kapaszkodnia a póznába. Így állt egy darabig, majd amikor úgy érezte, hogy valamennyire sikerült összeszednie magát, ismét elindult. Dülöngélve haladt a koromsötét éjszakában (a lámpák többsége nem égett), s jobbára csak arra ügyelt, hogy ne vágódjon végig az úton. Léptei hol rövidebbre, hol egészen hosszúra sikerültek, s volt úgy is, hogy az egyensúlyát már-már teljesen elveszítvén szinte futólépésben tett meg jó néhány métert. Karjai a levegőt kaszálták, s a hirtelen irányváltásoktól, mozdulatoktól fölkavarodott a gyomra, de – ha gyötrelmesen is – mindannyiszor sikerült úrrá lennie hányingerén. Később erős vizelési ingere támadt, s miután homlokát egy fa törzsének támasztva elvégezte a dolgát, látnia és éreznie kellett, hogy az egyik nadrágszára csurom víz. Ekkor erős szégyenérzet tört rá, és egyben valami riadalom. „Szépen állunk…!” – ismételte meg többször, de alig ismert a saját hangjára; a hangok bugyborékolva törtek elő a torkából, és miután nagy nehezen elhagyták a szájüreget – mintha csak visszakívánkoznának –, megtapadtak az ajkakon. Csak arra gondolt, hogy minél előbb haza kell érnie, de a sietségtől még koordinálatlanabb lett a mozgása. Hirtelen reflektorfény vágott a szemébe, azután fékcsikorgást hallott, majd egy nő szitkozódását. Visszaevickélt a járdára, és megbicsakló térdekkel, időnként önmaga tengelye körül majdhogynem megperdülve haladt tovább, úgy, hogy legbiztosabb támaszát a kerítések jelentették. A tenyere, az ujjai vizesek voltak, elszíneződtek a rozsdától, és az egyikből vér szivárgott. Egyszer csak ismerős kapu előtt találta magát: a saját háza előtt állt. Két kézzel kapaszkodott a kilincsbe, majd lenyomta, s a lendülettől szinte a kert közepéig penderült. „Megérkeztünk…” – mondta, és valami nevetésféle hagyta el a száját. Különös, ismeretlen fények játszottak a kertben, s terítettek mesebeli szőnyeget egészen a ház faláig. A föltámadó szélben csengettyűszó hallatszott. Imbolyogva fordult a hang irányába, s a kerítés túloldalán, a más és más színbe boruló orgonabokrok fölött testes, önmagába visszahulló vízsugár csúcsát látta. Ismét hallotta a csengettyűszót, s a hívó hangra megindult a kerítés felé. A hang és a fények Gereben Mihály kertjéből érkeztek. Ahogy odaért, és erősen kapaszkodva megtámasztotta állát a kerítés tetején – csuda világ tárult elébe. Díszkivilágításban pompázott a szökőkút, s az időről időre más és más színre váltó fényből bőven jutott a törpéknek is, akik a vízben, pontosabban egy-egy szigetecskén álltak. Már jól hallotta a felszökő, majd aláhulló víz zubogását, s miközben tekintetét rabul ejtette a színek kavalkádja, áthevült arcára permetet hordott a szél. A vastag felhők mögül hosszú idő után először bújt elő a hold, hogy rövid bukdácsolás után sejtelmes fénybe borítsa a környéket, s ezüstösen csillanjon meg a fenyők csúcsán, az ereszeken, a vaskapukon. „Bravó!” – mondta, ahogy a holdról ismét a fényárban úszó tavacskára vetette a tekintetét. A törpéket vette számba, de hiába kezdte újra meg újra, rendre elvétette a számolást. Nevetni kezdett, de úgy, hogy az egész teste rázkódott bele. Az újabb csengettyűszóra elcsöndesedett. A csengettyű egy őzsuta nyakában lógott. Az őzike a tavacska partján állt, s a mellső lábait esetlen bájjal szétvetve éppen ivásra hajtotta a fejét. Az egyre erősebb hullámokban érkező szél ismét belekapott a harangocskába, s fölkavarta a víz tükrét is. „Lássuk!” – mondta hangosan, szinte kiáltva Büky. Átmászott, pontosabban áthemperedett a kerítésen, s ahogy föltápászkodott (erősen megütötte az oldalát, de nem érzett fájdalmat), s két talpát erősen megvetette a földön, csak derékból ingott meg, míg a különös világot bámulta. Most már az ő ruháján, ingén, fényes cipőjén és nyitott, elnyíló ujjakkal előretartott tenyerén is ott játszottak a fények, a pirostól a zöldön át egészen a
narancssárgáig, s elkenődtek az arcán, az elnyíló ajkakon, s megvillantak a szembogarak legközepében. Jó darabig állt így, meg-megbillenő felsőtesttel, majd az égnek csavarta a nyakát, hogy lássa, ott van-e még a hold. „Tökéletes!” – mondta.
A hold ereje teljében volt, s mintha csak karnyújtásnyira lett volna tőle. „Tökéletes!” – mondta még egyszer, s valami furcsa, csuklásszerű nevetés szakadt föl benne, ám szinte ugyanabban a pillanatban vad, keserű ízekkel telt meg a szája. Visszanyelte a folyadékot, de az újra és újra felszökött. Most csak nagyon nehezen tudta leküzdeni a hányingerét. Még jobban szétvetette a lábát, de erősen imbolygott, s a keze egyszer a földet érintette. Amikor a gyomra megnyugodott, különös hűvösséget, szinte üveges tisztaságot érzett a fejében, s ezzel egy időben ura lett a testének is. Csönd támadt benne, hatalmas csönd, mely mögött végtelen űr húzódott meg, ami, mint valami láthatatlan örvény, hosszú pillanatokra magához rántotta a szívdobbanását, elnyelte éveit és emlékeit, hogy aztán egyetlen lökésszerű dobbanással okádjon vissza mindent olyan erővel, hogy a koponya falai szinte megrepedtek bele.

Megtántorodott. Ismét hallotta és érezte maga körül a szelet, mely időközben úgy fölerősödött, hogy a nadrágszárát a combjához, a lábikrájához tapasztotta, és a zakója ujjaiban (ezek úgy lobogtak, mint valami madárijesztő karjai) fölszaladva utat talált egészen a hónaljáig. Most már robajlásnak hallotta a szökőkútból visszazuhanó víz hangját; megnyalta ajkait, melyekre egyre bővebben hordta a permetet a szél, s miközben arcán egyre ott táncoltak a fények, maga is megindult a színekben tobzódó víz felé. Tántorogva haladt, mígnem megbotlott valamiben, s arccal előre a sekély vízbe vágódott. (Gereben Mihály tudta, hogy a szökőkút a tavacskával akkor igazán festői, ha körben patinás, fehér, itt-ott likacsos valódi szikladarabkák szegélyezik.) Zuhantában még egy törpe jámbor mosolyát látta, aztán homloka a vízbe s alatta az egyik lépcsőfok élébe vágódott. Rögtön tudta, hogy nagy baj van. Az ütésre a hófehérnél is fehérebben izzó fényesség villámlott föl a szemében; ez a villanás belülről borította fénybe a koponyát, hogy aztán végigszáguldva a gerincvelőn a partra lógó lábak s az egész test egyetlen rándulásában enyésszen el. E végső rándulás előtt a fej az iszonyattól és a rémülettől (mintha csak a márványról pattant volna vissza) tátott szájjal és szemekkel még fölcsapott a vízből, ám rögtön vissza is zuhant. „Ennek annyi!” – mondta Szende. „Na ne hülyéskedj!” – mondta Szundi. „Nem hülyéskedek… Gyere, és nézd meg magad, ha nem hiszed!”

Az őzike feltartott fejjel figyelt, a szelíd barna szemekben valami furcsa szomorúság látszott.

„Ennek megítélését talán bízzuk Tudorra…!” – szólalt meg Hapci is. (A holdnak már csak a felső karéja ragyogott, az alsót vastag, komor felhő takarta.) Tudor a homlokát ráncolta, és nem sietett a válasszal. „Nos… – mondta némi vizsgálódás után –, felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy a barátunk minden kétséget kizáróan halott.”

– Nem! – kiáltotta Büky, és elámult azon, hogy hangot nem hall, s csupán néhány buborék emelkedik föl tágra meredt szemei előtt.

– Pofa be! – rikkantotta el magát Morgó. Volt valami a hangjában, ami kuncogásra bírta a társaságot, ám Tudor szavára megcsöndesedtek.

– Uraim! – mondta Tudor az egyik szemöldökét fölvonva. – Kérem, uraim, viselkedjenek!

A holttestet másnap kora reggel munkába menet fedezte fel Gereben Mihály, és azonnal értesítette a rendőrséget. A vizsgálat során megállapítottak, hogy a halál közvetlen oka fulladás, ami a koponya homlokrészét ért rendkívül erős ütést követő s szinte azonnal fellépő eszméletvesztés után, az éjjel egy órától egy óra harminc percig terjedő időszakban állt be. Idegenkezűségre vagy éppen önkezűségre utaló nyomokra sem a helyszínen, sem a boncolás során nem bukkantak, és a holttest vérében kimutatott nagy mennyiségű alkohol is amellett szólt, hogy baleset történt.

Az elhunytnak – a megkérdezettek egybehangzó véleménye szerint – haragosai nem voltak.

A temetés (ezen néhány tanítvány és öregdiák is megjelent) után három hónappal Gereben Mihály feleségül vette özvegy Büky Rezsőné született Barsi Dianát. Kapcsolatuk már több éve tartott, ám erről kettejükön kívül senki sem tudott. Az asszony új otthonába költözött, a megüresedett házat pedig – miután alaposan meghányták-vetették a dolgot – tisztességes összegért eladták, úgyhogy az a Kaiser & Boschowitz Ingatlanértékesítő és Közvetítő Iroda tulajdonába került.