A magyar polgár – és a magyar író

Álmok, tények, rögeszmék, 2. rész

A kommunista rezsimek, amelyek – közhely – úgy is értelmezhetők, mint tudatos-öntudatlan modernizációs kísérletek az elhalásra „ítélt” kapitalizmussal szemben, színre lépésüktől szisztematikusan felhasználtak minden olyan hatalmi technológiát, a francia forradalom által sugalmazottaktól a vallási ortodoxia és a távol-keleti despotizmusok által kifejlesztettekig, amelyek a hatalom és az alávetettek „kétosztatú” társadalmi modelljének kialakítására alkalmasak, és fenntartásához szükségesek. Minden eszközt helyénvalónak tartottak, amely arra szolgált, hogy szociális áttételek és ideológiai közvetítők nélkül gyakorolhassák a hatalmat az alattvalóként kezelt, ám az ideológiai lózungok szerint a jövő zálogát képviselő és az üdvtörténeti végkifejlet közeledésével kecsegtetett néppel szemben. A nemzeti közösségek mindennapjait determináló, hazugságokkal álcázott erőszak mindent kétértelművé tett: az „egyenlőség” eszméje mindent jelentett ekkor, csak nem egyenjogúságot; a „kollektivitás” is önmaga ellentétét, hiszen a közösséget alkotó egyének személyiségének felszámolását célozta; a „népboldogítás” mindenre ügyelt, kivéve a nép boldogulását; a „béke” azt, hogy a mindennapok is militarizálódtak (csináltak közhasználatra ilyen szót is: békeharc); a „szólásszabadság” a cenzúra addig rémálmokban sem látott totalitását – s lehetne sorolni a végtelenségig. Hogyan is írta – az antiszemitizmussal igazán nem vádolható – Lesznai Anna (N. B. Moscovitz Amália) 1945 „auftaktjáról”, 1919-ről valamikor (talán) az ötvenes–hatvanas években New Yorkban, ahova kivándorolni kényszerült felföldi parasztjait követte, hogyan is mondatta egy Jászi Oszkárt-Lukács Györgyöt formázó regényalakjával? „Ezek (!) azt hiszik, hogy az emberi fejlődésnek nem kell gyökér. A levegőbe építik délibábos, lehetetlen megváltásuk tervét… folyton az apokalipszis lebeg előttük, amelyet majd egyszer, a »gonoszok« halomra pusztulása után, valami kegyetlen üdvösség fog követni… Fanatikus, ózsidó eszmekörből merített álmok!”

Mindez természetesen azt jelenti, hogy a kommunista-államszocialista szisztéma fő ellensége az a réteg volt, amelynek volt öntudata, amely hitt az egyéniségben, amely hitt a társadalmat szervező eszmék létjogosultságában, a törvényben, a tulajdonban, a közmorálban, a hagyományban, az alkotás szabadságában, bízott az emberi kezdeményezőképességben, a civil szerveződés és véleménymondás jogában, ha nem volt föltétlenül hívő, akkor is tudomásul vette és pártolta az egyházi intézményrendszert, s hitt bizonyos csoportérdekek érvényesíthetőségében, meg abban, hogy az állampolgárnak nemcsak joga, hanem kötelessége is az államhatalom folyamatos kontrollja stb. stb. A fő ellenség tehát a polgár volt, bár jobb szerették a szót összetételek formájában használni s így dehonesztálni: kis-, nyárs-, nagy-, világ-. Burzsuj – ez volt a legnépszerűbb megjelölés. A francia alapszó eloroszosításával.

A modern háború oly módon tükröződése a tömegtársadalom életének, hogy az egyén ott is, itt is végtelenül leértékelődik. Csak a populáció marad, a szervezetlen közösség, emberek halmaza, amely esetleg egy országnak vagy nemzetnek lehet névadója, egy-egy hely lakossága, egy-egy emberfajta. Borzalmas belegondolni, hogy a második világháború veszteségei, a magyar népesség milliós nagyságrendű pusztulása – a fronton, az ostrom alatt, az utódállamok bosszúhadmenetei során, a német megsemmisítőlágerekben, a meneküléskor, a szétszóratásban –, a nemzeti önbizalom felszámolódása, mindenféle kollektív „növésterv” (Németh László szava) értelmetlenné válása, ezen túl a városok – a polgári élet kereteinek – lerombolása, a tárgyi kultúra zömének felszámolódása, a totális tulajdonvesztés, a kultúra és a művelődés intézményeinek szétzúzása ugyancsak kedvezett a hatalom új, Magyarországra kívülről érkezett birtokosainak, a szomszédos szláv nagyhatalom rezidenseinek. Bizonyos értelemben és rövid ideig melléjük sorolhatjuk annak az első generációs plebejus értelmiségnek agresszív és hangadó részét is, amelyet megejtett az új idők harsány chiliazmusa. Idevéve az „eszme” megszállottjaként viselkedő holokauszt-túlélők rendészeti-közéleti reprezentánsait is. (Akik nem vállalták a rokonságot azzal az elfoszló nőalakkal, akit Csanádi Imre örökített meg felejthetetlenül a Gettóba hurcolt polgárlányra című szonettjében: „A szobrocskát, a két kis ösztövér / bronz testű szarvast (azt motyogta: attól / fájna megválni) – odahagyták mégis…”) Ennek a polgárellenes „polgárságnak” – a „fényes szellők” nemzedékének – története és lehanyatlása, pusztulása és beolvadása az irodalomnak és a filmnek is nagy témája az 1960–70-es évektől. (Igazából mint „téma” máig sincs megnyugtatóan feldolgozva.) Egy fizikai állapotában és hitében, eszméiben és önbizalmában elroncsolódott országot kaptak tehát birtokul – és kísérleti terepül – a hatalom új, felkéretlen, mandátum nélküli, minden tekintetben illegitim birtokosai. Egy olyan országot mindazonáltal – jólesik megismételni –, amely, ameddig viszonylagos szabadsággal szavazhatott, döntő többséggel elutasította az új rezsimet, s amelynek fele vagy talán kétharmada – napjaink egyik legkiválóbb társadalomtudósa szerint – „polgári típusú vagy aspirációiban polgárosodni kívánó egzisztenciákból” állt.

Nyilvánvaló volt, hogy a polgárellenesség már a kezdet kezdetétől civilizációellenességet és társadalomellenességet jelent: miközben a polgárias parlamentarizmus még – úgy-ahogy – működik, ezrével tiltják be a helyi önszerveződés fórumait, az egyesületeket, klubokat, szövetségeket, olvasóköröket. Azután radikálisan változtatnak a tulajdonviszonyokon, a numerus clausust idéző, de annak érvényesítési körét erősen kiterjesztő intézkedéseket vezetnek be a felsőoktatásban, a zömmel alulról „szerveződő” Eötvös-kollégium mellett bezárják az egyházi iskolákat, ahol jóra neveltek jól, hogy olyan tanintézetek szerveződjenek, ahol rosszul okítsák a mindent átható ideológiától kétes értékűvé vált tananyagot. (Majd – ez a végső hullám – a hatvanas évek elején nyugdíjazzák a korhatárt éppen elért férfi tanárokat, akik önkéntelenül is képviseltek valamit a polgári közelmúltból, annak ellenére, hogy latin–német szakosként oroszt kellett tanítaniuk, jönnek a „pedfő”-végzettségű fiatal női tanerők, akik túlfűtötten énekelnek majd a fáklyás felvonulások első sorában március 21-én, a Köztársaság téri koszorúzáshoz vonulva, azután meg itt a koedukáció, a KISZ, a „Szerbusz, elvtárs, kérsz bambit?”-féle iskolai közélet.) Elpusztítják a zavarba ejtően okos könyveket, cenzúrázzák és átírják a történelmet, lehetetlenné teszik az egyházak és a szabad – például a művészi – egzisztenciák működését. A nemzeti vagyont eltulajdonítják. A nem kedvükre valókat kitelepítik és elítélik. Mindennemű spontán emberi tevékenység, mindennemű csoportképződés – ideértve a családot is – gyanús, mindennek a nyilvánosság előtt kell működnie, a hatalmi terrornak kiszolgáltatva. Az információáramlást egyirányúsítják, az információt elképzelhetetlen szigorral egyneműsítik. (Emlékeztetőként: nemzeti könyvtárunkban 2000-ig megvolt a „zárt anyagok” részlege, más néven ugyan, mint korábban, de a nevedet fölírták, ha beóvakodtál kérni valamit.) Az ország bezáródott. Rezervátum lett. A múltat végképp el kell törölni. Újra megszakad a történelem.
S az is eltorzul, ami jónak és hasznosnak ígérkezik. Elég arra gondolni, csupán a „magyarságkezelést” illusztrálandó („Ad notam”… Esterházy Péter: Így gondozd a magyarodat), hogy mi történt falun az oly igen várt földosztás után több hullámban a világháborútól napjainkig (s milyen százados előzmények és váradalmak, mennyi elhalt „modernizációs”, korrekciós, önszerveződési kísérlet után), hogy egy jellegzetes, körültekintően és természetes módon, százados tempóssággal szerveződő agrártársadalom miként számolódott föl, s váltak résztvevői műveltség- és távlathiányos, minden tekintetben kiszolgáltatott alkalmazottakká, akiknek nagy része lumpenizálódóban volt, van és lesz, zöme pedig már a családi és egyéb helyi közösségi hagyományokkal is szakított, azokkal az irányadó eszmékkel és normákkal, amelyek ezt a mindig is kiszolgáltatott réteget századokon át túlélni segítettek. Még Márai Sándor is, aki nem éppen a magyar vidék küldötte volt az irodalomban, s aki nem állhatta a „népiek” társaságát, felejthetetlen mondatokat ír le közvetlenül a háború vége után naplójában a saját földjét bizakodva művelő parasztról – a kolhozokról már csak hallomásból értesülhetett.

„Jugi impatiens, libertatis incapax” – olyasvalaki, aki az igát elviselni képtelen, a szabadságra mégis alkalmatlan. A magyarságról magáról mondták ezt morgolódva és ironikusan „honjaink” szabadelvűbbjei a harcos fellángolások múltán a csöndes békeidőkben. Igaz is lehet, lehetett valamikor ez a paradox állítás (legalábbis hol az egyik, hol a másik fele inkább), de az 1956-ot követő „konszolidációtól” a rendszerváltozásig biztosan csak a mondás második állítása érvényes. A szocializmusban szocializálódott magyar populáció elhitte, hogy nincs iga, vagy talán még inkább azt, hogy egymás mellé vannak befogva a hatalom és a nép, mert az orosz, meg általában „a politikai realitások”, ezt követelik. Az R. apánkat követő K. apánk azért hunyorog a szemünkbe a kor nagy felfedezésének, a televíziónak május 1-jei kívánságműsorai előtt, hogy tudjuk, hogy ő is tudja, hogy tudjuk, ha a Hruscsov nem volna, meg a Honecker, meg a Zsivkov… Hazugság persze az a rendszerváltó pártszólam, hogy mindenki vétkes volt, aki itt élt, már csak azáltal, hogy élt, hiszen hogy élhessen, kénytelen volt kompromisszumokat kötni, egy követ fújt, haszonélvezett. Hazugság – bármennyire is harsányan mondogatták-mondogatják bizonyos rendszerváltoztató (a rendszerváltoztatás politikai lehetőségeinek kihasználhatásáért olykor minden erkölcsfélét sutba dobó) politikai egyletek és irodalmi segédcsapataik, hazugság, mert összemossa a hatalom gyakorlóit és a hatalomnak kiszolgáltatottakat, ugyanakkor tovább erősíti a „bűnös magyar” klasszikusan keleties kommunista vádját („ahol a legtöbb feljelentést kapta a Gestapo”, „Hitler utolsó csatlósa”, ezek – ti, mi – zsigereikben rasszisták, kirekesztők, zsidófalók), hazugság – és mégis: ennek ellenére állítható, hogy az 1960–80-as években a magyarországi közmorál történelmi mélypontra süllyedt.

Minek eredménye ez az erkölcsi állapot, amely a magyar társadalmat – mint nemzetet – oly gyanútlanná és tartózkodóvá tette a rendszerváltozás kezdetére, hogy „kénytelen volt” értelmiségi (polgári) csoportokat „megbízni” önmaga képviseletével, hogy a kezdeti hevület és furor (1988–90) csöndesedésével minden rendszerváltoztató eszmének hátat fordítson, ideértve például a határon túli magyarság jogi, morális és lelki támogatását, egy okos, korszerű és megvalósítható kultúrnemzet-elgondolás jegyében, ide az orosz megszállás tényét, a közszabadság ügyeit, 1956-ot, és általában a civil létet kétszáz éve meghatározó európai, tehát polgári eszményeket? Hogy fogékony lett a legnyilvánvalóbb demagógiára, s azzal indulatilag is azonosulni tudott, mint például a már-már államellenes zendüléssé fajuló kormánybuktatónak szánt puccskísérlet, az úgynevezett „taxisblokád” esetében? Hogy a paternalista államszocialista rendszert – a legközvetlenebb és közakarattal elítélt múltat – magához illőbbnek, kedvére valóbbnak, érdekei szerintibbnek vélelmezte két parlamenti választáson is annál, amit 1988–1990 megcsillantott előtte. Hogy a ma és a holnap újra eltüntethette a múltat, s érdektelenné
tehette a jövőt. Hogy újra és megint készületlenül érje majd a magyarságot az ezredelő nagy
kihívása: a globalitás intézményesülése és kiterjedése a mindennapokra.

A magyar történelmi tudat a katasztrófákat követő ilyen-olyan szabadságfokú békeidőkben kedvvel és bő szóval elemezte az okokat, s nehezen állta meg, hogy a nemzeti múlt legtávolabbi ismerni vélt idejéig, sőt a mitikus előidőkig vissza ne nyúljon a folyamatos nemzeti tragédiák titkos motívumait keresendő. Akár az egész közösséget pusztulásba taszító hun testvérharcig, akár a Kárpát-medencében meggondolatlanul hont alapító Árpádig, aki nem vezette a rábízottakat még odébb nyugatra, akár Szent Istvánig, aki Európa érdekeit képviselve megroppantotta az ősi magyar gerincet. De elég a kiegyezésre gondolnunk, ahogy ezt tették Németh Lászlóék oly sokan, az azt követő boldog kábulatra, amikor azt hihette a nemzet, hogy többé már nincs szükség távlatos elővigyázatosságra, majd elég eszünkben tartani a következményeket, a leírhatatlan háborús veszteségeket, Trianont és az orosz megszállást.

De gondoljunk csak – elég, ha most erre emlékezünk a lappangó és nyílt polgárellenesség okain tűnődve – 1956-ra, a magyarság XX. századi tragédiái közül a legutolsóra, amely ugyanakkor s egyben a magyar szabadságküzdelmek méltó betetőzője is volt. S amely mint tragédia teljesítette ki azt az évtizedet, amelyben a kommunista uralom a magyar történelemben példátlan s minden tekintetben természetellenes módon tette kérdésessé a legalapvetőbb közösségi és individuális értékeket. 1956 harci halottai, a megtorlások tízezrei (ne csak a harcokban elesettekre és a kivégzettekre gondoljunk, hanem azokra is, akiket évtizedeken át „számon tartottak”, akiknek a sorsa ezért úgy alakult, hogy még utódaik sem gondolhattak-gondolhatnak „polgári” karrierre), a menekültek százezres tömegei „után” egy olyan ország maradt itt, amely egy dolgot akart, s ebben egyetértésben régi-új uraival: felejteni. A feledés tavába süllyedteket „lótuszevőknek” nevezte – emlékezhetünk – a XX. század elejének polgári művészete, amely a szépség és a halál jegyében állt. Talán nem is csak érezve, hanem tudván tudva is, hogy végóráit éli. Most? Felejteni, hogy élhessen, hogy megmaradhasson alig emberhez-polgárhoz méltó módon, ama „vegetatív” életformát idézve, amelyről Jókai tudósít felejthetetlenül Az új földesúr első lapjain. Csak az életre lehetett gondolni, a holnaptól holnapig tartó túlélésre. És csak némileg túlzás azt állítani, hogy ha nincs az emigráció magyarsága, akkor húsz-harminc év elteltével már híre is alig maradt volna 1956-nak. Nem voltak gyászfátyolos kegyelettel számon tartható napok, ha a családok gyászoltak is, arról a szomszédnak nem volt szabad értesülnie, sehol a megkoszorúzható mártírsírok, nem voltak közös megemlékezések, nem másolgatták titokban a Jókai-féle Csataképek vagy A bujdosó naplója új változatait, nem születtek lírai allegóriák, mint Tompa vagy Arany tollán 1849 után. Kuruc kesergők sem íródtak, s nem kellett betiltani a tárogatót, mint Majtényt követően. Lehetetlen nem emlékeztetni itt a mottóban már idézett Kölcsey-esszére, a katasztrófa háromszázadik évfordulójától ihletett Mohácsra. Mely dátum az emlékezőből olyasféle érzelmeket válthatott ki, mint az első és a második világháború meg az utóbbira következő ötödfél évtized a mostani századvég értőbb és érzékenyebb magyarjaiból: ez az esemény, ez a század „e nép múltja és jövője közé úgy állott, mint keresztülrohant tenger az általa különszakasztott két világrész közé…”. A hazafiság elképzelhetetlen a hagyományok átadása nélkül, a nagy nemzeti elbeszélés, a sok-sok családi mesemondásból összefonódó nagy nemzeti történet hiányában. „A haza múlt kora olyan, mint a szeretett atya élete, minek történeteiről ősz korában körüle tolongó gyermekeinek beszél… Ő elhúny, de harcai, veszélyei, fájdalma és dicsősége gyermekeire maradnak osztályrészül. Ezek emlékezete köti öszve az élőket az elnyugodottal továbbra is; és e kötelék az egymásra következő nemzetségeket szellemi kapcsolatban tartja öszve… Ily öszveolvasztó, ily egyetemi ingert adó a hazai régiség és történet.” Kölcseyt olvasva nem mondható más, mint az, hogy az irodalom is felejtett, felejteni látszott, azaz – legyünk méltányosak – megpróbálta rossz közérzetét úgy „tematizálni”, hogy a tabukat eleinte csak horzsolja, lassan-lassan merészkedve mind előbbre a titkok feltárásában és a tiltások kérdésessé tételében, oly beszédmódokkal kísérletezgetve, amelyekben a jelölő olyan jelentésárnyalatokra is kiterjeszkedni próbál, amelyekben ott a „rejtőzködő lényeg”.

Terror és amnézia penetráns elegye és az ezt elfedni próbáló hamis ideológia virulens indoktrinációja köti össze az 1956 utáni „konszolidációt” az 1956 előtti évtized nyíltabb és vállaltabb embertelenségével.

Az amnézia kiteljesedését nemcsak a gerincroppanás zajának halkulása jelezte – közrejátszott benne egy generációs tény is. 1956 és a megtorlás a fiatalok között végzett jóvátehetetlen irtást: olyan utód nélküli ifjak pusztultak, tűntek el, akiknek szülei az 1970–80-as években maguk is eltávoztak. Aki járt kint a Kerepesi temetőben az 1980-as évek közepén, a 25–30. évforduló táján – egy búcsúpillantásra: nagyon közeledett az ún. „kegyeleti idő” lejárta, amikor is félő volt, hogy újra „hasznosítják” a sírokat –, az ott, a forradalmárok parcellájában gondozott sírt már nemigen talált, elvadult bozótot zörgetett az októberi szél, vadrózsák magházát ropogtatta a megállt idő. A néhai s lassan névtelenné vált hősök csak a tőszomszédságukban nyugvó hajdani kormányzóval, az emigrációból holtan megtért Kossuthtal társaloghattak a „méltányos” és „méltó” utókorról. A nagy magyar demokrata polgárral azok, akinek nem adatott meg, hogy polgárként kipróbálhassák magukat. 1956 emlékét hiába emelte a nemzeti ünnepek sorába az új rendszer, ma sem könnyű ünnepelni, hiszen nincsenek „támpontjai” a személyes büszkeségnek és gyásznak, jó, ha fél tucat névre emlékezünk, s a hősi és gyászos mítoszokat oly igen kedvelő magyar literatúra maga sem sietett az idők és a felnövekvő korosztályok támogatására. S hány közepesen művelt ember tudatában keveredik össze november negyedike november hetedikével… A forradalom vers-emblémája, Illyés rapszodikus mondattelevénye a zsarnokságról fél évtizeddel a forradalom előtt született… (Arról már nem is beszélve, hogy a rendszerváltozás után hatalomba került pártok nem mindegyikének állt-áll érdekében 1956 igazságainak emlegetése. 1867 után a távollétében halálra ítélt gróf Andrássy Gyula lett Magyarország miniszterelnöke, nem Haynau valamelyik alrendű pribékje vagy a Cabinet noir sokadrangú, ám hangyaszorgalmú, és mint lelepleződésekor nyilatkozta, keblében honfiúi és reformista érzelmeket melengető hivatalnoka.)

Említendő persze – a polgárosodás folyamatának megszakadásáról beszélve – az is, hogy a feledés-felejtetés már a második világháború után elkezdődött. A „felszabadulás” után negyedszázadig viszonylagosan tisztességes szó még „rekviemet” sem mondhatott a háborúba sodródott Magyarországért. A családok is jobbnak látták, ha hallgatnak, még önköreikben is. Pontosan hatvan évet kellett várni arra, hogy postabélyeg örökítse meg a II. magyar hadsereg pusztulását. (De hát ki ír már manapság levelet…?) Megszakadt az a nagy magyar „elbeszélés”, amely folyamatosan mesélődött, ha a török, ha a labanc volt is az úr. Mondák, legendák, anekdoták, mesék, hősköltemények, lendületes és borongó lírai versezetek formálták azt a tudatot, azt a nemzettudatot, amely a legutóbbi félszáz év alatt oly lehangolóan kiüresedett.

A felejtésnek efféle „ideologikus” motivációi mellett a magyar társadalmat mételyező másik tényező maga a hatalmi praxis, azon belül is az a szisztematikusan vitt település- és egyházpolitika, gazdaság- és kulturális politika volt, amely minden, valóban minden eszközzel azon munkálkodott, hogy a mindennapi élet minél kevésbé kötődjön állandó helyhez, hierarchizált közösséghez és (tehát) századosan elfogadott értékekhez. Indokolhatták ezt a politikát gazdasági kényszerek és a megálmodott (a rezsim által megálmodottnak mutatott) jövő késztetései – ma már nyilvánvaló a szándék és a cél: a létezés rendjének szétrombolásával lehetetlenné tenni azt, hogy a civil értékek és igények akár csak megfogalmazódhassanak is.

Elég újra a magyar vidékre gondolni. A termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok fundálása mellett fölhozhatók ugyan racionális (össztársadalmi, ezen belül hangsúlyozottan: városi) érdekek, de létrehozásuk módját semmiféle politikai etika nem mentheti, és a következményt sem a közösségi, a nemzeti tudatban: ez a kollektivizálás hosszú távon, talán végérvényesen, felszámolt, érdektelenné és haszontalanná tett minden személyes-családi-kisközösségi tapasztalatot arról, hogy a tulajdon, a saját föld tudata milyen munkamorált követelt, s ez a morál miként határozta meg a falusi közösségek életét, a közösség oly sok ünnepi lehetőséget és távlatosságot is tartalmazó önszerveződését. Téeszek, a vezetők bugris úrhatnámkodása, hibás tervszámok, csökkenő dotáció, elvándorlás, munkásszállás, falupusztulás és városrombolás, sarjadzó – mennyi minden szépet és jót ígérő – lakótelepek, betonból, azbesztszigeteléssel… A „konszolidáció” civilizációs vívmányai hogyan hatottak a családi életre és általában a közerkölcsre, tudni való. A lakótelepek meghatározta életszerkezet mit tett az emberi kapcsolatokkal, hogyan alakította át a mindennapok viselkedési formáit, és miként a szabadidőét, ezt is tudjuk. Érdemes volna feltenni a kérdést itt az ezredfordulón, gondolva országdarabolódásra, emigrációs hullámokra, a háború és a béke pusztításaira, hogy vajon hány magyar ember él még ott, ahol a déd- vagy öregapja el van temetve, vagy ahol őt keresztelték. Pedig a magyar társadalom – nem úgy, mint, mondjuk, az amerikai vagy a „birodalmi” angol – nem mozgékony, szeret vagy szeretett kötődni a földhöz, a helyhez, a régióhoz, az emberi szemmel átlátható kis hazához, a táji géniuszokhoz.

Hol itt az irodalom helye, és hol a polgárságé? Aligha van szükség arra, hogy teoretikus közhelyeket mondjunk fel a társadalmi stabilitás és a tervezhetőség, a közszabadság és a nemzeti létkeretek, mondhatjuk talán nyugodtan, a nemzeti élettér biztonságos megléte és a polgári állapotok gazdagodása tárgyában – elég a nagyon nyilvánvaló tényekre gondolnunk, ha a polgárellenes kor polgártalanított vagy – passzív grammatikával – polgártalanodott irodalmát vesszük szemre.

Miféle tapasztalatokat – látványt és szavakat – kínált a kor az irodalomnak, a megfélemlített, a teljes igazság elhallgatására kényszerített és gátlásos, de mondanivalótól feszülő elbeszélésnek? Az 1960–70-es években lakhelyeikkel együtt jórészt eltűntek azok az öregek is, akiknek még személyes emlékeik voltak a polgári világról. Ők maguk voltak egyszerre emlékek és emlékeztetők, ha nem is szóltak már sokat. Ahogy sáljukat megkötötték, kalapjukat feltették, ahogy a zakóujjukból kivillant az óezüst mandzsettagomb, amilyen idegenkedve beléptek egy új hivatalba vagy boltba, ahogy hosszú hajú unokáiknak felemlegették a régi borbélyboltot, ahol minden „stammgasztnak” saját fésűje és borotvája volt, ahogy az elefántcsont gyűrűből kibontották a damasztszalvétát, hogy még reggelinél is a térdükre terítsék (étkezés után soha nem hajtva össze azt), s ahogy szemérmesen emlegették a szép emléket: a főtéren előre köszönt nekik a rendőr. Azon idők éltek bennük, amikor a „fekete” mellé soha nem felejtett el egy pohár vizet is kihozni a felszolgáló. Tudták, hogyan kell kezet csókolni, a hölgy kezét faragatlanul fel nem emelve, ám mégsem görbedve meg túlzottan, hol a tartásnak az a meghatározhatatlan helyzete és pillanata, ahol és amikor megnyilvánulhat az önmagát kinyilvánítani kész férfias erély és hódolat, soha nem kértek aperitifnek konyakot, de tudták, hogy a pincér nem hibázik, ha a leves után sört kínál, ám csakis pohárba kiöntve és tálcán feladva, tudásuk része volt, szép és holt tudás, hogy a fehérborra nem szabad rátölteni, de – osztrák hagyomány – a vörösborra igen, hogy sajthoz nem nyúlunk villával, de rákhoz, spárgához és virslihez nyugodtan kézzel. Idők, idők… ahogy háziasszony anyánk kalapban és kesztyűben egy szép „slusszt” vagy „pauflekket” kért a hentestől. Ki tud már utánuk, e szép ősz urak (polgárok) után, megkötni egy csokornyakkendőt, a hajdani hölgyeket utánozva úgy kalapot próbálni, hogy az eladó is el legyen ragadtatva, noha tudja, nincs esélye a vásárlásnak, ki tud úgy rendelni egy étteremben bármily szerény ételt s hozzá „sima” vizet, hogy a pincér kezét-lábát törje az igyekezettől, ki tudja felsorolni a hatvan- – na hány is? – egynéhány magyar vármegyét, ki tudja felidézni: hogyan pillantott végig az osztályon a görögtanár a cvikkere fölött, kinek köszönt oda Karinthy a Hadik kávéházban, a vice mindennap felmosta a lépcsőházat, a világháborús – Doberdo… – rokkant trafikjában vették a dohányt és a cigarettapapírt, hogy majd a „zsúr” előtt a lányok pár tucat cigarettát töltsenek a gavalléroknak, „hűlznivel” persze (bár inkább „hűzni”-nek mondva), és hát milyen volt a zsidó boltok szombati csöndje, miután előtte este hazavitték, ide-oda köszöngetve, a péktől a kendőbe takart sóletet?

A tudást, ezt az öntudatlan polgári ismerettömeget a tárgyak is őrizték, amelyek már nem fértek el az új lakótelepi lakásban, amelyek elpusztultak az állandó költözködéskor, a családbomlások alkalmával, vagy amelyeket egyszerűen avíttnak és nevetségesnek hirdetett a csővázas, neonfényes „rekamiékba” és „fotelokba” telepedett, a kor nagy csodájának, a televíziónak a képernyője elé színes celofánt ragasztó – színes tévé magyar módra! –, a táncdalfesztiválokon buzgón szavazó, csehszlovák mackóban endékás Trabantot mosó lelemény és korszerűség. Zongorák (a háború végét az jelenti Jékely Zoltánnak, hogy egy kis budai téren tankok roncsai, hevenyészett sírok, tört fák fölött váratlanul zongorahang csendül-zendül fel), könyvek – talán köztük Az otthon, ez a zsinórmértéknek szánt irodalomközeli alkotás, Wohl Janka munkája, abból az évből, amikor Mikszáth berobbant az irodalmi és közéletbe –, a Vasárnapi Újság, a Tolnai Világlapja bekötött évfolyamai, a Klasszikus Regénytár vörös sorozata, a szabadságharc monumentuma, az ötkötetes nagy „Gracza”, maguk a metszett üveges könyvszekrények, amelyeknek zárható részében bizonyos francia regények és bizonyos orvosi könyvek rejteztek a kamaszkíváncsiság elől, és emlék-kagyló, kristályok, márványlapos trümók, háromajtós szekrények, hatalmas ágyak ónémet stílben, meg-megtorpanó faliórák, a dédmama nászajándéka még Gölnicbányáról, utazások hordalékai, képeslapok a világ minden tájáról – magyarul és németül –, receptgyűjtemények, a tükörkeretbe tűzött menyasszonyi csokor, poharak a vitrinben – karlsbádi, herkulesfürdői, pöstyéni, sorrentói emlék –, öregapánk obsitja, a grószika vízfestékkel retusált menyasszonyi képe, az ágy fölött kegyes és hősi ábrázolatok, Munkácsy valamelyik Krisztusa, a Feszty-körkép részlete Árpád apánkkal, Az aradi tizenhármak, Petőfi halála és Görgey álma, az első világháborús szövetséges uralkodók – a német császár, a török szultán meg a mi Ferenc Jóskánk – hármasképe (ennél persze tovább nyúlt a családi magántörténelem), a kisvárosi pincék és a módos paraszti padlások rejtélyes tárgyai, háborúktól megviselt könyvek, saját ex librisszel, netán az úri kaszinó vagy a polgári egylet, vagy a gazdakör pecsétjével, a fürdőszobában duruzsoló, fával fűtött, hatalmas, bordázott rézhenger, „Dr. Noseda” nézett ránk apánk fürdőszobai alkalmatosságai közül a borotválkozókrémes pléhdobozról, a vízcsap a konyhában („Mayer Ottó öntvénygyára”), amit természetesen „auszkusznak” mondott mindenki, régi térkép, rajta egymáson-egymásban a nagy és a csonka Magyarország, a négy sarkán „Nem, nem soha!”, a kredencben a kézművesség hajdani csodái, a süvegcukortörő, az almamagházazó és a meggymagozó, egy karszalag, „Dunaszerdahely ismét
magyar!” felirattal, a családi bibliában a nevek, és mindenféle pénzek anyánk varrókészletébe keveredve, a Stühmer vagy a Gerbaud dobozába, a doboz fájának elmondhatatlan simasága és az a barnán tompa ragyogás… (És igen – a fürdővíz-melegítő… A magyar költészetnek talán leginfernálisabb képe Lakatos István háborús „eposzában” éppen ezzel kapcsolatos, ott, ahol a költő egy bizonyos Elvira pusztulását festi klasszikusan lebegő-pattogó hexameterekben, aki ki akarván használni azt, hogy véletlenül folyik a csapból a víz, kéjesen a kádba merül, rosszul lesz, a forró víz meg csak zuhog rá, ömlik ki az ajtó alatt, s az ajtót betörő szomszédoknak azt kell látniuk, hogy „a zsírja / vastagon úszott rajta szegénynek…”.)

S aki meg-megállt nézelődni hajdan, még három-négy évtizede is az erdélyi városok főterén, Kolozsváron, Szebenben, Marosvásárhelyen, vagy másfelé, lent Szabadkán, fent Pozsonyban, s Istenem, Márai városának, Kassának a székesegyháza mellett, sőt Késmárkon, Eperjesen – s aki megtorpan itt mostanában, mondjuk a román trikolór színeivel ékesített cluj-napocai utcai kukák ezreinek egyike mellett, vagy beledermed lába a Házsongárd sarába a „névváltoztató” síremlékek láttán, nos, az előtt a kelet-közép-európai (magyar) „polgártalanodás” minden szónál, statisztikai adatnál érzékletesebb módon nyilvánul meg. Nem – mondjuk – a románosodás a mindent meghatározó benyomás, hanem a kosz és a bugrisság. A pusztulás, a lepusztultság. A mocsok, a büdösség, ahogy körülönti a Szent Mihály-katedrálist vagy a brassói Fekete-templomot, az európai gótikának, azaz magának Európának a legkeletibb monumentumát, ahogy betarajlik a Farkas utcába, ahogy eltemeti a régi székely főváros főterén felállított Bodor-féle zenélő csodakútnak még az emlékét is. Ahol az éttermekben még ott álltak anno az asztalok mellett a régi pezsgősvödrök, igaz, jég nélkül és gyanús sörösüvegekkel kopott mélyükben, de ahol a pincér még meg tudta mutatni, hogy hol sakkozott Ady. A pozsonyi Nagy Ferencesek borlabirintusában hajdan, negyedszázada – izzó nemzeti lelkiségüket kifejezendő az osztrák–magyar operetteket a helyi államnyelven dalolóktól (fenyvesekből „parenyica-gurigán” jött mindmegannyi szláv Bóni gróf) a cigány inkább azokhoz húzódott, akik olyan pénzzel muzsikáltattak, amelyen Kossuth Lajos portréja volt szemlélhető. De hát mit kezdjünk Szolnok vagy Veszprém, Nyíregyháza vagy Salgótarján, vagy szegény Celldömölk főterén a régi főterek emlékével? Ahol korzó volt, a közerkölcsöt vigyázó templomtornyok, száz éve alapított boltok, órás, polgári és papi szabó, gyarmatáru, míderkészítő és paszományos, meg a Korona (Bika, Pannónia, New York, Griff, Hungária, Magyar Korona, Európa, Centrál, Arany Szarvas stb.) szálloda, sétáló polgárok, új ruhájukat mutogató hölgyek, kalapemelés és kecses fejbiccentés, kioszkok és katonazene, és legyezőnyelvvel üzentek az ifjú hölgyek a „kacsafark frizurás” (Krúdy szavai) fiatalembereknek, akikről nem mindig tudta volna eldönteni az idegenből jött látogató (itt mindenki ismerte egymást, és mindenki polgárnak látszott), hogy birtokáról „bejött” úri fi, s mennyi az adóssága, telik-e még zabra a négy pompás almásderesnek, vagy patikussegéd, aki „nobel” barátainak hajnalban gyomorerősítőket kotyvaszt másnaposság ellen, alanyi költő, aki Pestről ábrándozik, vagy árvaszéki hivatalnok, aki a pénztári rovancsolás miatt aggódik, vagy jövendőbeli örököse egy minden tekintetben (kivéve a vallást) megnyugtató „firmának”, s ennélfogva kitűnő „partie” (de hát úgyis ki fog keresztelkedni). Ellenszólam? Már nem sokáig hallik. Éppen a minap nyilatkozta az első világháború idején született erdélyi írástudó, Méhes György, nyolcvanvalahány évnyi – két-három emberöltő! – megszállás után, polgári írónak vallván magát: „…a polgári ez esetben azt jelenti, hogy azok közül eredtem, és azok közé tartozom, akik tehetségükkel, tudásukkal, szorgalmukkal valaha kincsessé tették Kolozsvárt. Akik meghatározott erényeket képviseltek, meghatározott értékeket követtek és hagyományoztak. A személyi méltóságot, az éber, tudatos, világos életet, a rendezett életvezetést, a munka és közjó becsületét, a részvétet, az együttérzést, a segítőkészséget. Akiknek nem mindegy, hogy kicsodák, hogy honnan jöttek, hová mennek, kiken át mit hagynak maguk után. Attól vagyok polgári író, hogy róluk írtam egész hosszú életemben.”

Igen, a helyek, a helynevek, ezek még emlékeztetnek, noha „átrendeződtek” háborúban és békében, s az utcatáblákat is átírja minden rendszerváltozás. Ha megállsz a Lövölde téren, még ott a hely emléke, ahol a városának védelmére mindig kész polgár gyakorlatozott a nem éppen finnyás arszlánokkal váltogatva a lőállást („Tzélra ügyelj!”), még annak is tudatában, hogy az intézmény elődjét elmosta a nagy dunai árvíz valahol a Fővám téren – együtt mentette a bajbajutottakat a céhbeli polgár és báró Wesselényi –, a városfalnál, a réges-régi pestistemető helyén. Egyetlen hely birtoklásával sok évtizednyi, sőt százados időben is otthon lehetünk. Még az irodalomban is. 1905-ből – szecessziós borítók között – bírjuk De Sgardelli
Caesar honvéd hadnagy akkurátus, de némi szervilizmustól sem ment művét, a Polgári céllövészetet. Amely hazafias szólamok közepette rendkívül plasztikus módon közöl gyakorlati tudnivalókat az ifjúság, ezen belül is hangsúlyosan az egyetemi polgárok egészségének fejlesztése tárgyában, hiszen ez utóbbiak egy felmérés szerint „testi alkalmatosság és derékség tekintetében a szabók és suszterek után következnek”. A mű érces hangú előszavát az a Szemere Miklós írta, aki Alvinczi Eduárd néven Krúdy Gyula legkedveltebb regényhőseinek egyike, az buzdít itt a polgári erények némelyikének fejlesztésére, aki maga az ősi keleti magyarság, s – tudvalevő – csak valami apró véletlenen múlt, hogy nem az ő családja adta az első magyar királyokat. S ha megállsz ma a budai lövöldénél, mit látsz? A lövészet polgári sporttá vált a reformkorban, a
vidéki úrias (és oly drága) puskázásokkal szemben és mellett, hát a többi testet mozgató és lelket fegyelmező sport? Hol vannak a céhek szervezte dunai regatták? Hány évtizedig nem lehetett Magyarországon biliárdozni, mert hol? A kávéházak? Mitől lett oly nagy divat ma a kávéházakról beszélni, írni? (Hogy olyan áhítat övezi – s méltán – az újranyílt Centrált.) Attól, hogy bezárták őket a honi kommunista hatalomgyakorlás legkezdetén. Szorongva a polgári együttlétnek még a lehetőségétől is. A néhány megtartott „irodalmi” kávéház – New York, Luxor, Belvárosi – ellenőrzött otthonossága is csak időlegesen adott menedéket, bírt el a közeggel. Kávéház – az élet és irodalom regényes mitológiáinak terepe, az alkotásé, meg a tréfáké („Azért
szeretem a kávéházat, mondja egy polgári srikbler-dendi a századelőn, mert az ember nincs otthon, és mégsem kell friss levegőn lennie”), vagy csak a csöndes rejtezkedésé. Talán nem véletlen, hogy szegény Tóth Árpád vette versbe a legtöbbször („Jó itt nekem / kis hajnali kávéház-zugban…”, s végül egy kávéházi bronzszobor barna keblén óhajt elnyugodni). S visszanézve már A bús férfi panaszaiban Kosztolányi: „New York, te kávéház…, hadd nyissam ki az ajtód… / meginnék asztalomnál egy langyos, esti kávét, / és mint hívő keresztény, elmondanék egy ávét…” (még hívő kereszténynek is titulálhatjuk magunkat, hogy az elképesztő „kávé–ávé” rímet leírhassuk…). A háború végén, Budapesti ballada című versében így pillant a városra Vas István: „Szegény vendéglők, kávéházak…” A nagy kávéházi időző, Kassák is, a magyar avantgárd atyja, polgárhoz illően ellágyul a háborús pusztítást látván a főváros oly „polgártalan” látványán: „Hova lett illatod, ablakaidnak fénye / s a régi népség, ki utcáidat rótta…”
A szalonok, a klubok, a kiskocsmák, a szerkesztőségek, s annyi minden más. Helyettük a presszók és a kocsmák a városi irodalom új „humán” terei – mind maga az ideiglenesség, az otthontalanság, ahol csak suttogva volt helyénvaló társalogni, s mi sem volt gyanúsabb, mint a papír és toll az asztalon. Gondoljunk a lehetetlen névre elkeresztelt Andrássy (…) úti cukrászdára, ahol Mándy Iván szorongott a kis asztalnál – szimpla, egy minyon, „sima” víz, a másik szék karfáján a (talán) apjától örökölt szerény városi télikabát bársonygallérral –, s egyszerre írta az itt és most hallottakból a kíméletlen és reménytelen Borika-novellákat, meg emlékezett a háború utáni Darlingra, minden író otthonára, meg atyjára, Mándy Gyula szerkesztő úrra, aki – miként pályatársai a századelőn – vidékről Budapestre érkezve azonnal „beesett egy kávéházba”, hogy azután évtizedekre ki se mozduljon onnan. Mándy Iván azt is jól tudta, hogy ahol üldögél, a Különlegességinek elkeresztelt Lukácsban, ott ama pár évben, amikor se Lukács nem volt, se Különlegességi, bizony az ÁVH étkezdéje volt, amely alatt, ahol előbb és utóbb bársonyos bokszok vöröslöttek-bíborlanak diszkréten, az bizony munkaterülete volt Dzerzsinszkij legjobb magyar tanítványainak. Mészöly Miklós kertje Kisorosziban, a Mozgó Világ szerkesztősége a Duna felé lejtő budai kis utcában… ilyen helyek, ilyen polgári közös terek kínálkoztak, az utóbbi hely munkatársai október 23-án – anno! – mindannyian fekete ruhába öltöztek, és nyakkendőt kötöttek, s megittak közösen és némán valamit, és egy-egy névnap alkalmából a szerkesztőség patrónája, egy rendkívül finom – anyanyelvi német-francia – hölgy gyümölcstortát hozott volt, kizárólag az Auguszttól, mert egy ősbudai hölgy csak ott vásárol. Egy-két évre, azután már ezek sem. A hatvanas években még nem volt szokatlan, ha egy középrendű család vasárnaponként vendéglőben ebédelt. Hogy a gyerekek az Operaház matinéján ismerkedtek meg a Diótörővel, hogy a hét bizonyos napjain bridzs volt otthon – kávé, likőr, szendvics –, hogy a család házimuzsikálással mulattatta magát és a szűkebb rokonságot, mint a biedermeier időkben vagy a századforduló szalonjaiban, a virágillatot sóhajtozó kertre tárt ablakok előtt. Ha vidéki vagy – nagyváradi, kassai, szegedi, temesvári, szabadkai, nyíregyházi –, gondolj a városszéli kiserdőre, a folyó- vagy tóparti árnyas kertvendéglőkre, a közparkokra (virágóra!), a helyi fürdő éttermében muzsikáló cigányokra, a szalonzenétől a csárdásig, vagy ahogy tust húztak a restiben, amikor hangosat füttyentve továbbindult a gyorsvonat Bécs vagy Fiume, Lemberg vagy Szentpétervár felé… Ha pest-budai polgárnak képzeled magad, idézd föl Nagy Ignácék, Jókaiék tárcái és regénymeséi alapján a Városmajort, a Svábhegyet, a Városligetet, a Rákos mezejét (el ne mulaszd elolvasni Frankenburg Adolf bájos beszélykéjét, Egy kis kirándulás a hegyek közé, meg a mindig hevülő Vajda Péter olyasféle kis dolgozatait, mint a Gellérdhegye – Városliget, a Tavasz-záró vagy a szögligeti közel örömök emléke címűt), vagy képzelegj Kis János (miheztartás végett: evangélikus püspök, Berzsenyi felfedezője) és Kossuth (!), Vörösmarty vagy Arany, Mikszáth vagy Vajda János, Bródy és Krúdy jegyzetei, fürdői levelei alapján régi magyarországi vagy határközeli fürdőket, vízkúrával és a társasélet minden lehetőségével (N. B. irodalmi témákkal) is szolgáló enyhhelyeket – s azután emeld ki a tekinteted Orbán Balázs másfél évszázados székelyföldi beszámolójából, s vess egy pillantást Szovátára, a leomlott favázas villákra, a tusnádi Csuka-tó helyén bűzölgő mocsárra, Málnásfürdőn a hajdani mofettára és oda, amit valamikor úgy hívtak, hogy promenád, s ahol még a múlt századelőn ott sétált az európai légre vágyó testes bojár, a köhécselő pesti hírlapíró, a mócföldről pihenni ideigyekvő magyar árvaszéki elnök, az egy-egy üveg pezsgőt megkockáztató s még az éjjelizenével is kacérkodó főgimnáziumi tanár, meg az orosz birodalmi gróf férjhez menendő (adandó) leányaival, a fűző nélkül fesztelenkedő erdélyi mágnásasszony és a pesti bankárné, frissiben hímzett bárói koronával a zsebkendőjén, amit nem mulasztott el lankadt csuklómozdulattal elejteni, valahányszor a havasi medvészésből megérkező fiatalurak a közelébe értek, hogy a csipkés álomkendő felvételét hősileg egymás mellé helyezett francia szavakkal megköszönhesse, vagy csak állj meg a nyárelőn egy balatoni fürdőhelyen, s számold meg, hány régi villát nem keres már meg a régi tulajdonos, mert meghalt, vagy mert nem futja útiköltségre… Vagy emlékezz a nagy budai térre (a neve – Moszkva – hogyan illik ide vajon), a hatvanas–hetvenes évekből, ahogy vasárnap reggel (a szombat még munkanap) idősödő, jó testtartású, de egyébként is tartásos, szemmel láthatóan „jobb” emberek csoportosultak hátizsákkal és szöges botokkal, bakancsosan, háború előtti térdnadrágban, a hölgyek örök életű tweed-szoknyában, az 56-os villamos megállójában, a Hűvösvölgy, a János-hegy vagy Máriaremete felé menendő.

Oly nehéz abbahagyni a beszédet erről az álomvilágról, amelynek „szavait” és mondatait” a régi írók művei súgják, meg az a nagy közös „elbeszélés”, amelyet ugyan megszakított az erőszak, a szorongás és felmenőink minket óvó aggodalma, de tudjuk, ha valami létrejött, az van, ha el is pusztult. S egy-egy kép, így, az emlékek között bekeretezve, állóképként, kecses és néma szereplőivel, mesék foglalata, összességükben két évszázadból olyan emberi eseteké, viselkedési formáké, amelyeket érdemes – és érdekünkben álló – számon tartani. Hogy ezeket a polgár szóval lehet jelölni minden esetben? Lehet a válasz igen, ha polgáron a társadalom „köztes” sávját értjük, annak is az igényesebb rétegeit. S lehet persze a válasz nem is, ha pontoskodni akarunk, hiszen a rítusok és formák jó részének eredete kinyomozhatóan az úri vagy a paraszti múlthoz kötődik. Nem felejtve azt sem, hogy a magyar úrnak, nem nemesi, hanem úri nemzetnek szereti tekintetni magát. Márai Krúdyt idéző varázslatos Szindbád-könyvében, a két író egymásra másolódó mondataiban minden, ami jó volt, elegáns, igényes, ételben, kultúrában, szerelemben, s ami elmúlt a XIX. századdal, az úri jelzőt kapja, legyen a mesék alanya honfoglaló őseire büszke nemesúr vagy múltjáról hallgató polgár, zsoké, pincér vagy virágoslány. Tudták ezt régen is, nem hagyta megjegyzés nélkül a régi jó Mocsáry Lajos sem: „A magyarról nem ok nélkül mondhatni, hogy úrnak termett. – Termett volna bár inkább serényebb munkásnak, iparosnak, talán jobb volna…” S ha az úr azt mondja magáról, hogy ő demokrata, vagy a polgár azt képzelgi, hogy ő igazi úr? Egyik lelkében a néma hang: „Mire való a szabadság, ha nincs ki felett gyakorolni…” A másikról, a parvenüről: „Sok ember demokratának vallja magát, mert haragszik, hogy nem állnak sorban nyitva a számára minden szalonok. Azt kívánnák…, hogy nevelt, finom ízlésű hölgyek épp oly szívesen járják a csárdást bármely bikfic betyárral, mint hasonló műveltségű jó ismerőseikkel.” A Szindbád írója persze megengedőbb, hiszen ő már tudja azt, amit tudnia, tudnunk kell. A hajós megtorpan a fotográfus kirakata előtt egy felsővidéki városkában. A fotográfia maga a megállt idő, amely mindig képes megelevenedni. „A kis város fotográfusa koszorú alakjában csoportosította az arcképeket. A koszorú peremén a férfiak képei. Mennyi érdekes, mulatságos, jellegzetes arc! Csak Felső-Magyarországon találni ilyen érdekes típusokat. Büszke homlokok, gőgös sasorrok és megvető tekintetű szemek a díszmagyaros képeken. Aztán látni ugyanazokat az arcokat polgári ruhában: szmokingban vagy vadászkabátban. Csakhogy az arcok ekkorára szelídebbek, kedélyesebbek, vidámabbak lettek. A kabáton virág, a nyakkendők gondosan megkötve.” Igen, tudjuk, hol vagyunk. Abban az országban és abban a regénytérben, ahol Krúdy elődje, az „öreg palóc” meglelte és megmutatta a maga „gavallérjait”, az urakat, akik már polgárfélék lettek, azaz a polgárokat, akik minden ízükben még urak.