A magyar polgár – és a magyar író

Álmok, tények, rögeszmék, 1. rész

„…mi Európa, s mi világ ez a mai? …Most az újságszerkesztő a világ öt részének ír… Az emberek egy közönséges nagy hazában élnek; érzéseiket s gondolataikat nagy tömegekhez szoktatták; s lehet-e képzelni, hogy a parányi pontot, mit máskor hazának neveztek, szüntelen szemeikben tartsák? S annyival inkább, hogy e parányi pontnak századok előtti állapotával tépelődjenek?”
(Kölcsey Ferenc: Mohács, 1826)

Egy-egy kor társadalmi tudattartalmát és mentalitását az utókor a hátrahagyott és valamilyen módon (ilyen-olyan okból) strukturált nagy szövegkorpuszokból tudja rekonstruálni a legkönnyebben. Egy-egy nagy írói életműből, egy kiemelkedő család iratanyagából, később valamelyik központi lap pár évfolyama alapján stb. A kiegyezéssel végleg a polgárosodás pályájára lendült magyar társadalom tudatvilágát, észjárását s egyben a legközvetlenebb történeti-antropológiai hagyományt egy szótár örökíti ránk, egy értelmező szótár, a „cucorfogarasi”: Czuczor Gergely (Fogarasi János által befejezett) hatalmas műve, hat kötetben. A magyar nyelv szótára. Bárhol nyitjuk föl, abbahagyhatatlan az olvasás, letehetetlen a könyv. S ha a „polgár” alapszónál ütjük föl! Egyetlen magyar szótár sem versenyezhet vele a meghatározások pontosságában és az összetételek, a szószármazékok gazdagságára nézve. Mi is hát a „polgár” a kiegyezés gondolatvilágában és egy valahai jobbágyfi megfogalmazásában? „Legszélesebb értelemben minden ember, ki bizonyos államnak, vagyis közigazgatás alatt egyesült társadalomnak tagja, különböztetésül a vad állapotban egymástól függetlenül élő emberektől. Ez értelemben az úr és jobbágy, a nemes és paraszt, a pap és a katona az illető országnak polgárai. Szűkebb értelemben akármelyik városnak lakosa. De van, ahol a parasztemberek magukat nevezik így. (,Én csak szegény pógár ember vagyok.’)” Ki is vajon a „polgárbarát”? „Ki a polgári osztályt különösen kedveli, s annak tagjaival társalogni szeret; kinek a polgári intézmények tetszenek.” Igen, ilyen egyszerűen. A „polgárosodás”? „Átalakulás a vadon kóborul, elszórva élt népek, családok életében, midőn társas viszonyba, s úgynevezett polgári szerkezetbe lépnek.” „Polgárosít”: „A széles értelemben vett polgári társaság erkölcseire, szokásaira, életmódjára képez, szoktat. (,A vad népeket, a kóbor cigányokat polgárosítani.’) Különösen a szelídebb, finomabb társas élet és műveltség bizonyos fokára juttat.” S végezetül: mi a „polgárerény”? A „haza és haladás” szinonimája: „Erény, mely a polgári kötelességek teljesítésében áll, mely a haza boldogságát előmozdítani törekszik.”

A patriotizmus és polgárosodás ilyen emelkedett „hangmenetű” nyelvi kodifikációja után és mellett, fájdalom, szót kell ejtenünk egy olyasfajta gondolkodási irány megnyilatkozásáról is innen, az 1860-as évekből, amely a XX. század elejétől napjainkig meglehetős politikai karriert fog majd befutni, s amelynek lényege az, hogy vagy nem érzi szükségét a nemzeti, a patrióta szempontok emlegetésének, vagy a nemzetnek mint nemzetnek a sorsát befolyásoló történeti kataklizmák idején is, amikor a választás kötelező, akkor is inkább egy elvont haladáseszmény, egy teoretikus polgáreszmény hangoztatását tartja fontosnak. A sajnálkozás oka itt és most az, hogy ez a mentális irány egy olyan jelentős lírikus közéleti állásfoglalásaira hivatkozhat, mint Vajda János. Vajda röpiratainak, az Önbírálatnak és a Polgárosodásnak a hatását sajnos nem, noha a szerző elméletírói hitelességét eléggé gyöngíti az a tény, hogy a szerző alig négy évvel proklamációinak kibocsátása után az általa elemi erővel utált Jókai Mórhoz intézett állásfolyamodványában kijelenti: „ezentúl magam is legkérlelhetetlenebb üldözője óhajtanék lenni a röpirataimban kifejtett iránynak…”

A jó Lauka Gusztáv a maga keresetlen módján így minősíti Vajda szövegeit: „csodaszerű és megmagyarázhatatlan gyűlöletében (…) krajcáros bicskával belét ontotta ki a magyar társadalomnak s ingerülten odébb állt.” Az 1862-es évben – a nemzet újraszerveződéséért folytatott alkotmányos és társadalmi küzdelmek korszakában – aligha volt időszerű (bármily sok keserű tapasztalat indokolta is esetleg) ilyen szavakkal nyitni egy közhasznúnak szánt publicisztikai iratot: „itt a haza eszméje uralkodik minden, még a legalacsonyabb tárgy fölött is, olykor egész a nevetségig. Itt van hazafi csizmadia, »nemzeti hajművész«, honi szoknya és még »nemzeti szagtalan árnyékszék« is.” Lehet persze, kell is, bírálni a hazafias szájhősködést, az arisztokrácia gőgjét, önbálványozását, lehet a méltatlan polgárellenes hangokat, az úri középrend munkátlanságát és „tunya szenvtelenségét”, a zsidók emancipációja feletti és iránti aggályokat, nemzeti jellemünknek, e „huszártündéres népnek” (remek szócsinálmány!) fogyatkozásait, és sok minden egyebet, de amit nem lehet: a nemzeti megújuláshoz éppen az össznemzeti szempontok hányaveti mellőzésével fabrikálni programot. Nem lehet a magyar történelem egyetlen históriai szakaszában sem oly fontos a társadalmi megújulás ügye, hogy leírhatóvá váljék: „minden egyéb, még maga a politikai önállás is szinte másodrendűvé (…) válik mellette”, tudniillik a polgárosodás mellett. (Vajda János neve önkéntelenül idehúzza az oly korán elhalt Vajda Péterét, aki megszállottja volt minden szabadelvű eszmének, de legalább olyan hevességgel a honszeretetnek is, és aki jobbágysarj létére okkal volt kritikusa is és szigorú elutasítója némely „magyar ügyeknek”. S mégis idegen volt tőle a Coriolanus-szerep. „A haza az istenség képe a földön… Oh, én végtelenül kedvelem azon embert, ki meleg szívvel dobog a hazáért, ki minden által érdekeltetik a hazában, ki fáradhatatlanul űzi a hon előmenetelét s mindent merészel a haza vészes napjaiban; de utálom és gyűlölöm a hanyagot, ki élete szép napjait érdektelenül alussza át, a köztörekvésekben részt nem vesz s haza iránti tespedésében világpolgár- és emberbarátnak hiszi magát.”) Vajda János nem volt se „hanyag”, se „hazaáruló” persze, csak elvadult és elvakult, sértett és sértegető. Bőven lehetne citálni visszatetsző – bár stilárisan megnyerővé formált – mondatokat itt fölhozott röpirataiból, idézzük azonban inkább egyetértőleg annak a két férfiúnak a nevét, akiket Vajda a polgárosodás századának és eszmekörének vezéralakjaiként jelöl meg, s akikét a mi korunk is vajha nemcsak emlegetné, hanem alaposan ismerné is, akiknek szavait és tetteit súlyukhoz illően tartanánk számon. Az egyik természetesen Széchenyi: „ha Széchenyit a legnagyobb magyarnak tartjuk, őt a legnagyobb polgárnak nevezhetjük.” A másik természetesen Deák: „aki mint ember és honpolgár… oly vigasztaló, fölemelő erkölcsi jelenség, és kivált irányvesztett, tévelygő, demoralisált újabb korszakunk hibái és félszegségei közt, hogy nemes alakjára tekintve, a pessimista is új reményre, hitre ébred.” S folytassuk még egy szép veretes mondat erejéig, ha már a folyó év Deák Ferenc évfordulója jegyében fog eltelni: „Ős magyar nemes, mindenek fölé emelkedett capacitás, egykori ministeri magas rangjának nymbusza mellett oly valódi democrata nemcsak szóval és tollal, mint sok más népkegyvadász nevezetesség – hanem gyakorlatban is, kiben a hajdankori római civis tántoríthatatlan erkölcsi szilárdsága a modern keresztyén európai polgár szelíd humanitásával tisztelet és szeretetgerjesztő egyezményben párosul.”

Tudván tudjuk, hogy az ötven évvel későbbi események miként tettek kérdésessé mindent, ami ekkor a közhangulatot oly aggálytalanul bizakodóvá emelte, ám ekkor, a valóságban és a tudatban, a kiegyezés utáni idők lényegében „minden tekintetben” a polgárosodás évtizedei voltak. Annak ellenére – ismételhetjük a leckét –, hogy a magyar föld tulajdonosi szerkezete és tőkeellátottsága olyan volt, amilyen, hogy a külkereskedelem (a kényszeres vámok következtében) bizony kedvezőtlen termékszerkezetre kényszerítette az ipart és a mezőgazdaságot, hogy az ország ütközőzóna-jellege a szláv és a germán erők között semmit nem változott, hogy a magyar Szent Korona birodalmának állampolgárai közül tetemes hányad olyan polgárosodás iránt érzett elkötelezettséget, amely egyben a saját nemzetállamisága záloga is lehessen stb. stb.

A kor irodalmában, noha voltak pesszimista hangok, el-elhangzottak morális intések, volt tere a nosztalgikus líraiságnak, érdemben senki sem vonta kétségbe a jövőt, a nemzet polgári jellegének kiteljesedését. Egészen az új század első évtizedéig tart – az élettől búcsúzó Mikszáthig és a magyarság közeli szétszóratását megsejtő Adyig – a magyar nemzetnek ez a nagy félszázada, amelyről csak a túlélők fogják tudni, hogy igazából a régi század végszakasza volt. Az irodalomban sok a pesszimista, sok az öngyilkos, sok a sötét szín, de ezek inkább a korszakváltás tünetei, a mindenkori korszakváltozás velejárói – elmúlik egy nagy és az erkölcsre mindennél többet adó kor, kihúzódik a világból az a nagy generáció, amely a XIX. századot megalkotta, s amely még úgy volt európai és modern, hogy megmaradt tősgyökeres, patriarkális, vidéki magyarnak. Deák Ferenc, Kemény Zsigmond és Arany János kora volt ez. Csak Kossuth nem hal meg soha, vélik (s véljük mi is Krúdy szavai nyomán), és Görgey, meg persze I. Ferenc József és Viktória királynő. És még mindig a Jókai-hősökhöz akarnak hasonlítani az ifjú magyar urak és kisasszonyok, és – „ha Móric úgy, hát én is úgy…” – Gyulai Pál sem adja át a kritikusi pálcát, meg, rebesgetik, a derék Lévay József úgy dönt Miskolcon, hogy meg kívánja élni a századik esztendőt. Volt persze dzsentrikérdés, és volt vita az asszimilációról, az egyik paraszt meggazdagodott, a másik falu viszont kivándorolni kényszerült, nőtt a gazdagság, és szaporodtak a csődök – a magyar polgári átalakulás sorsokat taszított le, és családokat emelt fel, s ez sok konfliktussal járt, a patriarkális közerkölcs elenyészett, képviselőiket agg különcökként próbálták elviselni a „tornászó új emberek” (ahogy Krúdy festi őket), svihákok nevétől hangos a közbeszéd, dúltak az érdekképviseleti küzdelmek a pártok színeiben és a magát egyre mindenhatóbbnak vélő sajtóban, amelynek mindinkább meggyőződésévé válik, hogy „csak a rossz hír a jó hír”, de ezek a viták soha nem fenyegették az államélet működését, és nem tették kérdésessé azt, hogy Magyarország európai státus, és helyénvaló, hogy mindinkább azzá válni igyekszik. Hogy mindenki, aki polgárnak véli magát, Velencébe mehetett, mehessen nászútra, és Ischlbe egészséges levegőt szívni meg a császárnak köszöngetni, ki nem óhajt, magyar honfi és polgár, legalább egyszer eljutni ide, erre a bájos fürdőhelyre, ahol – Mikszáthtól értesülünk – palackozzák a levegőt, elvitelre, s egy óvatos órácskát még Monte-Carlóban, a pálmák övezte kaszinóban is megengedhetett, megengedhessen magának. Amerika? Amerika messze volt a magyar polgárnak. Oda csak a peremvidéki magyar (tót, ruszin, székely stb.) paraszt (cseléd, zsellér, napszámos stb.) meg a váltóhamisításért-bankórajzolásért körözött városi betyár jutott el, Hamburgból, Genovából fedélközön, hogy az ottani bányákban megtegye az első lépéseket családja itthoni polgárosodása útján. Amiként erről oly sokan – Mikszáth (szinte rögeszmésen, ifjúkorától haláláig), Ady és Juhász Gyula, Lesznai Anna, azután Tamási Áron, a legújabban Szilágyi István vagy Oravecz Imre stb. – tudósítanak. (A nagy európai kikötők behajózási naplói alapján tudjuk, hogy 1902 után gyorsult föl igazán a magyarországi kivándorlás, az első világháborúig évente 100 ezer körüli az Óperencián túl szerencsét próbálók száma, a zömük Északkelet-Magyarországról indul, főleg tót és magyar, de a székelység elvándorlása is feltűnő Órománia felé, s az is tény, hogy van ezzel ellentétes mozgás is: lengyelek, németek, csehek, morvák és persze zsidók érkeznek szép számmal Európa keleti szélének ebbe a rendületlenül szabadelvű és mindenkit befogadni kész országába.)

1912-ből való ez a szenvedélyes – s tudjuk: korszakzáró – mondat: „Nekem nem kell senkitől semmi, úr vagyok, a szó nem arisztokratikus értelmében, úr vagyok a francia forradalom népfelségének értelmében; polgár vagyok és sem csőcselék, sem a császár nem parancsol nekem.” Szép, erős szavak, kimondhatta volna őket „bárki”, Adyt is ideértve. Történetesen Vázsonyi Vilmos szavai. Egy demokrata, liberális, legitimista ügyvédé. Egy zsidó parlamenti képviselőé. Aki minden éjjel ugyanannál az asztalnál ült az Abbázia kávéházban (az asztalok ónix-márványból készültek, a vendégek mögött a Monarchia legnagyobb – Brüsszelben csiszolt – tükrei), mint a másik képviselő és ügyvéd (irodáik közt alig van száz méter), a túladunai kisnemes, Eötvös Károly, vitatkozva-veszekedve, per „Vajda” és per „Viló”. Két konzervatív magyar úr – két mintapolgár a boldog békeidők utolsó évtizedében. (Amikor 1949-ben a kávéházat „köztulajdonba” veszik, azaz a „vonatkozó tulajdonosi szerkezetet” polgártalanítják, 2 dkg szemes bors, másfél kiló gersli, 13 db göngyölt hering és egyéb ételneműek mellett, 1 szeneskanna lapáttal, 6 „külömböző” – sic! – nagyságú rézlábos, 54 gyufatartó, 3 telefonfülke, 2 tökgyalu stb. mellett azért az államosító brigád talált még 102 db márványasztalt, 67 db „terrace”-asztalt, természetesen ezeket is márványlappal, valamint 596 ülőalkalmatosságot... A tulajdonost az sem óvta meg, hogy a leltár 1 db vörös zászlót is feltüntet az igazságnak megfelelően… Ki is sejtette – mellékszál – vagy tíz év múlva, hogy annak a sürgő-forgó hölgyalkalmazottnak, akit hajdanában „kenyereslánynak” neveztek, az akkori férje fogja elnyerni az irodalmi Nobel-díjat, egy – a maga idejében észre nem vett – magyar nyelven közölt könyvéért? Ma valamiféle bank van itt mint a legújabb kori tőkefelhalmozás – polgárosodás? – erődítménye.)

Ami ezután, Vázsonyiék, Eötvös Károlyék és Adyék után következik – az az igazi XX. század, amelyet éppen elég volt átélni a magyarságnak, két olyan katasztrófával, mintha száz éven belül követte volna egymást Muhi és Mohács, s egy olyan ezredvégies rendszerváltozással, amely az imperialista függést is felszámolta (de persze nem változtathatott a magyar haza geopolitikai kiszolgáltatottságán), egy olyan hetven év, amely hosszabbnak tűnhetett, mint hajdan több száz esztendő, s egy olyan új helyzet – most –, amely a „világbékét” ígérő gazdasági és mentális és ízlésbeli globalizáció jegyében teszi kérdésessé a kisnemzeti szuverenitást, azt a keretet tehát, amely mindig és mindenütt a nemzeti polgárosodás térideje. A századokon át megszokott meg-megszakadó históriai idő helyett egy olyan század a XX. sorszámú, amely a teljes szétszaggatottság és szétszóratás rémképével szembesítette a magyarságot.

A XX. század az antiliberalizmus százada is, főként Európa azon országaiban, itt a szomszédságunkban, amelyek történelmi szerepének tudomásulvétele nélkül soha nem volt elképzelhető semminemű magyar nemzetterv és önreflexió, s ez az antiliberalizmus fél évszázadon át, egészen a rendszerváltozásig államilag preferált ideológia volt, és napjainkra az is kiderült, hogy a két világháborút követő rezsim, az üdvtörténeti elkötelezettségű szocializációt hirdetve, milyen fertőzöttséget állandósított a közembereknek vagy a maga elkötelezettjeinek, vagy az eredendően rosszhiszeműeknek a tudatában. (A – hazudott – „egyenlőség”-kultusznál nincs alkalmasabb technika a közösségi normák szétzúzására, s ennek megigézettjeként az ember könnyen elfelejtkezik még a „szabadság”-ról is mint közösségi eszméről és személyes életstratégiáról. A polgári lét etalonjáról. S hozzátehetjük, kissé messzebb rugaszkodva, hogy jóllehet mind elméletileg, mind a gyakorlatban kizárja egymást a szabadság és egyenlőség eszméje és célja, ahol nincs társadalmi törekvés és hatalmi józanság e két külön-külön oly megejtő eszme és cél közelítésére, ott az egyenlőség csak lózung marad, a szabadság pedig rétegprivilégium, a hatalomban lévőké – ám még ez sem igaz. Gondoljunk a zsírban forgó szemét a Kremlre függesztve „szorongó” Rákosi Mátyásra – ha nincs jobb dolgunk.)

Az idő múlásával mindjobban „zsugorodik” a történelemben, mint különleges közösségi tudatformában, a kommunista uralom előtti negyedszázad, az az időszakasz, amely a két világháborút elválasztja. Ám jelentősége éppen hogy nem csökken. Nemcsak mind nyilvánvalóbb ennek a keserves időszaknak sok tekintetben átmeneti jellege, ami felettébb tanulságos egy másik átmeneti kor számára, hanem – ugyanakkor – nem szűnik meg negatív hivatkozási „anyagként” szolgálni a rendszerváltozás utáni szociállibertinus politizálásban (sem), amelynek szereplői nem restellnek hadiszerekért ősellenfeleik, az egyszerre szegénypárti s ugyanakkor nemzeti elkötelezettségű „népiek” – akkori – készletéhez nyúlni. (A korszak bizonyos stiláris külsőségeinek továbbéltetését a naivan nosztalgiázó jobboldaliak vállalták magukra.) Átmeneti volt például azért is ez a szűkös, de eseménydús és hevült történelmi szakasz, mert noha – mentalitásában, ízlésében, civilizációs normáiban – jellegzetesen polgári korszak volt, sem ereje, sem módja nem volt arra, s ideje sem, hogy a polgári világ kiteljesedéséért tevékenykedjen. Ahogy 1849 után igazából csak a levert nemzetről lehetett beszélni, 1918, 1919 és Trianon után is az ország elvesztésének traumája „tematizálta” a közbeszédet és a politikát. Ily módon a „haza és haladás” ikereszményeiből megint csak a „haladás” ügyeire maradt kevesebb figyelem és az érte való munkálkodásra politikai késztetés. Azok a társadalmi folyamatok, amelyek a századforduló tájától mindjobban felerősödtek, s amelyek – a legjobb gondolkodókra és közcselekvőkre kell gondolnunk természetesen – a társadalmi igazságosság jegyében próbálták figyelemmel kísérni a tőke mozgását, felhalmozását, osztódását, alakváltozásait és koncentrációját, s kezdték (volna) átrendezni a szociális viszonyokat – nem éppen harc nélkül –, szükségképpen megtorpantak, az állapotok konzerválódtak. „Neobarokk társadalom”? Ha nem is egészen pontos és hiteles ez a korabeli radikálisan erőteljes társadalomtudományi önreflexió (Szekfű Gyuláé), azért feltüntet bizonyos távolságot az (akkori) jelen és a polgárosodási korigények között. (Nem felejtendők el természetesen azok a törekvések, amelyek az állami politizálás szintjén kísérelték meg a stabil közműveltségre alapozódó polgárosult „kultúrnemzet” kiépítését.) Mindenesetre – újra az irodalom felé fordulva – érdemes volna a magyar szépprózai elbeszélés egyik jellegmeghatározó alakjának, Krúdy Gyulának Trianon utáni munkásságát úgy szemlélni, mint valamiféle lírai tünetképét annak az állapotnak, amikor – a polgárosodás felől nézve – megtorpanni látszik az idő. Mindennemű polgárosodási tendenciát ideértve. A parasztit éppen úgy, mint a hajdani nemesi rend deklasszálódását követő társadalmi jelenségeket vagy az asszimilációét.

A két háború közti időszak szolid polgári mindennapjaiból miféle szerepek váltak politikai érdekűvé és irodalmi témává ekkor és a későbbiekben? Kissé bárdolatlan egyszerűsítéssel: a „kulák”, az „úri középosztály” és a „zsidó”. Hogy miféle rítusok között élte meg a mindennapokat a kishivatalnok, a tanár, a tűzoltó, miféle közösségi alkalmakat és színtereket teremtett magának a falun élő, a maga kis-közepes birtokán gazdálkodó, újságot és a „százkötetes Jókait” előfizető, borát palackozó paraszt, a mintamutató orvos, hogy miként küszködött az előbbre jutásért a szakmunkás, a Nyugati pályaudvar mellékvágányain hosszú hónapokat eltöltő utódállamokbeli hivatalnok, a „szegényjogon” ösztöndíjhoz jutó egyetemista, a történelmi egyházak papjai, miként öltözködtek, hogyan étkeztek és szórakoztak, hogyan viselkedtek saját köreikben és más osztálybeliek társaságában stb. stb., erről igazán érzéki módon – ha nem is erőteljes hangsúlyok alatt – inkább a korabeli játékfilmek tudósítanak (vélhetőleg: önkéntelenül), mint a belletrisztika. Azt sem feledve, hogy a polgárosodó városi – és nem-budapesti – Magyarország megcsonkulásával olyan sajátos regionalitások tűntek el az irodalmi térképről – is –, mint Kassa és Kolozsvár, Pozsony és Munkács, Szeben és Szabadka, Lőcse és Zilah, Eperjes és Temesvár, Várad és Marosvásárhely. Kis híján Pécs, Gyula és Debrecen is.

Továbbmenve – s szem előtt tartva a későbbi fejleményeket is –: amilyen hasonlóan ítélte meg és el a népi és az urbánus irodalom (az utóbbi esetében zömmel: irodalmi publicisztika) az úri középosztályt, éppoly különbségek mutatkoztak köztük, amikor a polgárosodó parasztot vagy az asszimilációjában megtorpanó zsidó polgárosodást mint nemzetalkotó tényezőt vették szemügyre és értelmezték. Ma sem lehet érdemben beszélni a modern kori magyar polgárosodásról anélkül, hogy az elemzések alapja ne az agrárkérdés és a zsidókérdés másfél száz éves története volna. Az a sorozatos és sokféle érdekkonfliktussal telített história, amelynek normális kifutására csak a liberális alapeszményekhez ragaszkodó és a nemzeti szuverenitás gazdag lehetőségrendszerével élni tudó állampolitika és civilpolitika jelenthetett (volna) garanciát. Maga a stabilitás tehát. Eme másfél száz év irodalmának és irodalmi életének a legfontosabb ihletforrásai közé tartoznak az idevágó kérdések – a földkérdés, főleg a tulajdonviszonyok számtalan problémája (itt a dzsentriügy is) és a zsidóságnak nem kevés dilemmával terhes magyarországi társadalmi útja: miként lehet úgy integrálódni a többségi nemzetbe, hogy sajátosságaink javát megőrizhessük, és utódainknak továbbadhassuk. Az első világháború végórái után mindkét szál végzetesen – véglegesen? – megszakadt, az irodalomnak már nem volt ideje, hogy távlatosan elemezze a maga eszközeivel se a vidéki Magyarországon (és a városi perifériákon) pusztító szegénységét, se a nemesi osztály hanyatlásának esetleges – távlataiban – kedvező fejleményeit, se a vidéki tulajdonviszonyok átalakulása során az érdekegyeztetés lehetőségeit és formáit, se a „ki a gettóból” következményeit, majd Tiszaeszlárt és a zsidóság integrációja ellen ható „kazár”-kérdést, és annyi mást. Mert jött a háborús vereség és az országvesztés, meg 1918–19, és a szokásos bűnbakkeresés. A zsákutcás magyar történelem újabb bugyra.

Amelynek legmélyére azután az első világháború valódi befejezése, a második világháborút követő világpolitikai rend taszította a magyarságot. Azt a nemzetet, amely oly sok mindent vállalva tett hitet egy századdal korábban a polgárosodás, a civilizált Európához való tartozás mellett. S amely minden megtörtént és minden kalkulálható borzalma ellenére azzal a civil kurázsival vette tudomásul az orosz megszállást, hogy nemcsak az újjáépítést vállalta heroikus derűvel, hanem az első – a későbbiekhez viszonyítva mindenképpen szabadnak mondható – választásokon még ki is nyilvánította, hogy nem kér a megszállók honi ügynökeiből és ügyvivőiből. Talán nem túlzás állítani, hogy az első két választáson – mindenféle nyomás és csalás ellenére – a magyar társadalom négyötöde tett hitet egy olyan politikai szisztéma mellett, amely nem jelentett volna elfordulást a polgári értékvilágtól. Sőt – kimondva és kimondatlanul, a pártprogramokból következtethetően és a demokrata politikai vezetők elkötelezettségét ismerve – arra is ígéretet tett, hogy a polgári individualizmust fegyelmezni próbálja azokkal a közösségi igényekkel, eszményekkel és hagyományokkal, amelyeket irodalmunk fő szólama is hitelesít a reformkor óta.

Végső soron – de azért kissé nyegle állításként – elmondható a XIX. és a XX. századról, a francia forradalom utáni „modernitás” nagy korszakáról, hogy „minden” a polgárról „szól”. Az életben is meg az irodalomban is. Meglétéről vagy hiányáról, erényeiről és vétkeiről; minden társadalmi rendszer a legkönnyebben a polgárhoz való viszonya alapján írható le. Amiként a legnagyobb prózai elbeszélő műfaj, a regény is „polgári mitológia”, ahogy azt Mezei József, egy idő előtt, valóban nagyon korán eltávozott irodalmi gondolkodó (aki személyes sorsában is megszenvedte egy újfajta „polgárosodás” gyötrelmeit) állította, azt a regényt értve itt, amely „jelen idejű”, amely „realista”. Hát még a regény „csúcsa”, a családregény. A magyar történelmet nézve nem igényel sok indoklást, hogy miért olyan ritka a családregény, s ha van is, miért olyan furcsán töredezett, sokszor esetlen, gyakran túlideologizált.

A kiegyezés utáni félszázadtól eltekintve hol volt még olyan ötven esztendő a magyar közelmúltban, amikor a békeidő alkalmat adott a társadalomnak az autonóm létezésre, s a társadalom vizsgálóinak – ideértve az irodalmat is – a szolid „anyagfeltárásra”?

Milyen az irodalom a két világháború között? Hogyan beszél a polgárról? Ha beszél. Mi következik Jókai és Mikszáth után, a szegény Iványi Ödön után (A püspök atyafisága), aki az egész magyar világot szűkíti bele egy „zolai” családba a zabigyerektől, a prostituálttól, a forradalmártól és a proletár páriától a tőzsdéző és földbérlő zsidókig meg a miniszterig, falut, Budapestet és itáliai gyógyhelyet, kaszinót, külvárosi nyomorlakást, udvarházat és budoárt; Csiky Gergely után (Az Atlasz család), aki örmény létére a zsidó deklasszálódásról ír, amikor még a zsidóság a maga gettómúltját sem dolgozta föl irodalmilag; Gozsdu Elek és Gárdonyi után, akik (talán állítható) csak töredékét adták tehetségüknek, de műveikben a polgári-kispolgári magatartásmodellek gazdag sorozatát festik – Bródy Sándor és Ambrus Zoltán (szintén kiegyensúlyozatlan) életművében a művész-polgár alakja az újdonság stb. –, s jön majd a Móricztól a Sárarany, Tormai Cecile-től a Régi ház, Kaffka Margit és Török Gyula oly rokonszenves, egyfelől feltűnően izgatott, másfelől szembeszökően bágyatag életműve a vidéki úri középosztály hanyatlásáról, és jön Szabó Dezső, jön Az elsodort falu, s jön az összeomlás.

Ha a világháború utáni két évtized Krúdyja a valamikor megállt idő, az öröklétbe dermedt félmúlt félrehajtott fejű krónikása (ha paradoxon is ez az állítás, ha nem), akkor a robusztus Móricz, az érzékeny Kosztolányi, a prózaírást élete végéig tanuló Babits, majd a fiatal, Babits tekintélye ellen fiúilag lázongó új nemzedék elbeszélői? Móricz persze most sem tud szabadulni attól, amit a legmaibb jelen társadalma eléje állít, de azért – s ez is bizonyság arra, hogy Trianon virtuálissá tette az érdembeli társadalmi mozgásokat – a Kivilágos kivirradtig, az Úri muri vagy a Rokonok bízvást „visszahelyezhetők” volnának a Tisza Kálmán-i meg az azt követő évekbe. S mennyi nála az alanyiság, a történelem, az örök egzisztencialitás, minden, ami nem a jelen, nem a jelen szociologikuma. Légy jó mindhalálig – nevelődési regény a múlt század végéről, Árvácska – a kivetettség örök nyomorúsága, vallomás magának a létezésnek a veszélyeztetettségéről, részvét és caritas, az Édes Anna párdarabja, amely ugyan frivolan datálja a maga regényidejét, de az írói ihletet nem Kun Béláék meg a közpolitikai következmények diktálják. A XVI–XVII. századi Erdély – ide fél mondatos megjegyzés sem kell. Meg ahhoz sem, hogy a második világháború közeledésekor ez a nagy író nekifog Kemény Zsigmondot „olvashatóbbá” tenni, mert fontosabbnak véli, hogy a fenyegetett magyarság a Rajongókat olvassa, mint további leleplezéseket az élősdi vidéki urakról. S a nagy beszámoló, a félelmetesen andalító „karriertörténet”, A boldog ember (1935!) utolsó fejezete így zárul: „Augusztusban kitört a háború. Vége vót a boldog életnek.” S az epilógus legvégének elbeszélői fohászát így közvetíti a Magyar Remekírók sorozat „örökérvényűnek” szánt kiadása 1979-ben: „Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett hazában.” A „megtöretett” szó után még három jelző szerepelt (volna), ha az újabb kori cenzúra nem lett volna résen (s nem bírta volna az író jogutódjainak hozzájárulását): „kis, trianoni, csonka”.

A Halálfiai is befejeződik 1919 előtt; Kosztolányi Rómába vonul vissza, meg a millenniumi Magyarországra Szabadka-regényeivel; Tersánszky Kakuk Marcija kitáncol a rendből, és kópéregénynek álcázza magát; Füst Milánnak és Szentkuthy Miklósnak a magyar epikai hagyományokkal radikálisan szakító könyvei, a modernitás olyan alapművei, mint A feleségem története vagy a Prae, hogyan is kapcsolódnék a magyar polgárosodás dilemmáihoz… csak nagyon erős áttételeken keresztül; Nagy Lajostól a Budapest nagykávéház akváriumi riport; Tamási Áron fölkavaró könyvének, a Címereseknek a „leleplezését” Erdély elveszítése billenti a nemzeti fatalizmus dimenziói közé (mintegy újraírásaként Rákosi Viktor 1903-ban kiadott könyvének, az Elnémult harangoknak). Dérytől A befejezetlen mondatot túlzott ideológiai elkötelezettsége teszi bizonyos mértékig kétségessé, viszont a polgárosodó paraszti világról igen fontos híradással jön Németh László a Gyásszal, majd az Iszonnyal.

Az igazi polgári tematika, miliő és lélektaniság – jelentős műben – talán csak Szerb Antalnál (Utas és holdvilág) és mindenekelőtt az újra – évtizedes hallgatás és elhallgattatás után – mind népszerűbbé váló Márainál mutatható fel. Két apró szövegtény talán ideállítható a kanonizálódott Egy polgár vallomásai mellé, mintegy illusztrálandó irodalom és (nemzeti köz)élet viszonyát a két egymást oly sebesen követő háború közötti „polgári békeidőben”. A művet (regényt?) 1934-ben közli a Nyugat, s az első részlet előtt egy visszatekintő szerkesztőségi cikk – egyikeként a kor polgári irodalmi önreflexióinak – azt állítja, hogy a világháború után az irodalomtól két dolgot várt a publikum: szórakoztasson, és narkotikumként hasson. (Ezzel szemben a Nyugat és a tradicionális értékekre ügyelő polgári literátorok…) Ez az egyik, a másik az, hogy Hevesi András nyomban a mű megjelenését követően bírálatot közöl a Nyugatban, ezzel a meglepő mondattal zárva cikkét: „A Polgár vallomásaival az utolsó pillanatban, kapuzárás előtt megindult a polgári irodalom Magyarországon.” Egy hiteles polgári író állítja ezt – a mai olvasót erősen frappírozva –, akinek nem stúdium és olvasnivaló volt – ekkor – a „polgári irodalom”, hanem személyes élettét is. Utolsó, első? Napjainkban Ambrus Lajos – a múltat végképp „befejező” Krúdy Gyula szerény, de nem méltatlan utódjaként – meg-megtalálja egyes emberfajták utolsó példányait a XX. század második felében. Az utolsó betyár és Az utolsó huszár mellett ott a kisesszé az utolsó polgárról is. Kiről? Márairól természetesen. („Bölény a mi kis ezredvégi rezervátumunkban – polgár.”)

Egy civil időszak zárul (hosszú időre? véglegesen?) ezzel a „kezdettel”, amikor a polgár mint „műtárgy” megpróbálta kifészkelni a maga helyét a „nemzetvédelem” és a „népismeret” mint az irodalmat meghatározó korszükségletek mellett, hogy végül is arról beszélhessen, ami a modern polgári elbeszélés dolga: az egzisztenciáról. Az individualitásról és a személyiség önmeghatározásának és önkifejezésének lehetőségeiről. Mit sem sejtve arról, hogy a minden korábbinál pusztítóbb világégésre miféle évtizedek következnek majd.

A véletlen műve, amit persze „bizonyos látószögből” aligha ítélhetünk véletlennek, hogy mind az első, mind a második világháborút követő időkből egy-egy „Polgári kiáltványt” őrzött meg a könyvészet a magyar polgárság múltját búvárlók számára. Az első a Magyar Polgári Blokk kiadványa (Karinthy Frigyes, Lengyel Menyhért, Pünkösti Andor és mások tollából), a másodikat a Független Kisgazda, Földmunkás- és Polgári Párt jegyezte. Az első világháború után íródott manifesztum a „szolidarista tervgazdaság” jegyében adja elő eszméit, a második világégést követő dolgozat alcíme szerint: Századunk eszmefejlődési irányzatának körvonalazása. Nagyon különböző a két írás szerzőinek filozófiai-társadalomelméleti felkészültsége, a művek eszmeköre és igényessége, mondani sem kellene, hogy Karinthyék írása a jelentősebb szellemi teljesítmény, ám ha körülöttük látjuk a kort, s mindazt, ami utánuk következett – mindkettőt egyaránt a XX. századi magyar polgári idealizmus emlékezetre méltó, szép és naiv, szinte reformkoriasan harsány meg érzékeny és reménytelen emlékeként lehet ma már csak olvasni. Egyik sem nélkülözi a pátoszt, egy volt ország füstölgő romjain. Karinthy és barátai így kezdik szövegüket: „Polgárok!… A Ti mérföldes lépéseitek vitték századokon át előre az emberiséget, Ti teremtettétek a technika és művészet halhatatlan alkotásait, a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméivel Ti regeneráltátok a régi Európa vérkeringését, Ti tártátok fel, Ti igáztátok le a természet rejtett erőit és Ti fogjátok az új káoszból új utakra vinni a társadalmat! Hirdessétek, hogy a polgár fogalma nem osztályfogalom. Nem elválasztja, hanem összetartja a társadalom különböző rétegeit az emberi szolidaritás jegyében. Polgár a munkás is, aki…” És így tovább, és így tovább. Addig, amíg az ismeretlen kisgazda-polgár 1945-ben folytatni nem kezdi ugyaninnen, ugyanígy, csak gyöngébb stílusban és esendőbb olvasottsággal a mondatok mögött: „Polgár minden ember, akit születésével nyert jogalanyisága társadalmi alkotó szerepre rendelt”, tehát a „társadalom testi és szellemi dolgozói” az azonos „kultúrmeggyőződés” zászlaja alatt hozzák működésbe a „szabadságból és szeretetből fakadó teremtő emberi erőt”. „Sorsotok irányítói vagytok” – közli a megszólítottakkal, de nem valószínű, hogy ezt az álláspontot egyeztette volna pártja koalíciós partnerével, a kommunistákkal, de a szovjet katonai megszállókkal sem…