A lélek mérnöke – avagy van-e a léleknek térfogata?

Szurcsik József képeiről

Az építész Szurcsik Józsefnek cseppet sem könnyű a helyzete. A felhőket karcoló, többnyire hajlított-feszített magasházaknál fellépő erőhatásokat gondosan mérlegelnie kell.

Az épület méretei, a felhasznált anyagok, a szerkezet pillérkiosztása határozzák meg a függőleges és vízszintes terheket kiváltó, hossz- és keresztirányú merevítések rendjét, a megfelelő zsaluzási forma kiválasztását. Magyarországi épületei tervezésekor a gyors, költségkímélő, úgynevezett födémemelő (lift-slab) eljárást részesítette előnyben, amelyhez a speciális emelőszerkezetet is saját elgondolásai alapján készítette el. Ennek a technológiának azonban magassági korlátai vannak, az amerikai épületek esetében az áttört szelvényű acélvázas, rácsos födémbordás megoldás került előtérbe… De az olvasók bizonyára tudják, hogy Szurcsik nem építész, a Kortárs magyar művészeti lexikon szerint festő és grafikus, akinek szerencsére sokkal könnyebb a dolga, mint rendes, becsületes, „falazó” alteregójáé. Hiszen nem tesz egyebet, mondhatnánk, mint kétdimenziós síkokra vetíti az építész verejtékes munkával megépített látomásait. Némi „arc-festés”, és előttünk állnak a művek, a színezéstől függően különféle érzelmeket mutató sablonprofilok. A festő és grafikus tehát „copyright” emblémáival, architektúrafiguráival népesíti be a képfelületet, miközben nem titkolja, hogy a hétköznapi „való világnál” sokkal mélyebb valóság elkötelezettje.

A 20. század második felére a „világ fővárosa” kitüntető címet Párizstól fokozatosan New York hódította el. 1906-ban még a francia fővárosról írta Babits: „Homlokukat ott a házak messzebb merik tolni égnek, / ott sok ódon palotái állnak ősi dicsőségnek. / Ott sok új házon nem álmodt új vonal, szeszélyes hajlás, / ott perelnek, rakva kőből, új öröm és régi vallás.” Én magam sohasem jártam Amerikában, viszont megszállott sorozatnéző lévén, New York-élményemet elsősorban az immár klasszikus San Francisco utcáin széria nyomán alakítottam ki, amelyet csak tovább árnyaltak a chicagói helyszínen játszódó Vészhelyzet, a San Franciscó-i
Az ügyosztály, illetve a Harmadik műszak – véletlenül New Yorkban forgatott – epizódjai. Ilyenformán „amerikás” felmenőimhez és aktív, utazó kortársaimhoz képest sokkal szabadabb képzeteket fogalmazhatok meg New York Szurcsik-féle átiratairól.

Ha hihetünk Vilém Flusser imaginációs elméletének (A fotográfia filozófiája), akkor a világ látványelemeit konkrét képek formájában kódoljuk, amelyek azután a valóság és a szemlélő közé tolakodnak, mintegy meghamisítva a közvetlen érzékelést, elfedve az eredeti látványt. Ilyenformán a nagyvárosképzet, a „Großstadtvorstellung” szintén kulturálisan kódolt képek formájában jelentkezik: Szurcsik nagyvárossűrítményei számomra egy korábbi korszak képeit, Fritz Lang 1927-es Metropolisának díszleteit vagy – magyar vonatkozású példával – Gross-Bettelheim Jolán Berlinben készült expresszionista festményeit hívják elő. Úgy látszik, hogy a múltbeli és jelenkori nagyváros-prezentációk többsége hasonló, tehát ismerős jelkészlettel dolgozik, ezáltal a tudattalan rokon rétegeit célozza meg. Fritz Lang és Gross-Bettelheim Jolán művészete később Amerikában teljesedett ki, a Berlinből hozott ritmikus struktúrák az amerikai nagyváros dinamikájának hiteles lenyomataivá váltak.

Szurcsik „emberarcú” művészetében a tenyérméretű, megfestett tárgyakat, a spaklik, az ecsetek, a villáskulcsok, az ollók, a vasalók mikrokörnyezetét az univerzumban uralkodó lények, a Tauridák, a Geminidák, az Orionidák furcsa, érzelemmentes közege ellenpontozza.
A két létminőség között helyezkednek el a „városi tájképek” birodalmi hangulatot árasztó elemei, a tornyok, a falak, a labirintusok metafizikus részletei, pontosabban a művész jelszótárában az arcélekké töredezett peremek, beszögellések „belső-építészeti” címszavai. Ezek a technikailag azonos módon megmunkált látványkonzervek jelennek meg az itt látható New York-képeken is, látszólag dokumentálva a „felszabtéren”, az „osztyapenkón”, az „engelsztéren” szocializálódott generációnk szellemi útját a valódi felszabadulásig, egyszersmind tényleges utazását a festők jelképe, a korongecsettel égre pingáló Szabadság-szobor városába. Valójában azonban sokkal árnyaltabb, kevésbé konkrét érzetről van szó, mint amely az éppen New Yorknak nevezett nagyváros képei láttán alakul ki bennünk; talán nem tévedek, ha örök idegenségről, egzisztencialista értelemben vett magányról, az emberi kohézió hiányáról kellene inkább beszélnünk. Az interpretátor – jelen esetben én – az építész valódi tere, a festő-grafikus fiktív tere mellett csupán valamiféle gondolati teret konstruálhat, remélve, hogy ezzel átjárókat nyit a másik kettő irányába is.

Kapitány a hajónaplónak: Szurcsik József 2000-től kisebb megszakításokkal egy évet töltött New Yorkban. Ottani galériákkal szerződve több kiállítást rendezett korábbi, illetve helyszínen készült képeiből. Visszatérve, kinti élményei alapján itthon festett munkáit 2003 májusában a budapesti Godot Galériában mutatta be. New Yorkban jelenleg mintegy százhúsz képe várja a vásárlókat. Üzenet vége, kiértékelés a földi központban.