(keleti legenda szerint
éjszakánként látható a teliholdban
Abu-Tikrili, a holt lelkek városa)
Vérke, Aranylyuk, Akasztó-sor, Bábotka, Kiserdő: újra a holdbeli város, az álomi görbe sikátor, hol cseperedtem s abronccsal karikáztam a porban. Kecskék szarván szállt az ökörnyál, s télen a messzi hóba-veszett hegyeken farkas vonitott. Tükör által látom ezüstben a berket, a vízpartot, hol a rákok másztak szerte a turzáson, s odalenn a habokban barna csukák rejtőztek, gém lábalta az örvényt, teknőcöt meg lomha csigát, sárgult pihetollat s kagylóhéj tekenőit hömbörgette a hullám. Arra alább a hidon, hol a farsang népe vonult, az álcasereg: maszkában a lódoktor meg a böllér, tündér-arcu bakó, sintér és medvepofájú kántor, pörge kalapban a szolgabiró meg a nyalka főispán, lakkos csizmában a nyúlszivü csendőr és a gigerli, tiszttartó suhogatta az ostort, pördült rezgő tüllben a táncoslány s tafotában a sanda kaszirnő, szende szüzek motyogó keritője és a bibircses-képü boszorka – civilben óvónő – sikogatva-rikoltva, dobot-pufogatva s csillám-kürtöt fújva haladt kapatos seregük: csupa holdkóros. Emlékkel telve botoltak az éjben – mit sem sejtve a sanda jövőről – egyre alább a poklok iránt, hol a lágerben meg az aknamezőkön irtja balek-seregük éhkopp, fegyver meg a kórság… Romtemető az akácligeten, Árpád-kori templom, ajtaja-ablaka-sincs terein csak az álomi szél jár. Fönn, a mohos kő réseiben csókák menedéke, lenn girhes kutya vackát rejti a hajdani szentély. Mállik a freskó foltja a tört falon: elfeketülve kardos Szent László meg a kun, Borbála s a szende Margit, ahogy rongyába csavarva sikálja a mocskot. Falja penész, hólé s zuzmó a csodák-sora képet: angyal száll, de a szárnya sehol. Sandít sunyi ördög, szarva lemállt, s íves vámpírfoga rég odalett – csak bámul, akár kancsal krampuszfi a dajkamesében. Arc merül itt, szempár lobog arrébb. Szent remeték a berket rótták? Nincs a berek: csak a hóka falombok tűnt taraján fut a szél tovalengő varjakat űzve. Látszik a szentek mozdulata: külön egy kar, odébb egy csorbult lándzsa. Ló feje nyitja nyihogni pofáját. Gazdátlan páncéling foszlik. Alul moha-lepte arcmás: szende leányé, kit letipornak a patkók. Elfakuló fa a dombon. Fönn tovaszökken a szarvas: ágbog-agancsa hegyén lobogó tizenegy misegyertya… Holdfény-mosta hegyek, felhőbe döf egy-egy kémény s hörgő kísértetdal hallik a gesztenyefáról: árnyék-nászuk ülő gyöngybaglyok éji danája… Túl a mezőn, hol a Szernye-mocsár maradéka világít, nádas rónavizen lándzsás-levelű kolokán és tündérrózsa, mit errefelé hívnak vizitöknek. Pákász bújta hajdan e lápi világot, a lélek- vesztő járta egyensúly-táncát – hol nekikoccant egy-egy búvó zsombéknak, hol meg tovasiklott meghorzsolva a sást, hol a harsány nádirigó költ. Távol az ingó nádszigeten darvak raja táncolt, szárnya-terítve a vén kakasok körben toporogtak, ugrottak krúgatva a légbe, s az éji magasból vissza az imbolygó kotura, hol mintha vak örvény űzné őket: körbe pörögtek a hold sugaránál, majd egy-egy hullott ágat, levelet, kusza indát csőrükkel fölemeltek, ég fele löktek – utána- nyújtották nyakuk és elkapták visszaesőben… Rég elapadt a mocsár, csak nádfolt sárgul a réten, árva meder mélyén csillog pocsolya, ebihal meg szúnyoglárva tenyészik a mélyén. Néha a kósza réce s a szárcsa megússza a hosszát, majd tovatűnik: nagy vizek álmával beleröppen az alkonyi ködbe… Szunnyad a város – pár kóbor kutya jár csak az éjben: girhesen űzik a háromlábu szukát, marakodva hágja az egyik, majd elmarja a társa, az ördög- képü kuvasz, s most ő magasul ádázul a nyüzge nőstényre, s döfi-lökdösi nyálzó, sanda pofával. Méla csavargó hortyog a főtér bokrai közt és mákonyos álmában látja: odafönn az ezüst hold elgörgő karimáján szunnyad a város, a tornyok kék árnyéka a földre vetül, mig a görbe sikátor hosszán csípős szélben hintál sorra a lengő álomi jelvény: földi pokol cégére. Kocódnak hajlott rúdra tüzött koponyák, bűzlő vizihullák, holló vájja szemük, rajtuk pondrók araszolnak, arrább meg disznók ölik épp a pohos-hasu hentest, dézsával fogják fel a vérét, szalma-csutakkal pörzsölik, aprítják s töltik hurkába a balgát. Hordón hájfejü jóakarónk ágál hadonászva, ígér tarka jövendőt, éhenkórásznak teli bendőt – látni, ahogy ingére csurog szava bájteli méze. Hemzseg előtte bohó balekok kiguvadt-szemü nyája, sánta az egyik, a társa belét huzigálja hasából, hóna alatt a fejét mint dinnyét tartja az őrnagy, buffog vascsizmában a vaddisznó-generális, láb s kar nélkül hengergőzik a porban a sintér. Víg muri: harsog a sramlizene és kattog a verkli, hallik a trombita, kürt meg a hárfa lidérc-muzsikája… Ébred az alvó. Felriad és bámulja a holdat: tornyaival ott ködlik a holtak városa. Szállnak a légben a bőregerek: szárnyuk holdfénybe merítik és visitozva keringnek – megborzong, aki hallja.