Magyar történelem, magyar mitológia

A Hollóidőről és a Hollóidő ürügyén, 2. rész

A kor megidézésében nagyon fontosak ezek a dúlt és csak az italos kábaságban elcsöndesedő beszélgetések: a reformáció kora ez – a vizsgálódás, a tűnődés, a megújulás, az eredetkeresés, a teoretikusság, a bűntudat, az igazságról való állandó beszéd kora. Az „újhites zajdulás” ideje, olvassuk, „csak számunkra soha rosszabbkor”. Szilágyi István regénye – ha van ilyen terminus, ha nincs – református regény, a kálvinista szellemiség és akarat nagyszabású tanúságtétele. A deák szem- és fültanú, lévén tiszte a kupák kötelező töltögetése mellett az önkéntes „jegyzetelés”. Aztán a „hevenyészve teleírt árkusok” rendbetétele. („Úgy gondolta, rövidebbre véve, néhol összevonva lemásolja, s újraírja valamennyit…”) Dramatikus formával élénkíti az elbeszélést, megcímezi, sőt rövid summázattal is megfejeli ezeket az esti beszélgetéseket. Másol, de egyúttal reflektál is a leírandókra-leírtakra. Jellegzetes írói feladatra vállalkozik tehát, a szituálás közben önnön személyének is szerény grammatikai teret juttatva: „(A többi itt elmarad, úgy emlékszem, más alkalommal újrakezdték, máshogyan.) Mire ezt a részt leírta…” stb. Az utólagos rögzítés, illetve a „felülírás” során nem térhet ki a művészi alkotás dilemmái elől, spontán önreflexió például amaz érzet bevallása, hogy a valóságban „valahogy másként hangzottak” a szavak, „mintha poros könyv lapjáról deklamálnák mesterei” – a manierista Shakespeare kora! –, „akárha szomorújáték szereplőiként”. A leírt szöveg újraolvasva üzenetté válik, s csak az egyetlen olvasó, maga a deák számára, „innen tudja meg” azt például, hogy milyen is a léte annak, aki árva és magyar: „aki itt él, annak tudnia kell, hogy támasztalan.”

Ezek a papírok a padlásra kerülnek, az ott fölhalmozott s lakóikra váró koporsók valamelyikébe, mintegy ironizálva mindazon, ami írás, ami megörökítés. Függő szöveg ez is, félig-meddig. „Bár le se hozta volna a padlásról ezt a teleírt papírhalmot. Fölöslegesen tölti a lemásolásukkal az idejét. Hányat sikerült újra írnia az elmúlt napok alatt: négyet, ötöt? Esztendőbe telik, amíg valamennyi sorra kerül. Minek? Hogy azalatt mindvégig a két mestert hallgassa? Azoknak azóta más dolguk akadt. Illés mesternek halaszthatatlanul lóra kellett ülnie. És úgy látszik, halaszthatatlan volt Terebi úr tömlöcbehurcolása is. Az árkusokat gondosan összerakta, fölül a tisztára írottakat; az egész együtt arasznyi vastag fóliáns; fogta, visszavitte a padlásra, betette a koporsóba, ahol eddig is állt, ott sárguljon, penészedjen, rágják szét az egerek.” Ez a groteszk gesztus ugyanakkor nem teszi érvénytelenné azokat a mondatokat, amelyek egy általános – a szerzőre, az elbeszélőkre egyaránt vonatkozó – ars poeticának a dokumentumai. Például: „…úgy mondj el mindent, mintha nem veletek történt volna, vagyis arról, amit láttál, ne vélekedj.” Vagy ezt mondja a deák, szembesülvén a maga zilált eredetmondájával: „Mint valami históriás mese a régi időkből. Az effélék mindig a régi időkben történnek… És csak ott lehetnek igazak.”

A deák azonban nemcsak másol és újraír, hanem mesél is. A velekorú parasztfiúk társaságában – kirekesztve, befogadva – övé a nyelv, mert övé a szellemi távlatosság és a tanult tapasztalat, az ő meséi kápráztatják el vagy hozzák zavarba a többieket, mindenesetre a kitalált vagy átélt „csodálatosságok” sora olyan késztetésként működik, amely mindannyiuk későbbi sorsát meghatározza. Ezekben a beszédhelyzetekben igazán érvényes a mindenféle beszélőre vonatkoztatható – erőst (ahogy Erdélyben mondják) manierisztikus, sőt egy jóval idébbi századfordulóra utalva, szecessziós, „Oscar Wilde-i”, ha nem is oly frivol – megállapítás: „Bár úgy vélnénk, inkább a való teszi a szót, olykor mégis mintha a szó szülné a valót.” A deák mesél a többi fiúnak, tódít és igazat mond, hasonlít és hazudik, szétválaszthatatlanul, meséi „világgá csábító történetek”, mindegyik az, hiszen hallgatói mit sem tudnak arról, hogy mi is van a határukon túl. (A mindennapi élet dolgaiban – gazda-, mester- és tőzsérfiak lévén – annál többet). A mesék valamiféle mágikus beavatási történetekként működnek, egy életjáték darabjai. Ahogy később valamelyikük visszagondol rájuk: „Előbb mintha valami komédia közössége volnánk, hogy egyszer csak ott találjuk magunkat a történeteiben.” Ha a mese időnként elválaszthatatlan az élettől, ha a szó és a tett, a kitalált és a valós egybemosódik, akkor nem lepődhetünk meg túlzottan, ha alkalmanként a valóság is engedelmeskedik a csodálatosnak, a ráfogásnak. Ha a csodatévő akarat káprázatokat szül, ha a mese valóban realitássá válik, a ló táltosfélévé, a tűz rontásóvó baráttá.

A regényben szorosan összefonódik a köz- és a magánélet, egységben áll a tárgy és az ábrázolás – ennek az artisztikus szövevénynek meghatározó eleme a deák alakja. Hiszen ő nemcsak az ábrázolás „eszköze”, a történések és a beszédmódok moderátora, hanem olyan regényalak, aki marginalitása ellenére a cselekmény(ek) meghatározója, szinte mágikus inspirátora, aki még akkor is jelen lévő spiritualitás, amikor kitűnik az eseményekből. Alakjában és sorsában a Hollóidő világképének legfontosabb elemei fogalmazódnak meg. Viszont az ő sorsa elválaszthatatlan – már a regény kezdete előttről – a többi szereplőétől, elsősorban a reveki eklézsia és skóla papjáétól és iskolamesteréétől. Aztán majd a többiekétől a regény második könyvében.

Ha az emberi egzisztenciáról, státusról, szerepről és lélekről való írói elgondolások foglalataként szemléljük Szilágyi István hatalmas vállalkozását, s ezt nemcsak tehetjük, hanem tennünk is kell, mint minden jelentős epikai és drámai mű esetében, akkor emez elgondolások centrumában azt a keserű felismerést látjuk számos formában – regényalakban és cselekménymozzanatban – megfogalmazva (jelezve, sugallva), hogy az ember önazonossága és ennek az önazonosságnak a tudata nem magától értetődő egzisztenciális eleme a létnek. Olykor a történelem és a történelmi szociologikum eleve kizárja azt, hogy az individuum személyiséggé válhassék, s így hozza létre a maga társadalmi közösségét, máskor csak az emlékét, a kínzó hiányát, esetleg a lehetőségét hagyja meg az önazonosításnak. A „ki vagyok én?” a Hollóidő minden szereplőjénél felteendő kérdés, hol magának a szereplőnek a részéről, hol csak az olvasóban. Ha jogos az, hogy a regény értelmezésének egyik elképzelhető iránya a nemzeti önazonosság keresésében látja az írói mondanivaló ihlető elvét, akkor nem kevésbé indokolt ennek „leképeződéseként” értelmezni esendő alakjainak sorsát. Sorsát és történetét, hiszen az előbbinek az utóbbiból kell kiformálódnia, az utóbbi akkor lesz érvényes és szükségszerű, ha minden eleme sorsszerűen végzetes.

Ha az önazonosság hiánya, keresése, illetve bizonyítása a regény emberképzetének fő vonása, akkor nem lepődhetünk meg azon, hogy a cselekmény meghatározó struktúraképző eleme a titok. Amely vagy megfejthetetlenül misztikus motívumként van jelen, vagy megfejtendő rejtvényként működik, köti magához az olvasó figyelmét. Azt például megtudjuk, hogy igazából ki is az első kötet elbeszélője, erős figyelemmel kideríthetjük, hogy ki is áll a második kötet többes szám első személyű elbeszélője mögött, arról azonban legfeljebb képzeleghetünk, hogy miért is hagyta ott az első, s miért is vette föl a másik ezt a szerepkört. Azt megtudjuk, s éppen a deák fantáziálása alapján, hogy mi az oka annak a bizarr szadisztikus és narcisztikus neuraszténiának, amellyel némasági fogadalmát hangsúlyozza az agg tiszteletes ifjú neje, arra azonban már nincs egyértelmű válasz, hogy mivel vitték a csendes tébolyba a tiszteletest a barbár fogságban, vagy arra, hogy megölték-e, s kik küldték a halálba a deák hajadon kisasszony édesanyját annak idején, ha valóban van igazság azokban a mesés rémségekben, amelyeknek ez a tárgya. A regény minden fontosabb szereplőjének sorsa rejtélyes, és az első könyv feladata az is, hogy mialatt Terebi tiszteletes megszabadítását elmeséli, fölfejtse azokat a rejtelmes viszonyokat, amelyek a főbb szereplők előéletét összekötik, s ezáltal – talán – önmaguk számára is megmutatkozhassanak.

Hosszú hallgatások és hirtelen fellobbanó dialógusok formálják a könyv kommunikációs terét. Ám még a hallgatás is rendkívül beszédes: a hallgatás mögötti titok hol érzékeny gesztusok nyelvén, hol mániás kitörésekben, hol permanens mellébeszéléssel ad hírt önmagáról. Ez a zaklatottság a cselekmény szerveződésére általában is jellemző. Tempós és felgyorsuló, életképeknél elidőző és cselekvően mozgalmas, folyamatos és kihagyásos, jelen idejű, hirtelen a múltba vájó vagy a jövőbe csapó az elbeszélés. Folyamatos és mégis tömbös a történetmondás – nincsenek nyugalmat kínáló arányok, bár vannak békésebb zsáneres szakaszok, távol áll a szövegmenettől, hogy pihentető ritmusra vagy kompozíciós arányokra törekednék. Ez már nem a cinquecento, hanem annak a seicentóval érintkező végszakasza. Abban viszont némely romantikus regény klasszikus példáját követi, hogy az utolsó pillanatig fenntartja a feszültséget, s a végső csattanó hatására még azt is el kell hinnünk, amit az egész könyv cáfol, s ami ellen íródott, hogy célirányos cselekménnyel volt dolgunk, tehát hogy a világban rend van. Vagy legalább bennünk. (Bizonyos értelemben, nagyon magasról nézve a történelem poklos mindennapjait, talán ne hárítsuk el magunktól ezt az érzetet.)

Felfejlő titkok, megold(hat)atlan rejtelmek, önmaguk múltját kereső alakok, zavarodott, de mégis furcsán célirányos események intenzív sugárzású elegye az első kötet, tragikummal terhes és romantikusan vadregényes, Kemény Zsigmond Rajongókját idéző és a mindennapi élet különös szavai közt időzgető. Minden alak múltja bizonytalan, s nemcsak a főhősöké, hanem a nőalakoké is. Egyikük az örök anya és gondviselő szerepét játssza, gyermek és igazi család nélkül, a másikat féltve őrzött titka elnémítja, csak a testbeszédre képes, a néma mártírium és a perverz indulatosság egyszerre vall a beismerhetetlenről, úgy létezik, „furcsa ráérősen – mint ki nem a maga idejét éli”, meg a harmadik, akinél a kamaszhisztéria és nimfománia nyer áhítatos árnyalatokat. Ők színezik – húsukkal és lebegő lényükkel – azt a vész- és titokterhes hármasságot, amely a tiszteletesi lak falai közül vergődi vissza magát a kezdetekhez, az ősbűnhöz, s amely társas alakzatot a deák, Lukács pap és a beszédes nevű Fortuna Illés mester alkotja. A deák, akinek neve sincs, a maga eredetlegendájával találkozik a pap és a mester végeérhetetlen és beismerhetetlen indulatoktól feszülő beszélgetéseiben, annak azonban jelét nem adja, hogy milyen hatással van rá az, hogy kiderül származása titka, oly regényes, oly mesei, hogy beleillenék az általa kitalált történetek közé. Ugyanolyan különös ifjú marad, amilyen volt, nem közli, hogy mit tud és mit akar megtudni magáról, melankóliája még cselekményalakító tetteit is megfosztja a vállalás és vállalkozás heroizmusától. A regény első nagy szakaszában a deák története egyrészt egy beavatódási történet, egyben saját múltjának visszakeresése a mesék szavai mögül, másfelől különös – garabonciás – képességeinek kibontakoztatása, amelyek a regény mágikus-csodás vonulatának lesznek feltűnő elemei. Annak a fajta mágikus realizmusnak a letéteményese ő a regényben, amely egyszerre óhajt korjellemző vonás lenni, s ugyanakkor kinyilvánítja kapcsolódását napjaink egyfajta elbeszélői mentalitásához (Krasznahorkai László, Bodor Ádám stb.). A mesélésnek mint valósághelyettesítő varázslatnak legjellegzetesebb esete is a deához kapcsolódik: az időlegesen megtébolyodott pap meséli el születésének körülményeit, a valóságot magát akkori és jelenvaló lázálomként.

Terebi Lukács tiszteletes a regénynek az a főalakja, akit valós történelmi személyről mintázott az író. Felettébb tanulságos egybevetni a forrásszöveget a regényszöveggel, a valósnak mondható XVI. századi közszereplőt a fiktív regényalakkal egy olyan tudatos és anyagkezelésében oly magabiztos írónál, mint Szilágyi István. Idézünk egy buján kanyargó mondatot 1585-ből (1906-os magyarítás szerint): „Szegedi egymaga az ő idejében élt minden ember előtt, akik akár udvari hiábavalóságokkal, akár hadi zenebonákkal foglalkoztak, akár földmívelő sorban éltek és – amint lenni szokott – a század apró nyereségeibe voltak merülve, Isten kegyelméből a deáki tudományoknak oly magaslatára emelkedett, hogy megutálván a durva salakot, az egyházi bolondságokat, amelyek a templom kövezetén való bőgésből és mormogásból állottak, valamint a tudománynak csekélyebb vizű és alább való patakocskáit, szorgalmasan iparkodott ajkait gazdagabb forrásból – mint maga mondja – magából a ló-forrásból jól kiöblíteni.” Skaricza Máté írja ezeket az elragadtatott sorokat a mesterről, Szegedi (Kis) Istvánról (Szeged, 1505 – Ráckeve, 1572), nota bene nyilvánvalóságnak vélvén, hogy minden olvasója érti a „ló-forrás” kifejezésben megbújó tréfát. (A görög Hippokréne átirata.) Ez a Szegedi-életrajz a magyar reformáció hőskorának ritka becses eszmetörténeti forrása, s mint látjuk, eljött az idő s a szakavatott szerző, hogy szépirodalmi forrássá is váljék. Skaricza Máté egy ideig a közelében forgolódott, mint a mi deákunk, óvta, ápolta és figyelte „Krisztus eme bajnokát”. Aki nemcsak tanultságával, hanem életével is – ha szabad így mondani – reprezentálta kora hódoltsági viszonyait. Felsorolhatatlanul sok helyen működött, s mindenben részt vett, amire kora, körülményei
és hite kényszerítette-késztette. Tanul és tanít, küzd és gyámolít. Többször megverik, csizmás lábbal megtapossák, véresre korbácsolják hol a katolikusok felbujtására, hol pedig a törökök csak úgy, a maguk szeszélyéből. A kaposvári vajda elfogatja a templomban, nagyjából olyan indokkal, mint a Hollóidő Terebi tiszteletesét: „Te pap! Miért szoktál te vakmerően és eb módjára a szomszédos várakban és pedig a magyar várakban jönni-menni?” A török különös észjárására jellemző, hogy jó időre tömlöcbe vetik, de megengedik, hogy olykor a városban prédikáljon, bilincsben persze. „Elhízott testű” öregember lett (terebély…), kétszer majdnem vízbe fúl, gyermekei sorban elhalnak.

Az már önmagában írói-historikus bravúr, hogy valaki rábukkan erre a félezer éves iratra, s megtalálja benne a modellálható sorsot, ám igazából az a figyelemre méltó, ahogy az író az adatokból kibontja a szövegből a karaktert, a kiálló, a hitvalló és a meghúzódni, a valamelyest megalkudni is képes figurát, s ahogy előéletet rajzol neki ama tulajdonságok mélylélektani magyarázatára alapozva, amelyek belegondolhatók a nyilvános életpálya faktumaiba. Megjegyzendő, hogy a Skaricza-életrajzban is felbukkan a híres nürnbergi Világkrónika, hogy a Hollóidőben majd szimbolikus szerephez jusson.

A triász harmadik tagja az (ironikusan) beszédes Fortuna (ha keresztnevére is gondolunk – Illés –, akkor a hollómetafora bibliás különjelentéséhez is eljutunk, csak éppen ellentétes előjellel, a madár az ószövetségi prófétát táplálja, itt viszont táplálkozik az emberi döghús hajdani státusával mit sem törődve), a Fortuna névre hallgató férfiú, a könyv egyetlen igazi férfialakja, akinek sorsában és jellemében mindazok az értékek (és megkötöttségek) összegződnek, amelyek a XVI. században a maszkulinitás attribútumaiként számba jöhetnek. Ő az egyetlen szereplő, aki – ha el-eltűnik is darab időkre, rejtélyes megbízatások-feladatvállalások ügyében – visszafogottságában is meghatározója a regény mindkét részének. Imponáló férfias alak, vitéz, mindenféle hadi dologban járatos, a kéziharcban éppúgy, mint a hadszervezésben és a női tomporok megmarkolásban, egyszersmind képzett teológus, hatalma van és ereje legtöbb rábízott embertársa fölött, mégis kiszolgáltatott, ha nem is mindig tudni, hogy kinek, minek és mitől, mi végre. Egy helyütt a Veres Kristóf álnevet használja, s ez talán utalás Mikszáthra,
A két koldusdiákra. (Ami azért feltűnő véletlen, mert ez a ma már ifjúsági képregénybe illő kisregény nagyon komoly és szkeptikus vélekedéseket sugalmaz a magyar história sajátosságairól.) Kötetlen lélek és szellem, aki tele van – morális és egyéb – esendőséggel, megkötöttségekkel, bevallatlan és kivallhatatlan érzelmekkel. Titkos apa, mentor; beavató – tudásba, túlélésbe, ha egyáltalán… –, harci fortélyokba, az élet rendjébe, ha volna bármiféle valós szerkezete ekkor a létezésnek. Olyan szereplő, aki egyszerre cselekményalakító, és a legfontosabb morális summázatok megfogalmazója. Megfoghatatlan és meghatározhatatlan szuverenitás. Olyan, ki közrendű szabad létére „nem ismer olyan méltóságot, aki előtt fejet kéne hajtania”.
Ő lehet tehát az az egyetlen teremtménye, akire az író rábízhatja legmélyebbre hatoló gondolatait, s ami ezekkel egyenlő: legszebb mondatait. Egyszer a deák rákérdez, hogy mi is az igazi imádság, ami nem rutinos mondatsor, nem a pillanatnyi magunkba szállás kommunikációs segédlete, hanem amikor nincs más, amibe reményeinket vethetnénk, mint Isten. Erre a válasz: „…az ember az életével imádkozik.” Teológia? Morálfilozófia? Másutt neki kell megfogalmazni egyértelműen, hogy miként is lehet összeegyeztetni az Újszövetség tanítását a háborúval. Sehogy. „…én onnan a Szentírás valamennyi tanítását távol tartanám… A háború, úgy, ahogy van, mindenestől istentagadás.” A (fölszenteletlen, de azért) prédikációkat tartó egyházi ember állítja ezt. Milyen lélekkel harcol, ha úgy hozza a helyzet? A nagy lelki válságok, a gyakran cserélődő erős hitek ideje ez. Amikor hittel megvert egyénnek egyetlen kérdése lehet a háború zajában: „Akarja-é Isten a bűnt?” Ki kérdezi ezt? Fortuna mester, egy XVI. századi értelmiségi – vagy talán az egész XX. század, amely, ha komolyan veszi Istent és a morált, nem tud elszakadni az Istent faggató Dosztojevszkijtől. (Szilágyi István már a Kő hull apadó kútba idején tudta, hogy hozzá kell fordulni, ha a bűnről, bűntudatról, bűnbánatról és büntetésről akarunk beszélni.) A nagy orosz volt az, aki annak a létére kérdez rá – bár hívő ember számára nincs nagyobb vétek ennél a kérdésnél –, aki tudomásul veszi a bűnt és a szenvedést, aki elviseli, hogy könnyezzen a kisgyerek. S Fortunáé az a megrendítően nemes gondolat is, amit a virtusra való okítás közben sem tud magában tartani, házatlanul, hazátlanul. Mi is a kenyér az ember életében? „A kenyér a legemberhezméltóbb szerzés… A megáldott birtoklásé. A kenyér a gondtűrő emberé, aki vet, arat, akinek malma van, tűzhelye, hitvese. Akinek temploma, hite, rendje van.” A névtelen elbeszélő meg is lepődik. „Egyetlenegyszer hallottuk ilyen bibliásan szólani, tavaly, amikor a reveki templom úrasztala előtt beszélt.” S éppen az mondja ezeket a mondatokat, s azért oly hiteles-szépen, aki a kenyértől kell elszakítsa a rábízottakat, mert háború van, s lesz és marad is: „A kenyeret verítékezve szolgálja meg a rendtartó ember fia. A jövőmenő, a ragadozó haramja lábas jószágot elhajt; embert, asszonyt rabul vihet, kincset orozhat tele zsákkal, a kenyér nem övé. Mert nem verhetni bilincsbe a búzamezőt.” Ilyen mondatok vannak ebben a könyvben, ebben a tájban… Valóban nagy a hatalma a költészetnek. Ha a szív is keresi s találja meg a szót.

„…e tájon minden titok”, olvassuk. S hogy melyik ez a táj, azt valamennyien jól tudjuk, mégis a leghelyesebb, ha tautológiával felelünk: ahol minden titok. „Csupa vérzés, csupa titok, csupa nyomások, csupa ősök / csupa erdők és nádasok, csupa hajdani eszelősök…” Ady világa ez, azé az Adyé, aki a Lápossy Ruben megvénülése című kis vallomásos remeklésében mondja el mindazt, ami a lappangó, öntitkaiban élő magyarságról elmondható. S ez a titokkal telítettség, ez az örökös hallgatás, rafinált mellébeszélés tulajdona a közembernek is, akinek egyetlen célja a túlélés, ha célt valójában soha nem lát is maga előtt. Legfeljebb amit a napi élet rendje és a megélhetés kényszere diktál. Az élet s ezen belül a mindennapi élet tárgyias gazdagságának megjelenítése olyan klasszikus regényírói feladat, amelynek a Hollóidő szerzője kötelességtudatból, szakmai elkötelezettséggel, de – vélhető – élvezettel tesz eleget. A házak, a porták, a belsőségek és a tájak, utak, pagonyok, vízparti terek, vérző csatamezők, hegyormok, cellák, sokadalmak, gyümölcsöket és plántákat nevelő kertek, várfalak övezte rejtekek s még oly sok minden más nem a rekonstruáló pepecselés jegyében mutatkozik meg, hanem annak az irreális térnek a „valószerűsítése” gyanánt, amely a regény üzenetének igazi tere. A cselekmény számára a tér a lehetőségek megfogalmazását és kibontakoztatását jelenti, s így a történelem folyamatainak és mitológiájának magánjellegűvé tételét. Ezért terülnek el olykor egymás mellett vagy egymáson a valóság és fantazmagória terei. S továbblépve: a népélet szociológiai-historizáló bemutatása ezekben a regényes tájakban arra szolgál, hogy megtapasztalhassuk: a ránk mért idő mint identitáskérdések „tere” hány- és hányféle változatot kell tudomásul vegyen.

A történelmi tudatnak és a személyes önazonosságról való gondolkodásnak számos formája van jelen ebben a regényben. Még az alacsonyabb tudatszintű szereplőknél is, akiknél a mindenkori döntési stratégia, maga a modus vivendi utal arra, hogy emberként élik át a rájuk mért helyzeteket, hogy a lét nemcsak meghatározottság, hanem választások sorozata is. Az író felfogásának mélyen és hitelesen plebejus és magasan szárnyalóan intellektuális vonásai megragadóan egyesülnek a „népélet” ábrázolásakor, legyen az zsáneresen idilli vagy felkavaróan tragikus. A terek és a mellékszereplők – együtt és esetek sorával megjelenítve – olyan „közeget” alkotnak, amelyek így, közegként adnak keretet a főalakok tetteinek és az elbeszélő(k) szavainak meg gesztusainak. (Például abban, hogy egyes szcénákat megjelenítenek vagy elbeszélnek.) Ez a közeg persze egyben hatalmi struktúrát, azaz a regény két nagy szakaszában különböző hatalmi struktúrákat is jelent. Az első rész kétosztatú rendjén – elnyomott és elnyomó – belül érzékletesen tagolt emberi viszonyrendszereket fog össze. Azért mondható (nem kevés megkötéssel mégis) humánusnak ez a hierarchia, mert a szociális determinációkat át- meg áttörik a váratlan és a rendies határokkal nem törődő emberi mozdulatok, érzelmek. Foganjon az a szerelem, a megindokolhatatlan áldozatkészség vagy a gyermekmentés jegyében, legyen az részvéttel elkötelezett, vagy olyan megmagyarázhatatlanul szép, mint amikor a rabtaró megbocsátásért esedezik leborulva és keleti csemegéket nyújtva maga elé félholtra nyomorított foglya előtt. A második részben – meglepő módon – sokkal zavarba ejtőbbek és kiszámíthatatlanabbak a személyközi viszonyok, mint az elsőben, noha itt a (világhatalmi konstelláció részeként ugyan, de) „magyar” területen és táborban vagyunk. És – ennek megfelelően – sokkal nyomasztóbbak a szerepproblémák is.

A szereplők mozgása mind a két részben zömmel ha nem a cselekvéstől óvakodó meglapulás, akkor a bujkálás, kóborlás, lappangás, útonlét fogalomkörével írható le. Akkor is, ha helyben maradnak, mert akkor hallgatnak, titkokat őriznek, kimondhatatlan emlékeken gyötrődnek, és megfogalmazhatatlan vágyaknak vannak kiszolgáltatva. Ez a benső bujdosás (úgy is mint jellegzetes magyar nemzetkarakterológiai képlet) a közemberre is jellemző. Lassú, mocorgó helybenjárás a mozgásmódjuk: „ezek, mint kik örökké lápon járnak, olyanok” – olvassuk a tipikus manierista hasonlatot a regény elején. Attól rettegnek, hogy „nehogy történjék az érdekükben valami” – ez a mondat már az egyéni és kollektív döntések motivációja ott, ahol a történelemnek nincs értelme, mert nem látszik semmiféle távlatos cél és semminemű embert formáló, lelket jobbító heroizmus. Ahol nincs más lehetőség, mint ragaszkodni ahhoz, hogy ha túléljük a mai napot, legyünk azon, hogy ránk virradjon a holnap is. Gyávaság? Az, persze. De értelmezhetjük úgy is ezt a magatartást formáló tapasztalatot és érzületet, mint a biológiai megmaradás egyetlen lehetőségét, számukra is, az otthonülő, rongy kerítéseik mögé behúzódó névtelenek számára, de talán az egész nemzeti közösség számára is. Régi vitákhoz kapcsolódik ez a közemberi magatartásforma ebben az új regényben, tipikusan a forradalmak utáni, az elbukott vagy elvesztegetett forradalmak utáni eszmélkedők szoktak erre az álláspontra helyezkedni. S a magyar történelem mikor nem „forradalom utáni”? A beavatkozás mint véteknél súlyosabb hiba klasszikus tragikumforrás irodalomtörténetünk legszebb „forradalom utáni” korszakában, 1849 után. Mert hát mi másról is szól a Buda halála, majd a Toldi szerelme Aranynál, s mi mástól gyötrődnek Kemény Zsigmond hősei, elsősorban legjelentősebb „hódoltsági” regényében, a Zord időben? S még mintha Páskándi Géza negyedszázados kolozsvári „bűnregénye”, a Beavatkozás is ide bocsátaná le szellemi gyökérzetét. Szilágyi István hol vitázó főalakjainak szavaiban, hol másféle narratív technikákkal óvatosan mérlegeli ezt az álláspontot. Mert persze van ebben veszély. Az például, hogy nincsen semmiféle garancia arra a történelemben, hogy a meghúzódva alakoskodó, az önfeladás határaihoz is eljutó magatartás valóban eredményezi az ideig-óráig való, túléléssel kecsegtető nyugalmat. Hiszen: „ha ez sokáig így tart, erkölcsük, gondolkodásuk a barbáréhoz lesz hasonlatos”. Aki túlélő tehát, az már nem biztos, hogy azonos azzal, aki a megmaradásnak ezt a stratégiáját választotta. Nincs itt szó végleges és végzetes önfeladásról, amely egyes helyzetekben akár hazaárulásnak is minősülhet, nincs itt szó a hatalmi patthelyzet alattomos dicsőítéséről, hiszen ami keveset lehet, azt megteszik ők is titokban azért, hogy más világ jöjjön újra rájuk. A regény vége táján így tör ki egy idegenbe szakadt, a hadi regulák közé és az állandó gyanakvás mérgezett légkörébe keveredett fiú: „A mi magyar meglétünk eleget próbálódott odale!” Ott, ahonnan a történelem felé elindult néhány gyanútlan és vállalkozó kedvű ifjú, ott az ellenséget „a lenti vidék magyarja sohasem töröknek, örökké barbárnak” hívta… S talán itt az értelme annak a megnevezésnek, amit erre a barbárságra Zrínyi talált: „ottomán hód”. (Mert nagy a költészet hatalma.)

Ha úgy határozzuk meg ennek a hódoltságbeli, tehát „békebeli” közösségi létállapotnak a lényegét, hogy az minden testi, szellemi és lelki energiát arra fordít, hogy felkészüljön a váratlanra, a mindig és mindennek ellenére váratlanul érkező rosszra, a kiszámíthatóra és a kiszámíthatatlanra (s ez nem nyegle játék a szavakkal, hiszen lehet úgy élni akár századokon át is, hogy az ember állandóan résen van, s várja az elgondolhatatlant), akkor minden tett és gondolat önmagára mutat, s nem valamiféle távlatok irányába, önmagára, hogy megmaradjon – legalább – az, ami van. „Heroikus tett, ha úgy tetszik, a túlélés maga; a tisztes megmaradás az élet sikere.” És: „Darabos, intellektuálisan nehezen megközelíthető világ ez, telítve megejtő varázslattal.” Olvassuk egy interjúban, s egy másikban ezt találjuk – egy mű élményi hátterét érzékeltetendő: „a mesterségesen baromi szinten tartott romániai közállapotok…” Talán némileg blaszfémiának tűnhet ezeknek az interjútöredékeknek az idézése, hiszen eme szavakat nem Szilágyi István mondta, hanem egy Erdélyből áttelepült írótársa, s éppen az, akivel a minap egy nagyon bornírt „irodalompolitikai” eset próbálta őt szembeállítani. (A Hollóidő viszontagságai, Kortárs, 2002. 2–3. sz.) Bodor Ádám a Sinistra körzet című remekléséről vallott valaha így, s annak kapcsán arról az időről, amiben Szilágyi István gigászi regénye, az Agancsbozót is megfogant. Most, évtizeddel a kisebbségi szempontból (is) igencsak kétesnek ítélhető romániai „változások” után, Bodor Ádám Az érsek látogatásával mondta el „rendszerváltó” tapasztalatait, az azonban semmiképpen sem állítható, hogy a Hollóidő annak az évtizednek a regényes terméke, amikor megíródott. Százados tapasztalatok hárítják el ettől a könyvtől az allegória vádját.

És mégis: mániákusan mai erdélyi regény a Hollóidő. És nem valamiféle szívszorongató, mitikus „transzilvanizmus”, hanem a mindenkori Királyhágón túli „tapasztalat” értelmében. Ez a tapasztalat históriai, és ugyanakkor nagyon is mai. Vannak ennek az erdélyi ihletettségnek meggyőző jelei már a szóválasztás szintjén, például következetesen az „örvend” igealakot használja az elbeszélés, a nálunk szokásos „örvendezik” helyett, a könyökhajlatba akasztott balta is odavaló látvány stb. Ilyesféle mondatoknál azonban már felkapjuk a fejünket: „…bár verekedni tudnátok – mondja Fortuna „nevelt” fiainak –, mint a magyarok. Mert harcolni azok sem igen.” Kik is hát ezek a legények, vagyis kikké váltak, odahagyván a déli Magyarországot, eljutván egy szirtesebb erdős tartományba? „…az odafel való magyariak, el nem hinnéd, menynyire számon tartják az ideszakadt maradék viselt dolgait” – megint csak a két Magyarországra való utalás. S nem is igazán az anyaország együttérző figyelmére mutat, hanem arra a vizslató kíváncsiskodásra, hogy vajon az odaátiak nem paktálnak-e az ellenséggel. És ennek a másik oldala: az odaátiak, a bentiek rettegése attól, hogy az itteniek meggondolatlan segítsége még tovább rontaná helyzetüket. Az erdélyi magyarság sokszázados tudathasadása: egyszerre igényelni az anyaország figyelmét és támogatását, s szorongani is attól.

„Ez ugyan tiszta beszéd, ha egyenes nem is” – lehet-e pontosabban jellemezni a körmönfont, néha mórikáló, néha „fuzsitos” erdélyi észjárást? Vagy amikor az önmagát bevérző múlt vall. Az a XVI–XVII. századi erdélyi históriai, politizáló mentalitás, Balkán-széli államrezon, amely oly szívesen titkolózott, amely a kulisszák mögött szerette elintézni a közügyeket, még a főbenjáró dolgokat is. A közönség elé csak azt engedte, ami ennek vagy annak a pillanatnyilag győztes klikknek piaci látványosságként is a hasznára látszott lenni. Erdély „egy gyönyörű ország. Ahol még a fűrészporos kosárból is messze tekintenek a nagyok.” És sorolhatnánk azokat az eseti megjegyzéseket, amelyek az Erdélyt odahagyókra vonatkoznak, vagy amelyek az ottani nemzetvezető értelmiség és a rájuk bízottak konfliktusos kapcsolatára. Csak egy erdélyi, csak egy Trianon utáni erdélyi magyar mondhatja ki hitelesen azt a nemzetjellemtani adalékot, hogy „milyen könnyű elbánni velünk. Ahogy ezeknek (?!) mindig sikerül félelmet kelteni bennünk maguk iránt. Ahogy örökké sikerül rászedniük bennünket, mert mi képtelenek vagyunk okulni a ravaszságukból: mire észbe kapunk és fölismerjük némely fondorlatukat, emberöltőnyi idő eltelik; közben ő már rég túllépett azokon, újakat talált ki, mi meg csak álmélkodunk.” A törökről szól a szöveg, de megengedi, sőt javasolja, hogy ne csak rájuk gondoljunk. Ha nehéz okulni, akkor annál könnyebb hasonulni, tehetjük hozzá most már innen, kintről, elsősorban az utóbbi évtized benyomásaira utalva. „Fortuna úr mindig kétkedő lett, mihelyt az erdélyiek segítsége szóba került. Ugyanakkor a legszívesebben róluk beszélt.” Aligha véletlen, alighanem az írói ihletettség folyománya, hogy a regényben a mű legimponálóbb férfialakja, magister Fortuna lett Erdély „ügynöke”, aki minden rosszat tud a magyar földnek erről a fertályáról, s éppen ezért képtelen leplezni azt az érzést, ami több mint meghatottság, s ami még ma is elfogja a Hargita-Kovászna megyébe látogatót, legyen az anyaországi, vagy mint a regény írója, az Erdély-széli Szilágyságból Kolozsvárra szakadt magyar literátor: „Kurva kicsi ország, élni való hely, emberre szabott. Bármerre fordulsz, zöld dombok követnek arra kifele is. Odabent magas hegyek könyökölnek föléd. Sehol annyiféle-fajta zöld, mint ott június elején. És az Szentmihály hava végére mind sárgába, vörhenyesbe vált. A völgyek alján pára kereng, s abból kidugja ujját egy-egy templomtorony. Van, hogy kettő, három is, ahány religió. Falu, város, kőerősség mindenfele. Ott a vesszőpalánkot nem ismerik. Szépjárású, tiszta arcú asszonyok, borongós kedvű férfiak…”