Bűnök kereszttüzében élek:
jobbról is suttogják felém,
farácsos kisablak csapódik,
s balról is. A gyóntatószék
parázsló máglya. Szavaktól
lángra gyúlhat. Villanyszék,
melyben a legfőbb bűnös, én
ülök,
megrakva mégis irgalommal,
mit – végighallgatva szörnyű-
ségeket – el kell osztanom.
Megóv valami védelem, s bár
elfeketedem, egyik ujjam
hegye gyémántként ragyog.
Igen, szeretni indult, s végül
a másikat majdnem megölte.
Kezdettől öncsalásban él,
úgy tud már hazudni, mintha
lélegezne. Nem múlik nap el,
hogy szóval ne sebezzen, hogy
hisz, de mégse hisz, nap nap
után porolgatja magában a
semmiségeket, de lelke mélye
kifosztott piac, s latolgat:
a mennyben higgyen-e,
vagy édes lagziban?
És a krédó; minek hadarja
folyton el? Felét ha érti.
Sokat imádkozik, de makacsul
rágja a gyűlölet. A rosszakat
irigyli, s undorodik a jóktól.
Eszébe is jut néha: nem maszlag
ez az egész? Öregek s együgyű-
ek kábán keringenek a pap körül,
az meg süket füleknek prédikál.
Halál? Ugyan! Amíg az ágyék
bírja, döfköd az ember, ha nem,
iszik, fal s fecseg. És vége van.
És mindenért a többi felelős.
Ennyi. Érti? S néz rám gúnyosan.
Nem ennyi. Az örökléttel
több, vagy ennyi sem. A
mind sötétebb múlt elől
a bűntudat menekíti a
nyugtalan szívet; el is
halkul a dobogás mögötte.
Én nem embert hallok,
hanem a lélek lihegését.
Sajog s jelez a szomjúság.
A vágyak sietve meg-
mosakszanak, s előbb-utóbb,
mint hegyre szedelőzködő
csapat, énekelnek. Ki kell
a rosszat csorgatni belülről;
ha bent reked, mar, mint a sav.
Sírást hallok, keserves
sírdogálást a félszeg
küszködésből: embernek nincsen
embere, fénye az értelemnek,
kar, amely karjánál fogva el-
viszi; nem tette volna azt.
Most végre megérkezett.
Innen enyém a szó.
Vagy én vagyok a Szóé.
Nem is tudom, mi jön a számra.
Csak jöjjön, amiből bor lesz,
béke és kenyér. A Megbocsátás
leszáll. Szétterül a valló
vállain. Rajta marad. Föl-
oldozom.
Üszköt cipelve érkezett.
És tiszta kézzel távozik.
