A vénasszony harmadik története

(regény, I/2. rész)

Farkas deák utoljára Kolozsvárott lázadt fel a Végzet ellen.

Engem az utcán vett észre. Mindent megtettem, hogy így történjék. Akkor Júliának hívtak, és női ruhában jártam. A hosszú Piac utcában szegődött a nyomomba, föl egészen a Főtérig, ahol eltűntem előle a Szent Mihály-templom körüli sikátorokban. Vasárnap volt. Nagy tekenyőkben kínálták a húst, deberkékben a túrót, kis hordóban a körtepálinkát. A Mihály-templom gyámpillére mögé húzódva néztem, amint Farkas deák megáll a szűk utcák összefutásában, lassan körbefordul, a tekintete átsiklik rajtam, nem lát meg! Ilyen volt, s ilyen lesz egész életére. Nézi a dolgot, s az esze máson jár. Tébolyodott kincskereső, aki felveszi az aranyrögöt, szórakozottan leejti, s indul tovább aranyrögöt keresni. Aztán meglódult félszegen, ellenkező irányba, mint ahol álltam, a Mihály-templom hűvös kövéhez simulva.

Utánamentem a templomba. Már nem ő keresett engem, én követtem őt. Tán már meg is feledkezett rólam? Megállt a játékos puttókkal ékes sekrestyekapu előtt; Johannes Klyn hozatta Németországból, több száz éve is megvan annak. Azt nézte elmélyülten, mintha csak életének egy darabjára feledkezett volna rá. A múltra, ami az övé, de mivel múlt, soha többé el nem érheti, meg nem változtathatja.

Legközelebb akkor vetődtem az útjába, amikor az őrült Bachman Julianna nem kevésbé őrült lányával, Zsuzsannával lépkedett büszkén az Óvár utcácskáin. Ott kerültem elébe, ahol a barátok temploma emeli tornyát a tér fölé. Ők a zárda felé mentek, hogy tán a Szappany utcai kapun át lejussanak a Szamoshoz. Farkas deák visszahőkölt, mint ló, ha kígyót lát az úton, soha semmit sem tudott elleplezni. Boldog ország őszinte embere válhatott volna belőle. Ő azonban egy boldogtalan országban volt őszinte.

Napokkal később, hogy nem csupán neki, hanem Zsuzsannának is mélyen a szeme közé néztem, megengedtem, hogy megismerjen. Lobbanékony vére úgy üldözte a nyomomban szerte Kolozsváron, mint toronyóra nagymutatója a kismutatót. Elért, túlszaladt rajtam. Találkoztunk és nem találkozhattunk. Szerelmes volt Zsuzsannába, vagy tán csak hitte. Annyi bizonyos, hogy elveszi feleségül.

A fellegvári szőlőben találkoztunk először. Fedeles fahíd vitt át a Szamoson, könnyű készség; minden tavaszi áradás elvitte. Vajon mit gondolt rólam? Azt biztos nem, hogy élete utolsó váratlan fordulata vagyok. Nem csodálkozott, hogy mindent tudok róla. Hogy miként tanult Németországban, miként tért haza kalandos utakon, gyalog, hajón, szekéren. A célból, amit már elért, a céltalanságba. Miközben letolta ingvállamat, hogy fogát a vállamba mélyessze, s én felsikoltottam, hiába kerestem a magyarázatát annak, hogy miért akar visszahurcolkodni egy istentől elhagyott hegyi falucskába, ahonnan már csak még mélyebbre, a föld alá vezet út. S ha mégis vinne út, csapás, egérút, rejtekút másfelé, tán vissza, annak örök akadályaként ott magasodik vagy rostokol az őrült Zsuzsanna, akinek egyetlen értelme, hogy ő fogja világra jajgatni János deákot, kapitányt, őrültet és boldogtalant. De ezt Farkas deák honnan is tudhatta volna Kolozsváron, amikor először találkozott Júliájával a fellegvári szőlőben, s Júlia akkor nem engedett vágyainak, hanem újabb találkozót engedélyezett neki, a város déli dombján, a Házsongárdi temetőben.

Én mindent elkövettem, hogy megakadályozzam a Farkas deák és Zsuzsanna egybekelését; de tehetetlen voltam. Évekkel később – ó, de milyen évekkel!, amikor utoljára találkoztam Farkas deákkal, aki akkor már köztiszteletben álló professzor volt, s egyre tébolyodottabban gondolt vissza göttingai barátjára, Karl Ferdinandra, s egyre mélyebbre merült abba az általános tiszteletbe és megsüvegelésbe, ami a Marostól északra megkapaszkodott tyúkpiszkos, dús gyümölcsöket adó, erdők övezte városban, Vásárhelyt részéül jutott –, évek múltán Dolmádon, miközben Zsuzsanna a kerti malomkőasztalra könyökölve haldoklott, megvallotta nekem, hogy elrontott mindent. Már János fiában sem hitt. S amikor megkérdeztem tőle, a megviselt, öregedő professzortól, hogy hát miért tette, miért?, miért nem engem választott, aki lám!, nem öregszem, aki mellett ő is fölébe kerekedhetett volna a Végzetnek!, akkor lehorgasztotta a fejét, s így beszélt:

– Így ejt el az ütközet első lövése, így veti le egy véletlen nyíl a fenn evező sasot.

Golyóbis szavak!

Professzor Farkasnak, mint minden mélyen erdélyi embernek, csodálatos képességei voltak, megfogalmazandó a Végzetet, ami beteljesedik rajta.

Utolsó találkozásunkat maga professzor Farkas örökíti meg, egy kis csalafintasággal. De hát hogy is írhatta volna meg az igazságot János fiának! Így ír: a hegyen lakónak szép kis négyesztendős leánkája ott feredett meztelen a vízesésnél – egy kis, még ártatlan Éva a paradicsomban. Ott fürödtem valóban, meztelenül és húszévesen; de ezt hogyan is írhatta volna meg professzor Farkas, aki nagy bűbájos volt, különben hogyan is élhetett volna egyik szürke és karcos nap után bele a másikba, hogy érhetett volna meg több mint nyolcvan esztendőt?!

Farkas úr kihozta még egyszer, utolsóra az őrült Zsuzsannát a birtokra. Én erről tudomást szereztem, s a lassan nyikorgó kóberes szekér előtt jóval kint voltam Dolmádon. Az őrült Zsuzsanna féderes ágyon feküdt; kis időre kedvezett neki a levegőváltozás, hiszen meghitten beszélgetett az urával; fiukról, Jánosról kérdezte, s nem tudott betelni a történetekkel, amiket Farkas úrnak kétszer-háromszor is el kellett ismételnie. Mintegy húsz esztendő telt el azóta, hogy Farkas deák kedvese lettem Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben, azon a domboldalon – annyira hasonlított a dolmádihoz! –, ami délről kerül alá a városnak. Farkas deák és Farkas professzor alig-alig különbözött egymástól. A professzor persze megemberesedett, s a mérhetetlen gyötrelem, amit az őrült Zsuzsanna mellett ki kellett állnia, csak még vonzóbb férfivá metszette.

És édes jó istenem! Hogy tudott színlelni! Hogyan játszotta a hitvest, a kedvest a pokol tornácán! Zsuzsannát akkor már négy férfinak kellett fölemelnie, ha összerogyott. Mellei olyanok voltak, mint két elfajzott döblec. Arca mészfehér. Hangja rikácsolt, csattogott, mint elszabadult pléhfedél.

Miként bírta ki azokat az esztendőket az őrült Zsuzsanna oldalán? Nem szerette már, de elszenvedte. Az olyan erdélyi ember módján, akiben fel sem ötlik, hogy mást is cselekedhetne. Hogy amikor elvégezvén magas iskoláit Göttingában, megtehette volna, hogy nem tér vissza a gyilkos paradicsomkertbe; Kolozsváron nem lobban lángra egy látásra Benkő József chirurgus és Bachmann Juliánna kilencedik gyermekétől. És tudta, tőlem tudta, akivel estéről estére találkozott a Házsongárdi temetőben; szellemekkel viaskodott; a hívó szó újra meg újra fölrémlett benne, hogy visszahanyatlodjék, mintha csak a hang a régi házsongárdi sírhalmokat emelgetné. De aztán újra meg újra meglelte az egyszerű és értelmetlen, a kellemes és a pokolba vezető utat.

Így történt ez utolsó találkozásunkon is, húsz esztendővel azután, hogy Kolozsváron a karjában tartott, hogy mint őrült látó, aki előtt a sötétség nyitja meg a követendő csapást, vágódott ki a város déli kapuján, melyet szennyes legelő választott el a düledező keresztfáktól… Így történt ez Dolmádon is, ahol elhallgatva az őrült Zsuzsanna utolsó rendelkezéseit, rábólintva, hogy igen!, itt temetik majd el, ha az Úr magához szólítja (de mikor, Uram, mikor?!), a ligetes parkon át engem nézett az őrült Zsuzsanna válla fölött. Én pedig lassan lebocsátottam a ruhámat, beléptem a hideg patakba. Bosszú érzése motozott bennem; de tévedtem. Láttam később, amint professzor Farkas magára hagyja az őrült Zsuzsannát a malomkőasztalnál. Hatalmas volt, toronyi asszony! Zsírhegy! Megkövült vízesés, mely minden pillanatban elszabadulhat! Arra gondoltam, hogy az asszony tán meghalt, s néztem, amint professzor Farkas úgy szökdécsel a kerten át, mint friss bakkecske. Lassan húztam rá vizes testemre a ruhát, a ruha megmutatta, amit eltakart. Farkas úr megállt, valahogy mintha a Remetelak felé intett volna, hogy tán oda… ott… De elbizonytalanodott, mintha megismert volna; de hát ez képtelenség! Hogy ő húsz évet öregedjék, én meg egy minutát sem!

– Én vagyok az, Júlia – szóltam hozzá. – Most Évának hívnak, a kis Évád, aki látni akart még egyszer.

Professzor Farkas megrázta az üstökét, mint aki a természet örök törvényeit hívja segítségül a bűbájjal szemben.

– Már nincs sok hátra neki – döntötte meg a fejét a messze lugasban, a malomkőasztalnál ülő húshegy felé.

A szörnyasszony, mintha hallotta volna, feljajdult.

– Késő – mondtam én.

– Dejsze ha te vagy Júlia, akkor csodatevő vagy, s akkor tégy csodát.

Eszembe jutott János deák, aki úgy húzta ki szürke ruhája zsebéből a tengerészeti távcsövet, a perzsaszőnyeget, mint plajbászt, mint könnyű kendőt. És szörnyű képességeit, melyeket az őrült Zsuzsannától örökölt, talán tovább működteti, és egy dzsidássátrat is elővesz a zsebéből, ha nem vetem közbe magam, hiszen már kezdtek kinyiladozni a bicskok a hajtók kezében; még egy mozdulat, s a vadásztársaság ráveti magát. Itt nem lehet csodát tenni! Itt csak szalonnázni lehet, fenyővízzel locsolva meg a kegyetlen falatokat; és lőni vadra és asszonyra, beteljesítve mindig azt, amit a kör teljesít be azzal, hogy visszatér önmagába.

Ez jutott eszembe, s miként János deák a szürke ruhája zsebébe, én vizes ruhámba nyúltam, s elővettem a füzetet. Farkas úr érte nyúlt, belemerült az ábrákkal, számokkal sűrűn telehintett irkába. Telt az idő, rengeteg időnek kellett eltelnie, hiszen odahallatszott az őrült Zsuzsanna kiáltása. Jajveszékelt, segélyért rikoltott; de Farkas úr nem mozdult, úgy olvasta az irkát, mintha megszűnt volna élni, s aki mégiscsak ott áll, az nem ő volna, hanem puszta viaszmása.

Nagy későn behajtotta a kék füzetet, s ezt mondta:

– Nem hiszem el!

– Ez az utolsó, amit adhatok. Vagy ez! Vagy kedves bohóságokat vetsz papírra, miként eljátszottál a teátrummal is. Ez az utolsó esélyed, Farkas! A világegyetem végső magyarázata. Formulákba tördelve.

– Légy az enyém! Itt az Ermitben – mutatott a remetelakra, s meg is indult arrafelé.

Az őrült Zsuzsanna fülrepesztő sikolyt hallatott.

– Nem lehet, tanár úr!

– Ezt nem lehet enélkül elviselni. Minden napra ki kell fundálnom valamit, hogy a napnak meglegyen a békés lejtése az est felé. Kályhás vagyok, és önjáró szekereket fabrikálok. Írok, írok, írok, mint valami megszállott. A városban szeretnek! Tanítok, s ennek pillanatnyi gyümölcse elfeledteti velem, hogy az egésznek, úgy, ahogyan van, semmi értelme. Jövök már, jövök! – válaszolta Zsuzsanna hívására.

– Megöljem?

– János anyját? Nem, azt talán ne!

– Fogadd el ezt az irkát! Évszázadnak is el kell múlnia, hogy ez a világmagyarázat megszülessék. Légy halhatatlan, Farkas!

Ő azonban csak a fejét ingatta, a remetelakra pillantott, majd az ölemre kúszott a tekintete. Lassan fordult sarkon, s ahogy ment, a keze engedett, s az irka kicsúszott belőle. Fennakadt egy szamárkórón.

Akkor este szekerezett vissza professzor Farkas Vásárhelyre. A féderes saroglyában ott ingott lassan, mint szélcsendben a kiakasztott disznóhólyag, a rettenetes Zsuzsanna. Ha csikordult a kerék a kövecses úton, Zsuzsanna békén maradt, de ha megállt a ló, ha az útszéli finom porban nesztelenül gurult a kerék, felnyögött, sikoltott. A professzor mellette ült, a lovat az öreg Ferenc nógatta indulásra, s nézte, miként elevenedik meg a szörnyeteg, akihez már réges-rég egyetlen köze volt, hogy az lett a János anyja.

Félt tőle, afféle otthonos félelemmel, mely ha elmaradna, az volna ám csak az igazi ijedelem! Jánostól, a fiától is Zsuzsannán keresztül félt a jó professzor. Jánosban elébb csak magára ismert, s ez nagy kedvére volt. Tanította a gyermeket, s remélte, hogy fényes pályát fut be az életben. Aztán hogy kezdtek feltünedezni Jánosban az anyja tulajdonságai, elborzadt és elbizonytalanodott! És megpróbálta visszatéríteni csodatevő fiát a saját maga útjára, nem véve észre, hogy azon nem terem más, mint fakó professzori élet egy porfaló kisvárosban; jámbor fajankót ámulatba ejtő boszorkányos szerkezet, ami magamagát hajtja; kertépítésbe, ezermesterkedésbe magát belepusztító csodabogár.

De hát mire ment János azzal az őrülettel, amit anyjától kapott örökbe?

Ott még nem tartunk! Még mindig csak professzor Farkas féderes szekere gördül a langyos Maros-völgyi éjszakában. És az őrült asszony immár üvölt fekhelyén, dobálja magát, úgyhogy Farkas úrnak pányvát kell vetnie, át az asszony irdatlan hasán, s azt a szekérhez kell kötöznie, hogy a test le ne forduljon. Én a közelében voltam, az őrült Zsuzsanna minden szavát hallottam. Én voltam az a kis cseléd, aki elkísérte őket erre az útra, Zsuzsanna számára az utolsó előttire. Veronkának hívtak, s féltem, szavamra, amikor professzor Farkas rám emelte szelíd, mégis fürkész, tanáros tekintetét, hogy tán felismeri Júliáját, Éváját. Orrom tele volt szeplővel, jutott belőlük a szemem alá is, hajam szőke pihés, mint száradó kenderszál, varkocsba fonva. Farkas úr mindazonáltal merőn nézett, ahogyan a mindig körülöttünk okvetetlenkedő arcot nézzük, hogy aztán ráébredjünk, ez az arc csak hasonlít arra a másikra, s az is csak hasonlít egy harmadikra, valójában nincs is eredetije annak az arcnak, mely egész életünkön át kísértett.

Ott voltam tehát a szekérnél, a port rúgtam mezítláb; lassan haladtunk az üvöltöző Zsuzsannával. Aztán amikor elfáradtam, felültem a szekér rúdjára, hátul, lóbáltam a lábamat, s hallgattam Zsuzsanna átkait; szórta őket Farkas úr fejére, ételt követelt, s mivel csak kenyeret és túrót adhattunk neki, kivágta a porba. Farkas úr csillapítót akart beadni neki, de azt is eltolta magától. Jánost szólongatta, de mintha az is mindegy lett volna neki. Végül vagdalkozni kezdett fektében, Farkas úr megpróbálta lefogni gyöngéden, hogy a szekéroldalba ne ökleljen, meg ne sebezze magát, mire újfent elárasztotta átkaival. Ott viaskodott a két ember, Zsuzsanna és Farkas a fekete, csillagvilágos Maros-völgyben. Az egyik túl kellett élje a másikat, s én láttam, hogy Farkas úr mindent megtesz, hogy ő legyen a túlélő. Dejsze nem is történhetett ez másképpen, hogyan is élhette volna túl a súlyos vízkórságban szenvedő, magát minden cselekedetével pusztító asszony a nagy testi és szellemi erejű professzort. És mégis! Farkas úr előbb hal meg, ha még életében nem bújik ki ebből a szörnyű szövetségből. Fél lélekkel, de egész testtel viaskodott, hogy méltón kísérje el félelmetes fiának, Jánosnak az anyját a sírig, s mintegy vissza-visszakacsintva mérlegelje, ugyan ki bírja erővel tovább. Az őrült asszony, aki már nem ura önmagának, vagy ő, a professzor, aki már csak alig-alig ura önmagának? A másik felét, azt, amely még nem tébolyodott meg, elmenekítette. Istenkísértés még csak kimondani is, hogy professzor Farkas az őrült Zsuzsanna hónapokig tartó haláltusája közben is tudja, hogy újra meg fog nősülni, sőt, hogy voltaképpen már meg is van a választottja. És valóban, el is veszi Terézt a gyászidő leteltével, s ezzel végérvényesen pányvázza ki magát a tündérvároska poros utcájára, a vártemplom és a dohos kollégium közti kőhajításnyi térbe.

Én, immár Veronka képében, meg sem próbáltam eltéríteni. Alkalmasint attól, hogy minden fájdalma, vívódása ellenére mindent olyan jól el tud rendezni magában, attól ér meg igen magas kort. Hiszen amikor Farkas úr második felesége is sírba száll, s János úr végérvényesen visszatér Vásárhelyre, Farkas úrnak még huszonkilenc esztendő van hátra az életéből! El lehet-e hinni azokat a szörnyű tusakodásokat, melyeket leveleiben vet papírra? Hiszen egészséges, alig-alig bír nagy természetével – Teréz sem csak azért kellett neki, hogy rendben tartsa a háztartását –, s nagyon is jól érzi magát a vártemplom és a kollégium közt, s milyen boldogan szedi magába a tudományokat a híres-nevezetes vásárhelyi könyvtárban, mindent, de mindent, amire ott és akkor senkinek sem volt szüksége. Pedig keserűség, az van a Farkas úr leveleiben, amiket Pali barátjának Kolozsvárra ír, hát még azok micsoda mesterművei az álszentségnek, amiket régi barátjához, Karl Ferdinandhoz intéz, a messzi Németországba. Hogy te, aki ennyire meg annyira vitted, kedves Karl Ferdinandom, bocsásd meg, hogy háborgatlak óriás-pályádon! Micsoda gőg csap ki minden szóból! Hogy aztán a műkedvelő drámaíró vegye ki pikuláját poros tokjából, s intsen emigyen, mármint hogy minden földi nagyság nevetséges magasabb lények előtt az egyetlen szeretet országában. És megint visszatér, nem magának, hanem szegény öreg Karl Ferdinandnak téve tekervényes szemrehányást mindazért, amit ő elmulasztott az életben, holott úgy meg volt az terítve neki, mint mesebeli asztalka, mondván, hogy nem kétlem, hogy némelykor Te is gondoltál rám még nagy alkotómunkásságodban is! Csoda-e, hogy az elgyötört Karl Ferdinand ingerülten dobja félre a levelet, hogy aztán újra maga elé húzza, s olvassa tovább, csodálkozzék rajta, hogy ugyan mi köze lehet még neki ahhoz a szép fiatalemberhez, Jánoshoz, aki mester a hegedűn, jó és bátor vívó, párbajozott is gyakran, s általában fölötte vad katona, de egyben igen finom is: fény a sötétségben és sötétség a fényességben!

Egyelőre azonban még csak az őrült Zsuzsannát viszi vissza Vásárhelyre a csillagvilágos Maros-völgyben, s én, immár Veronka képében, kuporgok a szekér végében, s hallgatom Zsuzsanna átkait és jajveszékelését.

A füzet pedig, amit odaadtam Farkas úrnak, ott maradt, fennakadva a szamárkórón. Vajon miért nem fogadta el? Egész életében visszatorpan a nagy megnyílások előtt. Eszébe sem jut, hogy soha vissza ne térjen többé az Erdély nevű tündérhonba, holott Németország valósággal csapdába ejti. Hogy nyomorgott? Mi az az ifjúkori nyomorgás a Saale partján, Jénában ahhoz a nyomorúsághoz, ami a Maros partján sújt le rá, hallgatva az őrült asszony átkait, melyeket az a fejére szór? Hová, merre vihetett volna az útja, ha marad? Ha sohasem ismerkedik meg az őrült Zsuzsannával, aki egyből lángra lobbantja vérét; s veszi őt nőül, s hagy el engem, akivel a Házsongárdi temetőben találkozik minden éjjel.

A füzet, benne a világmagyarázat, ott maradt hát egy szamárkórón fennakadva. Pedig elolvasta, elméjébe belehatoltak a formulák, nyomot hagytak a rajzok. Miért nem kellett neki? Nem akart több zavart az életében, melynek jó fele még hátravolt? Tudom, hogy tudta! Különben miért gyújtott volna mécsest hajnalban, amikor Zsuzsannát végre lefektették, s elnyugodott, ő pedig holtfáradtan nem dőlt ágynak? Mécsest gyújtott, s gyáván – de vajon gyávaság volt-e vagy valami más; annyi bizonyos, hogy akárha önmaga elől bujdosva – papírra veti azt, amit az én füzetemből, abból a kék füzetből, amit ott hagyott egy szamárkórón fönnakadva, kiolvasott. Mintha csak az őrült asszony hallucinációja volna: mondom, aki vagyok egy punktum, ahol kezdődik a nagy minden, s végződik megint rajta. Én istenné isten! mondom, aki vagyok egy centrum, melyből lesznek körös-körül a kis és növekvő cirkuluszok, nőve, terjedve vég nélkül, melyek visszaapadva megint punktummá válnak.

Amikor professzor Farkas halálos kimerültségben elaludt hajnalban, fejét asztalára hajtva, bementem a szobájába, elfújtam a mécsest, s felébresztettem. Félálomban tűrte, hogy ágyához támogassam, s ledőlve már aludt is; lehúztam a sűrű Maros-völgyi porral borított csizmáját, kínkeservesen lecibáltam róla a kabátját, s egy nagy hárászkendővel takartam be. Hajnalra lehűlt az idő. Nem ébredt fel, sohasem ébredt fel igazán, amikor ott tettem-vettem körülötte. Mindig átszenderegte az általutakat. Ezért aztán mindig szörnyűek voltak az ébredései. Még delet sem harangoztak, amikor az őrült Zsuzsanna átkaira ébredt.

Zsuzsanna meghalt, s a professzor mintha csak újjászületett volna! Az elszenvedés végtelent sejtető perspektívája becsukódott, s ütött végre a cselekvés órája. Mégpedig úgy, ahogyan azt Farkas úr mindig is szerette!

Micsoda gyönyörűség is a tudós praxisnak, amidőn fel lehet nyitni végre, belülről lehet szemügyre venni a pokolbéli szerkezetet, minden gyötrelem, kín, sorvadás fészkét.

Az őrült Zsuzsanna teteme föl volt tornyozva a széles konyhai asztalon. Ruhájától megfosztva, fehéren, olyan volt, mint megolvadt, éji hidegre visszafagyó hóember. Engem, aki Veronka képében szolgáltam még mindig a mit sem sejtő tanárt, kizavartak az udvarra; de Szotyori József doktor és Kováts doktor érkezésekor visszasomfordáltam, s a három nagy tudományú férfiút akkor már annyira elöntötte a feltárás és megismerés láza, hogy ügyet sem vetettek rám. Később hasznossá tettem magam. Engem szalajtottak tálért, újabb vödörért, amikor nagy darabokat metszettek ki az őrült Zsuzsannából.

Professzor Farkas valósággal megfiatalodott, amikor végre kése alá, szeme elé, vizsgálódó ujjbegyei közé került valami abból, ami addig megfoghatatlan, fékezhetetlen volt. Ott volt végre a magyarázata egy lapítón, egy tálban, egy vödörben mindannak, ami Farkas urat majdnem halálba szekálta. Micsoda gyönyörűség a túlélőnek! Micsoda fenséges igazolás a tudományos megismerésnek! Hiszen ki meri kétségbe vonni, hogy az őrült Zsuzsanna kőkeménnyé kövecsesedett mája, összezsugorodott lépe, fiahólyagot eresztő páros húgyhólyagja volt minden bajnak az okozója! Ó, sancta simplicitas!

Szotyori úr tette rá a bonckést a rengeteg testre! A meglékelt hasból úgy lövellt ki a zavaros, pirosas-sárgás lé, mint vasas forrásokból a gyógyvíz a Hargita oldalában. Három férfi izgalomtól és megismeréstől feszült arca hajolt közelebb; a szemek lázban csillogtak! Micsoda diadal a romlás fölött! Noha a megcsapolt Zsuzsannából jócskán loccsant víz a konyha deszkapadlatára, az edény, melyet odanyújtottam Kováts doktornak, megtelt, mint favödör a gémeskútnál egyetlen merítésre.

Ahogy lappadt, simult, fodrozódott az őrült Zsuzsanna teste a konyhaasztalon, úgy simult ki, vált petyhüdt-elégedetté a professzor ábrázatja. Ó, ha láthatnád!, tört föl belőle önkéntelenül, de eme képtelen óhajt csak én hallottam, a két orvosdoktor épp a két óriás emlőt verte csapra, s nekem a fazekasműhelybe kellett kiszaladnom újabb vödörért. De hallottam az őszinte felfohászkodást, Farkas úr örömkiáltását, hogy hát íme, kezében tarthatja, vödörbe gyűjtheti, késével metszheti ki megátkozott életének minden rontását. Ez immár testbe, testrészekbe öltözve ott van neki, kiszolgáltatva kényre-kegyre-megismerésre!

A rengeteg víztől megszabadított tehetetlen test immár petyhüdten hevert a konyhaasztalon, nem másképpen, mint a frissen kifejtett pacal a hússzéken. A vizsgálódás ekkor mélyebben fekvő, belső szervek irányában folyt tovább. A hatalmas asszonyi test vért alig-alig eresztett, amikor doktor Szotyori kése körülmetszette a májat, s kezével alányúlván azt professzor Farkas kezébe adta. Láttam, amint Farkas úr ujjai végigsiklanak rajta, s türelmetlenforma mozdulattal leteszi e darabot az asztal sarkára, mintegy arra biztatva a feltárást végző Szotyori urat, hogy siessen, olyan bűnjeleket mutasson fel, amelyek tönkrezúzták az ő életét és boldogulását az élet gyönyörűségeiben és a tudomány virányain; hol az ok?!, a végső magyarázat?!, mintha csak ezt fejezte volna ki professzor Farkas, de száját csak tört mormogások hagyták el!

Aztán ott morzsolgatta végre ujjai közt az őrült Zsuzsanna lépét! És hányszor és hogyan nem mondta meg ő, hogy igen!, mindennek az a régi kolozsvári bál az oka, amikor ő Zsuzsannával megismerkedett, valami érthetetlen okból belehabarodott, teste tüzet fogott, majd’ elégett, s hagyott csapot-papot, Kolozsvárt, matematikát, Karl Ferdinandot és mennyei és tudományos idvezülést, s eljött ide eltemetkezni, tündérország fővárosába, Vásárhelyre!

És íme, végre, ott volt az ok a kezében! Árkosi Benkő Zsuzsánna, Benkő József borbély és Bachmann Juliánna lányának a lépe, mely akkor sérült volt meg, amikor vele, Farkas deákkal megismerkedett Kolozsvárott. Minő végzetes játéka a sorsnak: abban a pillanatban, amikor Zsuzsanna túlságosan szorosra húzza magán a fűzőt, igen, akkor roppan meg a lépe, minden későbbi bajnak, az ő sok-sok lemondásának okozója. Hej, pedig hogy megmutatta volna annak a Karl Ferdinandnak, akinek fogcsikorgatva ír alázatoskodó leveleket, ha ez a kis húsdarab, az őrült Zsuzsanna lépe, amit most – végzetesen megkésve! – itt tart a kezében, nem reped meg a hiúság asszonyi fűzője alatt.

– … azt hiszem, hogy ott a vigasság gyertyái között, mint szokott, vetette el a halál a magot – motyogta félhangosan, mintegy magának; színdarabjaiban sem olvasható különb bölcsesség. Ám gyors felpillantásából kitetszett, hogy nem magának beszél, hanem a doktoroknak, hogy tán meghallják a véletlenformán elmorzsolt szavakat.

A doktorok azonban lázban égve hatoltak tovább az immár minden titkát szemérmetlenül kitáró asszonyi testben. Vajon eszébe jutott e tehetetlen hústömeg láttán, hogy ez táplálta életre magában félelmetes fiát, akihez annyira ragaszkodott, s akitől annyira félt? Annyi bizonyos, hogy a hideg és pártatlan tudomány hangján mondja maga elé, félhangosan, hogy a’ méhe mind elkeményülve, taplósulva, s akkor immár minő megkönnyebbítő felismerés, hogy az őrült Zsuzsanna ilyen belső romlással ha még nagyobb hisztérika lett volna, az se lett volna csuda.

Egy szó, mint száz, amikor aznap este, hogy megtért Dolmádról, ahol János anyját örök nyugalomra helyezte, miként az meghagyta, a domb tetején, megöregedetten és a végtelen közöny orcáját öltve ült alkonytájt a padon, az ajtó közelében. Szép szeptemberi este volt. A szekér már elment, vissza Dolmádra, de mintha a Szent Miklós utca házai még mindig őriznék a kerekek csikordulásait, a meg-meghőkölő ló prüszkölését, mintha csak érezte volna az a ló, hogy halott ember terhét, roppant terhet vontatott volt el Dolmádra, hogy végső búcsú múltán most visszakocogjon, az emlékek terhétől súlyosra rakottan, vissza Vásárhelyre, a Szent Miklós utcába, ahol leteszi professzor Farkas terhét is, s végre magára marad, az örök hangulatú ló terhét viselve, míg egyszer, nemsoká, egy nadálytővel benőtt árokparton visszanyeríti lelkét teremtőjének.

Ott ült hát a szeptemberi félsötétben a nagy nyertes, professzor Farkas. Én, aki Veronka képében mindvégig vele tartottam, egy kupa bort vittem oda neki. Ritkán használta, de akkor felhajtotta. Elbúcsúztam tőle illendően, s ő nem csodálkozott. Felismert. Kérdezte, hogy én vagyok az?, már ahogyan a tanácstalanság közepett, mintegy haladékot kérve és adva magának, kérdi az ember. Én mondtam, hogy én vagyok, kedvese a Házsongárdi temetőből, Kolozsvárról, ahol még fordulhatott volna a sora; dejsze maga is érezte, hogy a keservesen megtett úttal Göttingától Kolozsvárig az ördögnek tartozott! Visszafelé is meg kell tenni azt az utat!, mondtam neki, emlékeztetve, hogy ezt üvöltötte torkaszakadtából a Házsongárd jobbra-balra dőlő, erre-arra mutató kövei és keresztjei között! Én fehér voltam, amint a kolozsvári telihold, a tiszta fény megvilágította pucér testemet, s most, amikor ott álltam előtte, húsz esztendővel később, a vásárhelyi szeptemberben, emlékeztettem rá, hogy nem hajlott a szavamra, hogy el innen!, itt csak a szép, játékos!, megértetlen halál lehetséges! S akkor megkérdezte tőlem, hogy késő, késő már? Én nem válaszoltam, ő intett; de én nem bocsátottam le magamról a ruhát. Akkor villant diadalmasan a Farkas úr tekintete, s a gúny úgy vágott végig rajtam, mintha nyírfavesszővel büntetné meztelen testemet. Professzor Farkas beletúrt kabátja zsebébe – tán csak nem egy pompás török szőnyeget s egy teljes dzsidássátrat akar onnan előhúzni? –, s elővett egy levelet. Széthajtogatta a lapot, s pápaszemet téve mámoros elégedettséggel felkiáltott:

– Majd a fiam! János fiam! – aztán kisvártatva, s miután megtalálta a sűrűn teleírt lapon a megfelelő passzust, citálni kezdett. – Ebbe a pillanatba nincs kitalálva, de az az út, melyen mentem, csaknem bizonyosan ígérte a cél elérését, ha az egyébiránt lehetséges; nincs meg, de olyan felséges dolgokat hoztam ki, hogy magam elbámultam, s örökös kár volna elveszni; ha meglátja Édes Apám, megisméri; most többet nem szólhatok, csak annyit: hogy semmiből egy új, más világot teremtettem; mind az, valamit eddig küldöttem, csak kártyaház a toronyhoz képest.

A lámpa, melynek fényénél olvasott, hirtelen szélrohamra meglódult az eresz alatt.

– Te ezt elhiszed?

A diadalmas arc úgy esett össze, mint az őrült Zsuzsanna teste a kés alatt.

– Nem tudom. Félek tőle, féltem őt önmagától. Féltem a bűntől, amitől én megtartóztattam magam.

– A bűn most itt áll előtted, távozóban. Az erény pedig kint nyugszik végre a temetőben.

– Igen, igen, de János, neki sikerülni fog! – kiáltott fel, s a lábánál táncoló árnyék felé rúgott.

– Itt? Valakinek is? Te teljesen meg vagy bolondulva!

Nem válaszolt, ült lehorgasztott fővel, az esti szél lengette a lámpást.

Én nem szóltam többet. Megfordultam és elmentem.

(Folytatjuk)