×

„Vicc, keserűség, bármi, ami emberi”
Interjú a Voodoo Papával
Soós Tamás
2018 // 08. 17

A Voodoo Papa nevű blues-folk duó idén hozta ki első lemezét, ennek apropóján pedig elmesélték, miért csak Robin Hooddal szólnak be a politikának, miért gitároznak egy sakktáblán, és hogyan mutatnak valami újat a sok évszázados blueszenében.

Fiatalkorotok óta barátok vagytok, és együtt jártatok a Kőbányai Zenei Stúdióba. Hogyan lett a barátságból Voodoo Papa?

Szert Zsigmond: A szüleim találták ki, hogy járjak zeneiskolába. Ültem az igazgatóiban, még az általánosban, és megkérdezték, min szeretnék játszani. Gőzöm sem volt a hangszerekről, de megláttam egy hatalmas lábdobot a polc tetején, úgyhogy rávágtam: dobon. Gimiben aztán kitaláltuk, hogy csináljunk sulizenekart: a szünetekben beraktunk Tankcsapdát, én beültem a tanári asztal mögé, az volt a dobszerkó, a többiek meg léggitároztak. Aztán elmentem dobtanárhoz – a többiek persze nem mentek sehova –, és megszerettem a dobolást. Utána jött Kőbánya. Simonnal mindketten a zsámbéki medencében nőttünk fel, ő Zsámbékon, én Perbálon. Tizenéves korunkban sokat lógtunk együtt, és elkezdtünk együtt muzsikálni. Először Jimi Hendrixeket játszottunk, aztán pár évvel és jó pár formációval később összehoztuk a Voodoo Papát.

Fejér Simon Pál: A klasszikus utat jártam be én is, kilencévesen csellózni kezdtem, de az nem ment annyira. Amikor beültettek ugyanabba az igazgatóiba, mint Zsigát, hogy min szeretnék játszani a szekrényen figyelő három hangszer közül, a gitárt választottam, mert azt már ismertem valamennyire a nagybátyám révén. Jártam magántanárhoz, majd Kőbányára, és játszottam különböző formációkban: négy évig a Deák Bill Blues Band szólógitárosaként, az Ütött-kopott Angyalban Tóth János Rudolfékkal, a Kontáros Együttesben moldvai csángó népzenét, és utána jött a Voodoo Papa Zsigával.

Sz. Zs.: Kőbányán mondták, hogy a dob mellé jó lenne egy dallamhangszer, és mivel szerettem a bluest, a harmonika érdekelt. Simon egyszer kapott egy széttaposott harmonikát, amit odaadott nekem a buszon, én meg mint egy kutya, elkezdtem rajta lihegni ritmikusan, mire Simon nem azt mondta, hogy hagyjam már abba, hanem hogy milyen jól áll nekem ez a hangszer. Volt a környékünkön egy srác, az Ecseri Jancsi, aki harmonikázott, megkértem őt, hogy tanítson. Később jártam Szabó Tamáshoz is, aki a Mojo Workingsben fújja, és beszippantott a harmonika világa. Simont kértem meg, hogy magyarázza el a bluesskálát, mert ő penge a zeneelméletben, és rögtön át akartam ültetni gyakorlatba, amit tanultam. Nyüstöltem, hogy játsszunk valami bluest, mert mégis jobb egy gitárossal harmonikázni, mint egyedül a fürdőkádban. És mivel amúgy is járt a lábam, gondoltam, miért ne raknánk alá egy lábdobot, a másik elé meg egy lábcint, amihez később jött még egy tam meg a beütő. Csak ketten vagyunk, de nem akartunk kedves kis duót formálni, akiket beraknak a sarokba, hogy zenéljenek. Ha játszunk, akkor az szóljon úgy, mint az állat.

F. S. P.: Ha bevennénk mellé egy basszgitárt, az csak gyengítené a dolgot. Ennek, hogy Zsiga egyszerre dobol és szájharmonikázik, van egy sajátos fílingje. Energikus zenét játszunk a duóval, amire azt szokták mondani, hogy olyan, mintha egy nagy zenekar csépelne a színpadon. Évekbe telt, amíg kicsiszoltuk a hangzásunkat. Sokáig félakusztikusan játszottunk, Zsiga erősítőbe szájharmonikázott, én meg akusztikus gitáron játszottam. Aztán Székely Árpád – a feleségem nagybátyja, egy igazi bluesrajongó, aki otthon szivardobozgitárokat készít, de nemcsak szivardobozból, hanem mindenféle tárgyakból – megmutatta nekem azt a négyhúros gitárt, amit egy sakktáblából épített. Jópofa volt, és nagyon megtetszett, mert átjön rajta az afrikai, Ali Farka Touré-féle játékstílus meg a bluesos Mississippi-vonal is. A hangszernek akusztikusan nincs igazán hangja, de a benne lévő mikrofóniás hangszedő átveszi a sakktáblában terjedő hangot, mint egy mikrofon, és egy különös hangzást ad. Kipróbáltam egy jó minőségű hangszedővel is, de az úgy szólt, mint egy jó elektromos gitár, és az nem tetszett, mert elektromos gitárja mindenkinek van, én viszont valami különlegeset kerestem. Ez a sakktáblagitár komoly lépés volt a hangzásunk kialakításában, amihez még hozzájött, hogy találtam egy ledurrant, ’67-es nagytestű Framus gitárt meg egy ír buzukit. A testvérem zenekarában, az Aurevoirban hallottam, ahogy valaki egy ír buzukit hergelt, és mivel az Ütött-kopott Angyalban már mandolinoztam, megtetszett a hangja, és vettem egyet, mert szépen hozható rajta az ír és a balkáni világ is. Mandolinként és buzukiként is lehet használni, és van egy tizenkét húros gitár fílingje is. Egy hátránya van, hogy zenekarban eltűnik, szólisztikusan lusta, kísérőhangszer inkább.

Hisztek benne, hogy lehet a bluesban még újat mutatni?

Sz. Zs.: Lehet is, és kell is. Sok zenét kell hallgatni, és nyüstölni magad a próbateremben, amíg elő nem bukkan valami érdekes. A duó is így született. Sokat hangoltam a szájharmonikákat, hogy könnyebb legyen mollban játszani, és többféle hangfekvést megszólaltathassak, érdekesebb hangszíneket előcsaljak belőle. Nyilván nem találtuk fel így se a spanyolviaszt, de ebben a felállásban van valami érdekes.

F. S. P.: Alapvetően a bluesból gyökereztetjük a zenénket, de mára kicsit elmásztunk onnan. A Voodoo Papa egy színes olvasztótégely, amiben van rhythm and blues, soul és folk is. Az alapja meg az, hogy őszinte zene, és sebezhető, mert nincs körülöttünk sok hangszer, ami megvédene, ha betojik valamelyik a színpadon.

Van egy népmesei, kocsmában mesélős hangulata a zenéteknek. Ez honnan jön?

Sz. Zs.: A blues is mesélős műfaj: régen leültek a feketék, és elmondták, hogy mi történt a szerelmükkel, vagy hogy feltörte a lábukat a cipő a földeken. Én azt szeretem, ha egy dalnak története van, a koncertnek pedig íve, és az is fontos a Voodoo Papában, hogy ne csak a sztenderd bluesokra rázzunk nagyokat, hanem a saját történeteinket meséljük el.

F. S. P.: Én nem hangulatokat írok meg a szövegekben, hanem történeteket, amiknek van csavarja, csattanója, vagy van bennük vicc, keserűség, bármi, ami emberi. A magyar szövegírók közül nagy hatással volt rám Bereményi Géza, Hobo és Baksa-Soós János a Kexből. Szeretem a mondahősöket, az indiánregényeket, meg úgy eleve a történelmet, és ez a szövegeken is érződik. Gyerekkoromban két kedvenc diafilmem volt, a Robin Hood és a Robinson Crusoe: mindkettőt megírtam egy dalban.

Amikor azt énekled, hogy Magyarországra is eljöhetne Robin Hood, az a maximum, ameddig odamondogatásban elmerészkedsz? Ebben a mesei csomagolásban nem a mai politikai helyzetre gondol az ember, pedig gondolhatna arra is.

F. S. P.: Ez a dal valóban a politikáról szól, de párttól és időtől függetlenül. Azt villantja fel, hogyan éli meg az átlagember a dolgokat. A szegény emberek balladája, akik csak pislognak, milyen tollvonásokat húz fölöttük a politika. Nem érzem feladatomnak, hogy kikezdjünk valamilyen rendszert, inkább azt szeretném elérni, hogy egy picit elgondolkodtassuk vagy megmosolyogtassuk az embereket. Ha beleállunk valamibe, hogy ezt kéne csinálni, mert az úgy nem jó, ahogy most van, akkor mi is beállnánk a sorba szidni valakit, és a zenénk elvesztené az érdekességét. Ettől persze még sok dalunk van, amivel oda-odacsípünk. Ott van például az Elétek állok, amit az úgynevezett playback ezrednek szoktunk ajánlani, vagy a Mondókázó, amelyben felmerül, hogy valóban ki kell-e menni külföldre, mert ebben az országban nem lehet megélni. Erre is megvan a reakciónk: családos emberek vagyunk, és Magyarországon élünk, boldogan.

2018-ban mennyire nehéz célba juttatni azt a zenét, amit játszotok?

Sz. Zs.: Sokat gondolkodtunk azon, hogyan lehetne sikeressé tenni a zenekart, de aztán elengedtük a kérdést. Ma már úgy gondolom, hogy legalább annyira illeszkedik hozzád a világ, mint amennyire te érzed, hogy neked kéne illeszkedned hozzá. Bármit nem lehet végigverni a világon, de azt játsszuk, amiben hiszünk, mert mást nincs értelme.

Tehetségkutatón nem indulnátok?

F. S. P.: A Cseh Tamás Program tehetségkutatóján annak idején indultunk, de nem nyertünk, és azóta nem volt ilyesmire igényünk. Engem nem motivál a hírnév, se az, hogy minél jobb autóval grasszáljak. Az mozgat, hogy értékes zenét adjunk át az embereknek. És jólesik annyi embernek játszani, amennyit a Voodoo Papa érdekel.

Egy ilyen műsorral viszont több emberhez jutna el az a zene, amit értékesnek tartasz.

F. S. P.: Ez valóban fontos, de csak akkor, ha nem kell hozzá kompromisszumokat kötni, vagy feladni a meggyőződéseidet. Nekem elég az, ami becsületes munkával elérhető.

Akkor például A Dal ban sem indulnátok? Oda saját szerzeménnyel lehet nevezni.

F. S. P.: Az melyik?

Amelyikkel az Eurovízióra lehet kijutni.

F. S. P.: Nekem az már nem fér bele. Lehet, hogy a menedzserünk mást mondana, de én irtózom a képernyőtől, a csinnadrattás, konfettis kamuvilágtól. Annyira másról szól az élet. Csak körül kell nézni, hogy élnek körülöttünk az emberek, mennyi bajjal, problémával, betegséggel, depresszióval küzdenek. Mi meg csak állandóan tévéshow-kat akarunk nézni.

A többség pont azért nézi, hogy arra a két órára elfeledkezzen a bajáról, betegségéről, depressziójáról.

F. S. P.: Az alkoholizmus is ilyen, nem? Elfeledtet mindent. Amúgy szoktunk szerepelni a tévében, riportot adni és zenélni, de az más, mintha egy énekbajnokságon versengenénk. Az nekem nem menne.

Így is meg tudtok élni a zenélésből?

F. S. P.: Mostanra már igen. Foglalkozom cigánypasztorációval – a mányi cigánytelepen tanítok zenélni gyerekeket –, de csak a Voodoo Papában játszom. A Deák Bill Blues Bandből még 2013 környékén kiléptem, mert bár szólógitárosként jó helyem volt, eljutottam odáig, hogy csak a saját zenémet vagyok hajlandó játszani. Ha azt éreztem, hogy mennem kell, mindig továbbálltam. Nem felelőtlenül, mert két gyerkőcöt kell eltartanom, de a Gondviselés ott lóbál a fejem felett. Csinálok különböző dolgokat, írtam filmzenét a Lengemesékhez, sokáig benne voltam a Veronaki gyerekzenekarban és az Apró Színház Társulatban is. Egész életemben zenélésből, tanításból éltem.

Sz. Zs.: Tisztességesen csak egy vagy két zenekert lehet csinálni. Ha többet vállalsz, átfedések lesznek, és valamelyikkel ki kell csűrnöd, mert elkerülhetetlen, hogy egy idő után ugyanarra a napra kössetek le koncertet. Egy időben nekem is volt nyolc zenekarom egyszerre, köztük például a Lovelaces, amivel a ’70-es évek pornózenéit játszottuk, isteni, lassú funkykat, a háttérben vetítéssel – nem alpári disznósággal, hanem humoros filmrészletekkel, Woody Allennel, ilyesmivel –, de mára leépítettem őket, és csak a Cabaret Medranóban meg a Voodoo Papában muzsikálok.

Miért pont a Voodoo Papa maradt meg a nyolcból?

Sz. Zs.: Mert ez vagyok én. A Cabaret Medranóba is belerakom a személyiségemet, de igazából azt is el tudná dobolni bárki. A Voodoo Papa számait viszont teljesen a magaménak érzem, még akkor is, ha a szövegeket Simon írja. Ha valaki megkérdezi, mit sikerült eddig kicsikarni magamból, a Voodoo Papát tudom megmutatni, hogy tessék, ez vagyok én, Szert Zsigmond, aki egyszerre dobol és szájharmonikázik. Megélni nyolc zenekarból is csak nyűglődve lehetett, szóval nem ez a fő szempont. Az se gond, ha dolgozni kell a zenélés mellett. Csináltam asztalos munkákat, kárpitozást, teraszburkolatokat főleg, és szerettem.

Egy dobos kétkezi munkát végezzen?

Sz. Zs.: Persze, csesszen rá kalapáccsal a kezére. Most amúgy már nem kell a Voodoo Papa mellett dolgoznom, pedig hívnának, mert szakmunkáshiány van. De megvagyok a zenekarral, és annak örülnék inkább, ha számokat kéne írni. Úgy érzem, jó helyen vagyunk, és az első lemezünkkel megmutattuk, mit tudunk. Szeretnénk ezt folytatni.

Leadfotó: Fejér János

Megosztás:

Pályázat

„Életem legfontosabb értéke”

Pályázat az értéktudatos jövőkép kialakítására 

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs szeptemberi száma

Bővebben

A szeptemberi lapszám letöltése pdf-ben