• „Megyünk a saját fejünk után”

    Kocsmai beszélgetés a Super Stupid tagjaival

    2017.10.25 — Szerző: Bornemissza Ádám

    A Super Stupid új lemeze, a Down az idén készült el. A friss korong az első, 2014-es albumon már megtapasztalt nívót még magasabbra emelte. A fiúk érett és pazar rockmuzsikát tettek le az asztalra – ennek örömére el is ballagtunk sörözni és beszélgetni rockról, koncertezésről, modernitásról.

  • „Megyünk a saját fejünk után”

    A budapesti rockvilág egyik feltörekvő brigádja, a Super Stupid 2014-ben vette fel első lemezét, ez volt a pimaszul jól sikerült (és korábban már méltatott) The Original Fire. A második albumra három évet kellett várnunk, de megérte: a 2017-es Down még masszívabb, érettebb, letisztultabb, emellett a korábbi karcosságból, harapósan sokszínű hangzásvilágából semmit sem veszített. Lendületes hangszeres játék, erős hangulati benyomások, mérhetetlen zenei fantázia, a rock teljes spektrumának mély ismerete és megidézése, kifinomult gusztus – a banda friss műsora bármelyik stadionhősnek becsületére válna. Egy belvárosi kocsmában ültünk le a zenekar három tagjával: a gitáros Varga Dáviddal, a basszusgitáros Keszivel (Keszler Jánossal) és Boltresz Attissal, az énekessel. A dobos (Lázár András) hollétéről egyikük sem tudott, ami esetükben korántsem szokatlan – erről is meséltek, de főképpen a lemez születése és a koncertezés volt a témánk.

    Színes, gazdagon megírt lemezt vettetek fel. Mennyiben törekedtetek a koncerteken megszokott szikár rockhangzásra, vagy inkább a stúdió adta lehetőségeket igyekeztetek kihasználni?

    Dávid: Az új lemezen csak egyetlen plusz gitársáv van. Az első albumra mindent úgy rögzítettünk, mintha koncerten lennénk, a gitárszólók is ekkor lettek felvéve, és utólag sem játszottam ritmusgitárt a szólók alá. Egyben vettük fel a dobot, a basszust és a gitárt, de most mindenhol a kísérőszólamot játszottam, a szólók pedig utólag kerültek fel az egyéb díszítésekkel együtt.

    Keszi: A sávonkénti külön felvétel nem nekünk való. Biztos vagyok benne, hogy ha úgy rögzítettük volna a lemezt, egyrészt baromira unnánk, másrészt nem lenne ilyen lendülete.

    „Megyünk a saját fejünk után”

    És mennyit vágtatok utólag a felvételeken?

    Keszi: Semennyit, legfeljebb a nagyon hallható hibákat korrigáltuk.

    Dávid: De a dalok szerkezetén már nem változtattunk. Ahogy megírtuk a próbateremben, azt a szerkezetet vettük fel.

    Keszi: Annyi különbség volt ezenkívül az első lemezhez képest, hogy azon még taktjelet sem használtunk. Most a dobos fülében ott ketyegett a tempó. Ettől sokkal pontosabb, egyenesebb lett az új anyag.

    Hogyan születtek a dalok? Mennyire egyszerzős a lemez, mennyit alakult a próbákon?

    Dávid: Annak ellenére, hogy ezt a lemezt is, ahogy az elsőt, részletekben vettük fel – mert úgy íródtak a dalok, úgy volt pénzünk, úgy tudtunk stúdióidőt lekötni –, a keverése mégis eléggé homogénre sikerült. Ez baromi nagy szerencse, olyan, mintha egyszerre rögzítettük és kevertük volna.

    Én azt hittem a lemezt hallgatva, hogy ez egy nekifutásra lett felvéve.

    Dávid: Nagy szerencse, hogy Csészi, a hangmérnök-producerünk ennyire egységesre tudta keverni a különböző időkben felvett számokat. A dalírásra visszatérve, erre a lemezre én talán kicsit többet írtam, talán nekem most több zenei ötletem van benne, mint a többieknek, talán ezáltal is homogénebb lett. De van az albumon Keszinek is pár témája, főleg a Time to Move címűben, és Attisé a Down kiinduló ötlete.

    Keszi: A Fater [Dávid] tudatosan vagy nem, ezt nem tudom, a játékával egybegyúrta azokat a témákat is, amiket nem ő hozott. Egy kicsit próbálta behúzni a saját hangzásvilágába…

    Dávid: …az éppen aktuálisba, ez nagyon fontos. Én mostanában a klasszikusrock-korszakomat élem, és emiatt egy kicsit zeneibb lett ez a lemez. Az első album igyekezett ellentmondani minden zeneiségnek, a Rage Against the Machine-es dolgokra hajazott. Azóta elkezdtem újra Rainbow-t, Deep Purple-t hallgatni, és kibontogatni a gitártémákat. A minél klasszikusabb megoldások érdekelnek. És a többiek ötleteire is megpróbáltam minél „oldschoolabb” gitárszólamokat írni. Annyira szeretem már évek óta ezt a stílust, hogy ez biztosan rányomta a bélyegét az új lemezre.

    Attis: A homogenitás már annak tükrében is csoda, hogy négy különböző dobos hallható a lemezen. Van egy szám az első dobosunkkal, volt egy évig a Luki, ő is játszik két nótában, a többit a Bandi ütötte fel. Egy számban meg egy kanizsai haverunk dobol, akivel volt egy-két közös projektünk, és ha már úgyis van három dobos a lemezen, megkértük, legyen a negyedik, játsszon ő is egy dalban. A gitárszólamot felvettük telefonnal, leküldtük neki, ő meg Nagykanizsán megírta, és egy stúdióban felvette a dobalapot. Ez az Endless című dal.

    Készült a lemez előtt valamiféle demóverzió, akár házi körülmények között?

    Dávid: Az elsőnél sem, most sem készült. Fejben készült el minden.

    Keszi: A próbákon ez úgy zajlik, hogy amikor a Fater hoz egy új dalt, elmondja, hol lesz majd szóló, de ott is a kíséretet nyomja. És amikor összeáll a nóta, attól kezdve már a szólót játssza. Nem megy máshogy. Egy számnál megpróbálkoztunk egy kis többsávos felvevővel, de nekünk az a módszer nem vált be.

    Dávid: Megmaradtunk ennél a spontán zenei hozzáállásnál, úgy látszik, ebből nem is tudunk kilépni, de talán jobb így. Nem nagyon tervezünk, bízunk abban, hogy amit kitalálunk a próbateremben, és amit koncerten mindig lehozunk, azt megcsináljuk a stúdióban is. Én hozzáteszem azt a pár plusz sávot, de nem agyaljuk túl, hagyunk teret a spontaneitásnak.

    A lemez címe Down. Ez a szó a legtöbb dalban előfordul, netán ezért esett erre a választás?

    Dávid: Ez igaz, emellett több dalban is erősebbek az ereszkedő dallamok. De főképpen azért lett ez a cím, mert egy zenekari krimólátogatás alkalmával megbeszéltük, hogy a lemezfelvételt megelőző év a bandából mindenkinek borzalmasan sikerült. Családi, egészségügyi problémák, doboscserék, úgyhogy ez volt a legkifejezőbb cím, és ez adta aztán a koncepciót is.

    Érdekes, hogy a lemez nekem nem tűnt ennyire szomorúnak.

    Dávid: Ez a csoda, ez jó hír!

    Keszi: Amikor együtt vagyunk, nem szomorkodunk. Az élet ilyen: dolgozol, gyereket nevelsz, stb., de amikor együtt vagyunk, eliszogatunk, zenélünk, és jól érezzük magunkat.

    Dávid: Meg a rutin, vagy nem is tudom – de nagyon szar helyzetben voltunk abban az időben, azt sem tudtuk, ki lesz a dobosunk. Édesapám meghalt, miközben az Endlesst vettük fel. Próbáltam feljátszani egy dallamos szólót, közben agyilag teljesen máshol voltam. Nem tudom, ez milyen szinten van jelen a felvételeken, de tudat alatt biztos érezhető, hogy nem volt valami happy időszak. Tele voltunk problémával, nem is értem, hogy csináltuk végig. De jó hír, hogy neked homogénnek tűnik, és viszonylag életvidámnak.

    Homogénnek és lazának tűnik. Megmártózik a keserűbb zsánerekben, de alapvetően ki is jön belőlük.

    Attis: Végül is ez történt.

    Dávid: Túléltük.

    „Megyünk a saját fejünk után”

    Mennyire fogalkoztat benneteket az, hogy modern legyen a zenétek? Egyáltalán létezik-e olyan, hogy modern rockzene? Vagy az a karakteres élmény, amit ez a muzsika ad, független a korszakoktól, az éppen aktuális dátumtól?

    Dávid: Szerintem a rockzene mindig friss. Led Zeppelint hallgattam nemrég, és ma is frissnek érzem. Nem figyelem a rádiókat, hogy mi ma a modern, mi a trend, milyen hangzások felé kellene menni, ez engem nem érdekel, és azt hiszem, a srácokat sem.

    Attis: Olyan frissítő jellegű hullám, amilyen a grunge volt a kilencvenes években, szerintem azóta sem következett be. Most óriási retróhullám van, ennél jóval régebbi dolgokhoz nyúlnak vissza a zenekarok.

    Talán maga a grunge is egy retró megközelítés volt.

    Dávid, Keszi: Így van.

    Attis: A grunge-nak volt egy határozott karaktere, ami a mostani zenékből hiányzik. Ma sokkal nagyobb massza az egész.

    Keszi: Nem hiszek abban, hogy stílusok lennének, csak a zene van, és bizonyos szegmenseket ki tudunk emelni, tudjuk keverni ezeket – ez a szép egyébként ebben az egészben –, aztán kijön belőle valami.

    Attis: Régen a társasági körben cserélgettük a kazettákat, egy behatároltabb körből, a rockos haverok kedvenceiből került ki az a zenei halmaz, amit ismertünk. Most felmész a YouTube-ra, és olyan sok inger ér egy nap, ami össze sem hasonlítható azzal, ami akár csak tíz éve volt.

    Azért vetettem fel a modernitás kérdését, mert a lemezen vannak Iron Maident idéző pillanatok, a Black Sabbath is eszembe jutott itt-ott, aztán a Cult Sonic Temple lemeze is beugrott, és úgy éreztem, hogy a különböző időszakokat, rockzsánereket idéző dalalkatrészek gusztusos egybeszerkesztése hozza meg a frissességet, a modernséget.

    Dávid: Igen, a szerkesztés lehet a kulcs. Retró elemekből építkezünk, viszont nem a megszokott dalszerkesztési arányokkal. A hangmérnök is többször mondta, főként a Down című szám felvételekor, hogy teljesen eltér a szerkezete a klasszikustól. Megyünk a saját fejünk után. És mivel a zenekarban mindenki egy kicsit más zsánerből érkezett, emiatt kicsit más ízt tesz hozzá a közös végeredményhez.

    Koncerteken, élőben mennyire érzitek komfortosan magatokat az új számokban?

    Attis: Abszolút, már csak azért is, mert a próbákon is a szikár, egyszerűbb verzióban játszottuk őket. A szólók alatt nincs más, csak a dob és a basszus.

    Keszi: Nekünk a Faterral megvan az a jó – vagy nem jó, nem tudom – szokásunk, hogy mindketten sokat, sok hangot játszunk, ezért a mi zenénk alja nagyon sűrű, és a hallgatóktól kaptunk már olyan visszajelzést, hogy a szólók alatt még úgy is sűrű, hogy csak a dob és a basszus kísér…

    Dávid: …hogy a szólók alatt csak a bőgő böfög, de már az is sok. Teljesen felesleges lenne élőben a szólók alá még egy kísérő hangszer, a Fater [a Fater kölcsönös megszólítás; itt Keszire vonatkozik] úgy televágja hangokkal. Úgyhogy semmilyen hiányérzetünk nincs a lemezverziókhoz képest, és a közönségnek sincs. Meg ott a hangerő, van mivel manipulálnunk. November 25-én a Trafikban mindenki meggyőződhet róla.

    Koncerten mennyire tértek el a felvett verziótól?

    Attis: Nem jellemző, hogy improvizálnánk.

    A szólók sem hosszabbak élőben?

    Dávid: Nem. Ez abszolút nem jellemző ránk.

    Netán még a dalok sorrendje is állandó?

    Dávid: Nem, azt koncert előtt találjuk ki. Ebben variálunk, de a dalszerkezetekben nem. Mivel megesik, hogy nem egészen józanul játszunk, fölösleges nehezítés lenne önmagunk felé, ha mindig más szerkezetre kellene emlékezni.

    Attis: Mindez abból is fakad, hogy eleve ki van számolva az időnk. Nem próbálunk túl semmit, ezért nincs is időnk improvizálással kísérletezni.

    Dávid: Heti két-három óra próba a frissen tartásra elég. Az éppen új számokat alaposan bepróbáljuk, akár részletenként is, de ha megvan, azután már nem kell gyakorolni.

    Keszi: Általában egy-másfél hónap kell egy új nótához, amire beérik, amíg mindannyian stabilan tudjuk. Aztán bizonyos időközönként elő kell venni őket, mert ritkán koncertezünk, évi egy-két alkalommal.

    „Megyünk a saját fejünk után”

    Igényelnétek-e többet?

    Attis: Egy kicsivel, évi négy jó lenne. De amíg egy új helyre beprotezsáljuk magunkat, amíg elhiszik a zenekarról, hogy van közönsége, az egy hosszú folyamat. Nehéz, ha nem lehetetlen. Pedig a mi koncertjeinken nyolcvan-száz ember szokott lenni. A budapesti klubéletben van egy hiányzó szegmens. Léteznek kicsi, szakadt klubok, ahol már nem akarsz játszani, aztán akadnak nagyobbak, mint az A38 vagy a Muzikum, de a két kategória között nincs semmi. A nagy helyeken elvárnak a zenekartól bizonyos létszámú közönséget, miközben vendégként többször is jártam ezeken a helyeken, és messze nem volt annyi vendég, mint amennyit akár tőlünk is igényelnének.

    Keszi: De túl sokat nem szeretnénk koncertezni. A jelenleginél többet, de nem havonta-kéthavonta, ezen már túl vagyunk. Ha benne vagy ebben a közegben – klubkoncertezés, rockzene stb. –, látod, milyen lehetőségeid vannak. Elmegy tőle a kedved. Most itt tartunk, kicsit elment a kedvünk. Ha játszunk, ilyen szempontból is próbálunk rámenni a minőségre. Jobb helyen, jobb hangtechnikai körülmények között, jobb zenekarokkal közösen, és kiadni magunkból azokat az energiákat, amik aztán tovább érlelnek bennünk valamit. Ha hetente játszanánk, nem biztos, hogy akkorákat tudnánk villantani.

    Dávid: Mi azt mondjuk, hogy nem érdemes túl gyakran koncertezni, mert nem jönne össze akkora közönség. Persze az ellenvélemény is elfogadható, hogy a gyakori koncertezés hatalmas rutint ad. De mi egylövetűek lettünk. Talán a korunk miatt, de ezt élvezzük. Gyűjtjük magunkban négy-öt hónapig az energiát, aztán egyben adjuk ki. És az pusztító erejű, szem nem marad szárazon… Na, majd november 25-én a Trafikban!

    Hogyan tovább? Nekiláttatok már a harmadik albumnak?

    Dávid: Az új lemezre két szám már teljesen készen van. Lesz magyar nyelvű nótánk is, már dolgozunk rajta. Ez az egyetlenegy tudatosság a Stupidban, hogy mindig szeretnénk egy kicsit előrelépni valamiben. Mindig azon vagyunk, úgy csiszoljuk a dalokat, hogy egy picit mindig más legyen.

    Keszi: Ami most kibontakozni látszik, az az, hogy az új dalokban is lesznek olyan dolgok, amiket még nem csináltunk korábban, talán megint visszamegyünk a kísérletezőbb vonalra. Lesz egy kis érdekesség, egy kis fúzió is: egy funkyénekes sráccal közösen veszünk fel egy számot.

    Dávid: Ez lesz a bónusz, a Funkadelic Super Stupid című nótája. Ez egy hetvenes évekbeli feka funky, amit egy vendég énekes-billentyűssel, az Imprintingből Szifue-val fogunk felvenni. Csinálunk egy vokóderes funkyrock öszvért. Úgy tervezzük, hogy ezt a három dalt karácsonyig megjelentetjük a 2018-as, harmadik lemez előzeteseként.

    - - -

    Következő koncert: 2017. november 25., Budapest, Trafikban

    https://www.reverbnation.com/superstupidband/songs


  • További cikkek