• „Pozitívan beszélünk a halálról”

    Interjú Mat McNerneyvel (Grave Pleasures, Hexvessel)

    2015.09.25 — Szerző: Soós Tamás

    Bár a Joy Division-féle poszt-punk mellett a Sisters of Mercy-féle goth rockot ültet­ték át a 21. szá­zadba, voltak annyira punkok, hogy egy sike­res debüt­lemez és egy tag­csere után nevet vált­sanak. A pálya­futását Beast­milkként kezdő, majd Grave Plea­sures­ként folytató zen­ekar szep­tember 4-én adta ki második lemezét, 28-án pedig az A38 Hajón is fellép – Mat McNerney énekest kérdeztük.

  • Bár a Joy Division-féle poszt-punk mellett a Sisters of Mercy-féle goth rockot ültették át a 21. századba, voltak annyira punkok, hogy egy sikeres debütlemez és egy tagcsere után nevet váltsanak. A pályafutását Beastmilkként kezdő, majd Grave Pleasuresként folytató zenekar szeptember 4-én adta ki második lemezét, 28-án pedig az A38 Hajón is fellép – ennek apropójából kérdeztük halálról, kreativitásról és kísértetjárásról Mat McNerney énekest.


    Joy Division, Killing Joke, Misfits – ezekhez a zenekarokhoz hasonlítják a leggyakrabban a zenéteket. Tényleg ezeken a bandákon nőttél fel?


    Igen. Persze van olyan köztük, amelyik nagyobb hatást gyakorolt ránk, például a Misfits sokkal fontosabb inspiráció számomra, mint a Joy Division. Az emberek túlságosan leragadnak a Joy Division-párhuzamnál. Olyanok ők, mint a Black Sabbath, akik mindenkit inspirálnak, aki felvesz egy gitárt, és lejátszik rajta egy metal riffet, mert magára a műfajra voltak óriási hatással. A Black Sabbath akkor is a véredben van, ha nem hallottad őket, mert mindenki rengeteg bandát ismerhet, amelyekre hatottak. A Joy Divisionnel is hasonló a helyzet: ha visszhangot teszel az énekre vagy a gitárra, ott lesz a Joy Division-hangulat a zenében. De nem szoktam ezen sokat agyalni, a nyolcvanas évekből több bandát is tudnék mondani, akik sokkal erősebben hatottak rám énekesként, például a Duran Duran vagy a punkvonalról olyan zenekarok, mint a The Vipers. Én örülök annak, hogy mindenki azt hallja ki a zenénkből, amit akar, és ha valakinek a Killing Joke jut eszébe róla, annak is igaza lesz – a zenekar többi tagjával együtt én is imádom őket.


    Mi vonz téged a melankolikus zenékhez?


    Valószínűleg az, hogy melankolikus személyiség vagyok. Katarzist találok a szomorú zenékben, boldoggá tesznek. Mindenki kap valamit a zenétől, ami segít neki keresztüllavírozni az életen – engem a sötét zenék segítenek át a sötét időkön.


    Mesélnél arról, hogyan állt össze a Beastmilk, majd a Grave Pleasures stílusa?


    Bizonyos értelemben egy antizenekart akartunk létrehozni, olyat, amelyben nem tudatosan születik a zene. Metal zenéken nőttünk fel, így azok keményebb, karcosabb oldalát is át tudjuk ültetni ebbe a kevésbé súlyosabb stílusba. Én a black metal színtérről jövök, úgyhogy nem szoktam soha visszafogni magam, ha zenélek, és ettől a dalok is jobban húznak. A Grave Pleasuresben annyiban változott csak mindez, hogy már együtt írjuk a dalokat, és sokkal jobban összedolgozunk. Ez jót tett nekünk, a zenekar is jobban összecsiszolódott, hogy már jammelünk, mert így mindenki többet tud hozzárakni a zenéhez.


    Miután Johan, a gitárosotok kilépett, egyértelmű volt, hogy nevet váltotok? Egy olyan sikeres debütalbum után, mint a Climax, nem sok zenekar vállalkozott volna erre.


    Ez valóban kockázatos, de őszinte döntés volt részünkről. Ha egy zenekar egy bizonyos felállásban ér el sikereket, de az olyan gyökeresen megváltozik, mint hogy kilép a gitáros, aki a hangzást is nagymértékben meghatározta, akkor az a legőszintébb lépés, ha megváltoztatják a nevet, mert így nem verik át az embereket. Ha valakinek nem tetszik az új irányvonalunk, nem panaszkodhat, mert ez egy új zenekar. Nem tettük tönkre a Beastmilket azzal, hogy másfajta zenét adunk ki azon a néven.


    A Dreamcrash lemezfelvételei nem zajlottak zavartalanul: állítólag egy szellem is meglátogatott titeket a stúdióban.


    Egyedül rögzítettem az éneket a hangmérnökkel a stúdióban, egy régi állomásépületben a vasút mellett, ahol anno vonatokat tároltak. Hatalmas, üres termek és elhagyatott folyosók vannak benne. Amikor ott voltunk, éreztük valaminek a jelenlétét, ami sétálgatott a szobákban. Olyan volt, mint egy vérfagyasztó kísértetjárás, egyértelműen hallottam a hangokat. Nemcsak én, hanem a hangmérnök is – így még ijesztőbb volt. Azt hittük, meg van átkozva a zenekar a Beastmilk feloszlása miatt. (nevet)


    Fel kellett volna vennetek a hangokat, és rárakni az albumra.


    Ott vannak a lemezen, csak nem egy külön intróban, hanem az egész album hangulatában.


    A Killing Joke egykori hangmérnökével, Tom Dalgetyvel dolgoztatok. Milyen hangzásra törekedtetek?


    Azt szerettük volna, hogy nyers és kemény legyen a hangzás, de tisztább, mint a Climaxé. A Beastmilkben el akartuk áztatni a gitárokat a visszhangeffektekben, a Dreamcrashsel viszont egy természetesebben megszólaló lemezt akartunk készíteni, amelyen nem a visszhangeffekt dominálja a hangzást. Ezért egy jobb stúdiót választottunk, ahol nagyobb szobák vannak, és így természetes visszhangot kaptunk, nem fojtottuk meg a hangokat. Sokan azt hiszik, alig van visszhang az albumon, de ez nem igaz, csak organikus hangzása lett, a két gitárszólamnak pedig saját, önálló hangja. Sok mindenen tudatosan akartunk változtatni, de a lényeg, vagyis a dalok és a refrénjeim nagyon hasonlóak ahhoz, amilyenek a Climaxon voltak.


    A Beastmilkben és a Grave Pleasuresben mintha tömörebben fogalmaznál, mint a korábbi zenekaraidban: több érzelmet fejezel ki kevesebb hanggal.


    Minden dalszerző ezen a téren szeretne fejlődni, és minél egyszerűbben kifejezni magát. David Bowie mondta, hogy mindenkinek csak egy dala van, amit folyamatosan újraír. Én is azt érzem, hogy mindig újra nekiállok megírni azt a dalt, amit mindig is akartam, csak mindig egyre jobban sikerül.


    A dalszövegeidben gyakran írsz halálról, apokalipszisről.


    Hogy milyen társadalmat építenek, és hogyan viszonyulnak egymáshoz az emberek, azt nagymértékben meghatározza, mit gondolnak ezekről a témákról. A halál tart minket két lábbal a földön, mert emlékeztet arra, mit is csinálunk. Ha a szövegek hatnak rád, és bekúsznak a fejedbe, akkor szerintem van rá esély, hogy egyfajta békeérzetre lelj. Mi ugyanis pozitívan beszélünk a halálról és az apokalipszisről, mert arról szólnak a szövegek, hogyan megyünk keresztül ezeken a dolgokon, hogy aztán eljussunk egy boldogabb állapotba. Szerintem szükség van rá, hogy beszéljünk mindarról, ami aggasztja az embereket, hogy segítsünk átvészelni ezeket a nehéz időket.


    Hogyan születnek a szövegeid?


    Nincs kőbe vésett módszerem. Ha olvasok, kiemelek bizonyos részeket, vagy leírok szavakat, amiket érdekesnek tartok. A Lipstick On Your Tombstone-t például Oscar Wilde De Profundisa inspirálta, amit a börtönben írt, miután „homoszexuális bűnökért” elítélték. De az is előfordul, hogy az utcán sétálva jut eszembe valami, vagy beszélgetés közben mond valaki valamit, és lecsapok rá, hogy az akár egy dalszövegsor is lehetne.


    Angliában születtél, éltél Norvégiában és Hollandiában is, pár éve pedig Finnországban telepedtél le.


    Nehéz megmondani, hogy melyik mit adott a személyiségemhez, de ha különböző országokban élsz, rengeteget tanulsz az egyes kultúrákról, és persze magadról is. Teljesebb személyiséggé válsz, mert az új helyek rákényszerítenek, hogy kilépj a saját valóságodból, és helyette inkább azzal foglalkozz, hogyan illesz bele az összképbe. Én csak ajánlani tudom – engem boldogabb emberré tett.


    Sokat beszéltél arról korábbi interjúkban, hogy a Finnországban töltött idő, a természetközeli élmények rányomták bélyegüket a Hexvessel zenéjére – gondolod, hogy a Grave Pleasuresére is hatottak?


    Bizonyára. A környezeted mindig hat rád. A Grave Pleasures esetében talán nem olyan egyértelműen, mint a Hexvesselnél, ahol a szövegeken, a hangulaton közvetlenül érezhető a hatás. A Grave Pleasures és Beastmilk ennek a környezetnek az emberi tapasztalatáról, az izolációról szól, és az itteni évszakok sötét, nyomasztó érzéséről. A Grave Pleasuresben lényegében másfajta nézőpontból tekintek ugyanarra a környezetre.


    Ha azt nézed, hogy milyen energiákat szabadít fel, milyen hangulatokba lök egy Hexvessel- és egy Grave Pleasures-koncert, milyen hasonlóságokat és különbségeket látsz köztük?


    Nem tudom, hogy vannak-e hasonlóságok, számomra ez a két zenekar teljesen eltérő világot jelent. Persze sokak szemében összeköti a két együttest, hogy én éneklem és írom a dalokat, ezért lehet némi hasonlóság a hangzásban, a zenében, de a Grave Pleasureszel teljesen más hangulatot teremtünk. Ha túlságosan hasonlónak érezném őket, nem is csinálnám mindkét zenekart, hanem választanék közülük egyet. Azért tudom mindkettőt csinálni, mert teljesen mást jelent számomra a kettő, és ez szerintem a rajongókkal is így van: más emberek hallgatják a két bandát.


    Már dolgoztok az új Hexvessel-anyagon. Milyen irányba mozdultok el a No Holier Temple után?


    Eltelt pár év a No Holier Temple óta, és változott a felállás. Kilépett a gitáros és a billentyűs, úgyhogy a hegedűsünk kezdett el billentyűzni, valamint trombitálni is, én pedig többet gitározok és éneklek. Próbáltuk kiegyensúlyozni a dolgokat. Koncentráltabb lett a dalszerzés is, és ennek köszönhetően tömörebbek a számok, lenyesegettünk az instrumentális részekből. Közelebb került a zenénk a pszichedelikus rockhoz – az új album sokkal rockosabb lesz, mint az előzőek. Már jó ideje ebbe az irányba haladunk, de talán az volt a legfontosabb lépés, hogy a koncerteken játszottunk pár feldolgozást, tempósabb, pszichedelikusabb rockszámokat [például a Your Head Is Reelinget az Ultimate Spinachtől, és a Woman of Salemet Yoko Onótól – az előzőt a No Holier Temple-re, az utóbbit az Iron Marsh című EP-jükre vették fel – a szerk.] és ez nagyon bejött nekem. De természetesen megmaradt a Hexvessel zenéjének sajátos hangulata, stílusa is.


  • További cikkek