×

„Önmagára találhasson benne”
Interjú Mihályi Gáborral, a Magyar Állami Népi Együttes vezetőjével
Király Eszter
2018 // 01. 05

Hetedik éve üdvözlik az esztendőt tánckoncerttel, idén a Napszédítők címet viselő előadással a Szolnoki Szimfonikusok. A Magyar Állami Népi Együttessel közös nagyszabású produkcióra január 13-án a Tiszaliget Sportcsarnokban kerül sor. Rendezőjével, Mihályi Gáborral a koncert előkészületeiről, a kodályi örökség jövőformáló erejéről és arról beszélgettünk, hogy az ezerféle helyi tradícióból kivirágzó néptánc valójában egyetemes kulturális érték.

 

Nem először rendez újévköszöntőt, tánckoncertet meg főleg nem. Önre szabott feladatnak érzem, hiszen ahogy a népzenében, néptáncban, úgy az újévben is egybefonódik régi és új, hagyomány és frissesség, búcsú és üdvözlés. Egyetért?

Természetesen igen. Az ember már az adventben is igyekszik jobban a saját lelkébe pillantani, mint teszi azt az év más napjaiban. A születés misztériuma mindig erősen megérint. Nem feledkezem természetesen a múltba, de a hagyomány értékei ebben az időszakban talán még aktívabban válnak a napjaim részévé. Az újév pedig mindig új kihívásokat jelent, amit nagy reményekkel várok. Szerencsémre a munkámat soha nem éreztem tehernek, a feladatokból adódó fáradság inkább jóleső érzés, mint nyűg! A Napszédítők koncert január egyik legfontosabb eseménye, amire már hetek óta készülök a társulatommal, a Magyar Állami Népi Együttessel.

Milyen különlegessége van egy újévi koncertnek rendezői-művészeti vezetői-koreográfusi szempontból? Mire kell nagyobb hangsúlynak esnie?

Alapvetően nem kíván más hozzáállást a részemről ez az előadás sem, hiszen minden produkció komoly előkészületeket igényel, amiken lassan már a Napszédítők esetében is túl vagyunk. A nagyobb előadói létszám sem újdonság a számomra, hiszen rendszeresen rendezek nagy produkciókat. Ami különleges és így kihívás mindenki számára, a jelen esetben az, hogy alig néhány óra van a helyszíni próbára, a hang, a fény, a tánc, képek stb. beállítására. Ez csak akkor lehet zökkenőmentes, ha a próbák előzetesen külön-külön (tánckar, zenekarok, kórus) magas szinten megvalósulnak, és professzionális, elkötelezett művészekkel dolgozik az ember.

Melyek azok a hagyományos újévköszöntő népszokások vagy szövegek, a melyek különösen közel állnak az ön szívéhez?

A betlehemes játékok naiv paraszti bája, néha kissé bumfordi humora még mindig elvarázsol. Szívemhez azonban a január eleji regölés szokása áll legközelebb. Felemelőnek érzem, hogy abban a keresztény hitvilág mellett – talán nem is annyira rejtőzködve – a magyarság ősi hite is megjelenik. Ezekben a dalokban a csodafiúszarvasról énekelnek a regősök, aki a szarvai közt a Napot és a Holdat tartja, testén pedig ott ragyognak az égi csillagok.

Az előadás a Napszédítők címet viseli, és tudomásom szerint fontos szerepet kap benne a hetes szám: nyilván a hetedik évforduló miatt. Az előadás tartalmában és hangulatában is az első Tánckoncertet idézi majd. Mesélne erről?

Legfeljebb hangulatában szeretném, ha hasonlítana ez a koncert a régiekre. Bár néhány már játszott sikeres momentum most is színre kerül majd, de azon dolgoztunk, hogy a nézők számára ezek a jelenetek is új értelmezésként jelenjenek meg. Az előadás döntő része pedig újdonság lesz a közönség számára. A Napszédítők alapkoncepciója a Kodály-emlékévhez kötődik. A cím is erre utal, amit Ady Endre Fölszállott a páva című verséből kölcsönöztem, melyet Kodály Zoltán zenésített meg.

Az újévköszöntő tánckoncert az ön ötlete, Szolnok pedig „hazai pálya”. Milyen partner a Szolnoki Szimfonikus Zenekar? Hogy zajlott a közös munka Izaki Maszahiróval?

A közös munkáinkban a gyakorlat legtöbbször az volt, hogy jött egy megkeresés a szolnoki barátainktól: legyen egy (újra) közös koncert! Amire természetesen mindig igent mondtam, majd némi gondolkodás után jelentkeztem a javaslatommal, amit aztán közösen véglegesítettünk, finomítottunk. A karnagy úrral a munka ideális, hiszen a világról, a zenéről, a tradíció fontosságáról hasonlóan gondolkodunk. Jelen esetben a Kodály-emlékév megkerülhetetlen volt a számunkra, így törvényszerű, hogy közösen is tisztelgünk a Mester géniusza előtt.

Nyilatkozta egyszer, hogy az alkotási folyamatban fontos szerepe van a táncosok improvizációjának. Egy ilyen nagyszabású műsor összeállításakor van-e még ennek tere, lényeges szerepe? Vagy amikor már meglévő produkciókból tevődik össze a program, és ennyire nagy apparátusnak kell együttműködnie, a rögtönzés háttérbe szorul?

A „rögtönzésnek” semmi szerepe nem lehet, mindenkinek, legyen az táncos, zenész, kórustag vagy a műszaki személyzet, a begyakorolt feladatait kell megvalósítania, hogy az előadás a lehető legmagasabb szinten valósulhasson meg. A konkrét kérdésére a válaszom az, hogy a táncos improvizációnak természetesen ebben az előadásban is lesz szerepe. Ez egy alkotói szándék a részemről. A magyar néptánc egyik sajátossága az improvizáció, ha hitelesek akarunk lenni, ezt nem lehet megkerülni. Természetesen ennek is van határa: a „mindenki azt csinál, amit akar” nem vezet eredményre. Ügyesen kell egyensúlyozni a szabad tánc és a beállított folyamatok között, erre talán a műsorzáró, Variációk kállai kettősre című jelenet lesz a legjobb példa.

A koncert a Kodály-emlékévet is lezárja. Művészként és magánemberként mit jelent önnek Kodály Zoltán öröksége?

Minden hagyományban gondolkodó alkotó ember számára örök szellemi támasz a kodályi és bartóki örökség. Annak a példája, hogy hogyan lehet és kell ki tudja, hány ezer éves hagyományainkból aktuális, ha akarom, kortárs művészetet létrehozni. Ez a szellemiség az, amely már szinte a kezdetektől vezérli a gondolataimat. Ezen túl Kodály (és Bartók) nemcsak alkotott, de gyűjtötte, rendszerezte is a népzenét, sőt Kodály Zoltán kialakított még egy zenepedagógiai metódust is. Ha nem is tanította meg az országot énekelni – mint szerette volna –, de korszakalkotó dolgot hozott létre. Az óvodában népdalt tanuló és éneklő unokáim is az ő emlékét hordozzák számomra.

Számtalan külföldi szereplésre kérik fel az együttest. A néptánc tipikusan olyan kulturális „termék”, ami regionális/lokális hagyományba ágyazódik: mi teszi mégis globálissá? Mi az, ami minden néptáncban közös, vagyis az egzotikumon kívül mit élvezünk egy másik nemzet folklórjában?

Én hiszem, hogy a népzene és a néptánc – tágabban értelmezve a népművészet – örökérvényű. Évszázadok esztétikai szűrőjén átjutva áll előttünk, egyetemes kulturális értékként. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem igényel „gondoskodást”, hiszen azok a falusi közösségek, amelyek a közelmúltig éltették, széthullottak. Új közösségekre – ilyen a Magyar Állami Népi Együttes is – hárul az „őrzés”, a továbbadás feladata. Azt hiszem, hogy más országok hagyományainak ápolóit sem vezérelhetik más gondolatok. (Zárójelben mondom: a néptáncnak álcázott, „egzotikusnak tűnő” népi revüt egészen más kategóriának tartom.)

Mindeközben nemcsak őrzéséről van szó, hanem a tradicionális kultúra aktualizásáráról, hogy a ma embere önmagára találhasson benne. Hiszen a tradíció nemcsak művészeti produktumok összessége, hanem önazonosságunk tükre is egyben: művészet és identitás!

Mindezeken túl a tánc egy nonverbális művészet, nem szükséges hozzá a kimondott szó. Nincsenek nyelvi akadályok sem. A mozdulat, a tánc nyelve az, amelyen a gondolat megfogalmazódik. Ennek a mozdulatnyelvezetnek a befogadásához az elsődleges érzékelés szintjén nem szükséges sok információ. Hat ránk az érzelmeinken keresztül. Szépnek látjuk, boldoggá tesz, vagy éppen elgondolkoztat, megrendít.

Évek óta sikerrel fut a Fölszállott a páva , a közelmúltban újraindult a Belvárosi Táncház a Fonó zenekar főszereplésével – a magyar népi kultúra és azon belül is a néptánc új reneszánszát éli. Mi ennek a jelenségnek az oka, illetve milyen lehetőségek vannak benne, mit remél mindettől?

A népi kultúra felé fordulás akár hullámeffektusként is értelmezhető, újra és újra megjelenik. Az adott korokban az ember (általában a művészek, az értelmiség) a kiüresedett értékek helyére valami újat, őszintét keresett, amit a tradícióban talált meg. Így talált rá Arany János a népi balladákra, ez az érzés motiválta Bartókot és Kodályt. Ezért alakult ki a Gyöngyösbokréta mozgalom a II. világháború előtt, ezért jelentek meg a népi írók, és született meg a táncházmozgalom a hetvenes években.

A jelen is egy felívelő időszak. Azonban most nemcsak az igény növekszik, hanem a kormányzati szándék is túllépett az erkölcsi támogatás szintjén, és az anyagiakban is megvalósul. (Volt olyan, nem is nagyon távoli időszak, amikor a népművészetet legfeljebb megtűrték.) Ez a támogatás érinti a hagyományos kultúrát művelők minden szintjét, a művészeti iskoláktól az amatőrmozgalmon, a táncházakon keresztül a hivatásos együttesekig. Én ebből a szempontból is nagy reményekkel tekintek a jövő elé.

Mi az, amit ön is továbbvisz az új esztendőre, és mik azok a dolgok, a melyeket maga mögött hagy?

A múlt év sikereit úgy hagyom hátra, hogy közben természetesen tovább is viszem. Egy új év nem a semmiből teremtődik, hanem a létrehozott értékekre épül. Sok emlékezetes előadás marad mögöttünk. Jártuk a világot Azerbajdzsántól Grúzián át Olaszországig. Többször szerepeltünk a határon túli magyarság előtt, de beutaztuk a hazai vidéket is. Volt új bemutatónk, és érkeztek fiatal művészek a társulathoz. Talán ez az egyik legszebb ebben az egészben: újra és újra rátalálni fiatal tehetségekre, és látni, hogy az évek során hogyan vállnak igazi művésszé, hogy teljesedik ki a tudásuk.

Milyen alkotói tervei vannak 2018-ra?

Szerencsére ez az év is munkával zsúfoltnak tűnik. Még el sem kezdődött, de már szinte tele a naptárunk. Csak a teljesség igénye nélkül: lesz két bemutatónk a Müpában, egy Liszt-tematikájú és egy, a karácsonyi ünnepkört idéző misztériumjáték. Utazunk külföldre, például Kuvaitba, Izraelbe, de Erdély nagyvárosaiban is többször szereplünk majd. A visegrádi országok soros elnökségét Magyarország látja el ebben az évben. Ehhez kapcsolódó kulturális programként a négy ország hivatásos együtteseinek közös előadását rendezem, amit a négy fővárosban mutatunk majd be. Tavasszal visszaköltözünk a csodálatos, felújított székházunkba, a Pesti Vigadóba, amelyet egy nagy fesztivállal nyitunk.

Úgy látom, a Magyar Állami Népi Együttes a művészeink hite, tehetsége és ha kell, áldozatvállalása jóvoltából rendkívül sikeres. Pál István Szalonna művészeti vezető alkotótársammal és barátommal nincs más dolgunk a továbbiakban sem, mint hogy ezt a sikert, ezt a „szárnyalást” a legjobb tudásunk szerint segítsük.

Megosztás:

Kritikaíró pályázat 2018

A Kortárs folyóirat pályázatot hirdet kritikusok számára.

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs áprilisi száma

Bővebben