• Mária Terézia és a garázsrock

    A Gustave Tiger és a Piresian Beach lemezeiről

    2014.09.01 — Szerző: Nyéki Gábor

    Szezonnyitó az iskolatáska mellé: az idei év elején két olyan zene­kar is jelent­kezett külön lemez­zel, akikre korábbi anya­gaik alapján külön kíván­csiak lehet­tünk. A Gustav Tiger hatá­rokat fesze­gető négyese mellett Németh Zsófia egysze­mélyes pro­jektje, a Piresian Beach is ugyan­csak erős lemez­zel jött ki.

  • Szinte hihetetlen, hogy alig több mint fél évvel a debütáló Mitanni Mares után itt az új Gustave Tiger-album, amely az amúgy is rendkívül kreatív és érdekfeszítő indulást még egy lépcsőfokkal túl is lépi. Kicsit okoskodva azt lehetne mondani, hogy a tagcserék ellenére az új lemez erejét elődje már bőven bevezette, de az a helyzet, hogy erre a mostani menetre nem igazán lehetett felkészülni. Az At the Idyll’s End egy remek, kellően vészjósló intro után sercperc alatt rántja magával a hallgatót saját, még inkább felpörgetett, egyszerre finom és kaotikus világába, és csak kisebb pihenőket engedélyezve mindvégig odabenn is marad mindenki. A műfaji megjelölés ezúttal is meddő: lehet ez art-punk vagy kísérletező rockzene (hogy a folyton felbukkanó katedrálispunkról ne is beszéljek), a lényeg a banda megalkuvások nélküli, milliónyi területre kikacsintó hozzáállásában rejlik. Tény, hogy az anyag ugyan nagy figyelmet és nyitottságot követel, de ehhez bőséggel kínál fogódzókat is: unatkozni biztosan nem fogunk a hallgatása közben.

    [youtube]https://www.youtube.com/watch?v=GxttuuZCjVo[/youtube]

    Az új dalok rövidségük ellenére nagyon szépen kifutnak, egymást érik bennük a legváratlanabb húzások, a leggyönyörűbb avantgárd pillanatok felidézései. Van itt borzongatóan harmonikus templomi kórus a Spes Deorumban, hibátlan punksláger (Sister Sybarite, Covet to Die), a Lady-Imperial-Clitoris triójában kicsúcsosodó masszív őrület, és mindenhol kiváló vokálok, hangszerjáték, továbbá kellő teatralitás. Mindez nyakatekert – angolul, németül, franciául, magyarul és latinul elhangzó –, helyenként irtó vicces, máshol követhetetlen történelmi-asztrológiai-teológiai tematikájú, de a pozőrséget itt is helyből felszámoló dalszövegekkel megspékelve, méghozzá alig fél órában. Sokszínű és változatos anyag született az At the Idyll’s End személyében, a Gustave Tiger pedig simán az utóbbi évek egyik legszuperebb négyese.



    Pontozás: 9/10

    .


    Hogy a műfaji határokat szigorúbban vevő zene is képes ugyanilyen jó teljesítményt hozni, arra jó példát adhatnak a Németh Zsófi által működtetett Piresian Beach eddig megjelentetett albumai. A Piresian önmagához képes sokat várt ugyan az újabb megjelenéssel, de bizony megtérülni látszik-hallatszik a dalokkal történő foglalatoskodás. Noha a kiindulási pont továbbra sem változott túl sokat (garázs- és pszichedelikus rockzenei alapok, ehhez kimunkált, megragadó női vokál), az I cannot see for mileson sorakozó hat szerzeményt végigvéve az a legizgalmasabb, hogy (oké, tudom, már 2014-et írunk!) mindezt egyetlen ember rakta össze, és munkájában érezni az erre szánt időt és energiát. A lemezt hallgatva sokadjára is értelmetlenné válnak a „szobazenéhez” hasonlatos kategóriák; csak innen közelítve nem igazán lehet közel férkőzni immár ehhez a gyűjteményhez sem.

    [youtube]https://www.youtube.com/watch?v=WMs6YTKHXLk[/youtube]

    A felvételeket, legyenek azok bármennyire is kiszámítható akkordokkal telepakolva, remekül viszi előre az általuk most is hibátlanul megteremtett, karcos és erőteljesen befelé forduló atmoszféra, a helyenként fátyolos, máshol dögösre vett szólamokkal.Eközben sehol nem érezni a barkácsolós, „home-made” jelleget. A vokálok szépen egymásra játszva szerepelnek, és a legpiszkosabb gitár is minőségi módon szól, tehát jóformán minden a helyére került. Kiemelni nem is nagyon lenne mit, hiszen a rövidke kis anyag egészen a záró Vitaminsig nagyjából pályán belül marad, csak ekkor érkezik valami olyasmi, ami képes újabb irányba mozdítani az anyagot, ezzel pedig kilépni a középtempós trappolásból. Ez a zárás méltó folytatása az olyan korábbi daloknak, mint például a Cry, a Lazy vagy a Summertime, hiszen ezek tették teljessé az egyes albumokat, megmutatva, miért is olyan jó dolog ez a zene, és miért tarthatjuk Zsófit különleges dalszerzőnek – és csak a léptékváltást jelzendő érdemes belefülelni a Vitamins-demóba is. Így tehát ennél komolyabb elmarasztalás természetesen igazságtalan volna: az I cannot... lényegét tekintve összefüggő, a pályába remekül illeszkedő eredmény, egy szavunk sem lehet több.

    Pontozás: 8/10

    Az aktuális koncertidőpontokért kövessétek a zenekarok közösségi oldalait!

  • További cikkek