×

Elhangolt mérleg
Herczku Ágnes–Novák Péter: Lackfi János
Rédai Gergely
2017 // 06. 13

A Hangzó Helikon legújabb kiadványában Sinha Róbert klasszikusgitár-művész és a népzene világából érkező Herczku Ágnes a popzenében járatos Novák Péter közreműködésével hangosítják fel Lackfi János verseit. A különböző platformokról érkező zeneszerző és énekesnő együttműködése könnyedén szervesül, a mozgalmas, több stíluselemet keverő gitártémákra meglepően jól illeszkednek a népdalos hajlítások. Versmegzenésítésként hallgatva a korongot azonban csak néhány kísérlet mondható sikeresnek.

A hangzó anyagot szép könyvformátumba csomagolva kapjuk, amiben a vers- és népdalszövegek mellett a zeneszerző, az előadók és a költő széljegyzeteit is olvashatjuk az egyes darabokhoz kapcsolódóan. Rögtön az első adaptációt, a Semmidalt elindítva rossz előérzetem támad. Olvasom a könyvben Lackfi kommentárját, aki a játékos formai ötletekből kibomló versszövegekről beszél, és egy megvilágító erejű mondatban összegzi a gondolatait: „[k]orántsem biztos, hogy mindig a mély, magvas, veretes mondatok mondják el a lényeget. Ezen a furcsa mérlegen a pihe olykor többet nyomhat az elefántnál.” Ahogy hallom közben az első két sort énekelve („Nem semmi vagy! / Te vagy a mindenem!”), azonnal egyfajta hiány üti fel bennem a fejét: éreznem kellene a hangulatban a szójátékos könnyedség humorát is a semmi és a minden szédítő érzelmi amplitúdói között, de nem érzem.

Később valamiféle higgadt sejtelmességet mégis fölfedezek Herczku Ágnes tónusában, és ez oldja a kezdeti idegenkedésemet a túl patinás dallamvilágban. Majd miután végigfut egyszer a versszöveg, a zene katonás galoppozásba vált, Herczku pedig egy éles váltással bolondozósra veszi a figurát. Mintha egy kisgyereknek mesét olvasva – hirtelen szándékosan túlimitálva a kalóz hangját – kezdené előadni a kapitány monológját. Nehezen tudom eldönteni, hogy ez kínosan erőlködőnek, modorosnak vagy játékosan bohókásnak hat-e, kicsit mintha a ló túlsó oldalán lennénk. Aztán a dal végén franciára váltva sűrű népzenés hajlításokkal énekli zárásul, hogy „chanzon de rien”, amiben már sokkal őszintébb oldottság és bohémság tör a felszínre. Összességében a szám végére megkaptam azt a többoldalúságot, amit vártam – de mennyivel jobb lett volna, ha ezt nem egymás után, felszeletelve, hanem szimultán tudta volna hozni a dal, mint ahogy azt a vers is teszi.

A második szám, a Tengerszem esetében már jóval kellemesebben simul össze Sinha Róbert zenéje, Herczku Ágnes éneke és a versszöveg, és a weöresi spondeuszhalmozások hangulatos lüktetése is tapinthatóan dominálja a dal építkezését. Az énekesnőnek mégis a Faggató című Esterházy-emlékvers áll a legjobban, amit izgalmasan festenek alá a zenész nyugvópont nélkül áramló, bontogatós gitártémái.

Lackfi verseiben legtöbbször van valami érzelmi ambivalencia, mint a magyar sírva vigadás toposzában: a borongós melankóliában felülemelkedő lazaság, a játékos banalitásokban lefojtott feszültség, a fáradt lemondás állóvizében felpattogó lázadó energia. Ez a kettősség hiányzik nekem legjobban a Hangzó Helikon új kiadványából. A melankolikus, moll gitárfutamokon többnyire elhalkulnak azok az energikus vagy ironikus szólamok, amik vagánnyá és izgalmassá teszik a szövegeket.

Ahol mégis kilép a zene ebből a viszonylag egynemű hangoltságból, a Vándor című vers rockossabb, The Doors-inspirálta megszólalásánál Novák Péter atavisztikusan musicales énekstílusa okoz csalódás. A másik Novák által előadott vers, a Városi tenger futurisztikus víziója alapból is a giccshatáron egyensúlyoz, és az énekes túlzásaival (mint mikor a „pitypang a lábad” sorvéget úgy énekli ki, mintha azt szavalná, hogy „rabláncaim letépem”) sajnos egyértelműen rossz irányba billen el az összkép. Talán nem a legérvényesebb az összevetés, hiszen más stílusban mozog a két produkció, de a férfihangot hallgatva nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyivel autentikusabban szólaltak meg Lackfi versei Lovasi András hangján és gitárján a Hangzó Helikon korábbi kiadványán. Ott is változó színvonalú persze az összkép, de az olyan telitalálatok, mint aKerthelyiség, a Véletlen, a Hajdútánc, a Befejezetlen alma vagy a Gubóban sokkal komplexebben, hitelesebben tudják lekódolni a szövegek érzelmi, hangulati mátrixát.

Izgalmas kísérlet az Esti áldozat és a Vándor második verziója, ahol a szerző maga kántálja-szavalja a szövegeket, amolyan pilinszkys révedéssel, érezhetően örömmel lubickolva versei ritmusában. Akár egy egész lemeznyit is szívesen meghallgatnék ebből a minimalistább, de mindenféle modorosság nélküli kompozícióból.

Két népdal és egy népdalátdolgozás is helyet kapott a CD-n. Az utóbbit leszámítva, ahol legalább egy-két ponton belenyúlt a költő, kissé indokolatlannak érzem őket, bár kétségtelen, hogy Herczku szépen, érzékletesen járatja a hangját a számára otthonos közegben, és a részben tájidegen zenei aláfestéssel egyedi összhangzat áll össze. Mégis nehezen találom a helyüket a Lackfi-antológiában.

Érdekes és színvonalas művészi kísérlet tehát a költő nevét címként viselő CD-könyv, mely többségében tehetséges művészek együttműködésében ad testet a papírra álmodott soroknak. A versszövegek varázsát azonban kevésszer tudja igazán élővé tenni, és csak egy-egy pillanatra sikerült jól behangolni a mérleget, ami a pillét is képes elefántsúlyban mérni, mert egyszerre látja pillének és elefántnak.

Herczku Ágnes–Novák Péter: Lackfi János. Hangzó Helikon, 2017.

Megosztás:

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben