×

Intelligens vadállat
Super Stupid: The Original Fire, 2014
Bornemissza Ádám
2015 // 08. 04

Titkos kincs, megszívle­lendő rock­aján­lat a Super Stupid, akik nem­régi­ben egy le­mez­nyi fel­vé­telt tettek közzé – hall­gassuk bátran, ne vesszen el a zene­tömeg­ben, annál jóval többre érde­mes! Nomen est omen, az is bolond, aki rock­zene­karrá lesz a mai világ­ban, de szeren­csére azért akad ilyen is.
Vannak jó bandák, akiket a haverokon kívül nemigen ismernek, nem is kevés az ilyen zenekar. Ma már rengeteg csapat képes jó minőségű felvételt készíteni, amik aztán eltűnnek az internetes zenetárakban – ember legyen a talpán, aki végigböngészi az eszméletlen kínálatot. De aki mégis nekidurálja magát a heroikus guberálásnak, kincsekre lelhet: komoly produktumokat olyan formációktól, akik a „haverok, buli, Fanta”, avagy tetszőleges egyéb, esetenként támadóbb természetű hűsítőt felemlegető szlogent követve apró, eldugott klubokban játszanak – a mostoha körülmények dacára nemegyszer hihetetlen minőségben –, a széles médianyilvánosság elől tökéletesen elrejtezve.



Ilyen titkos kincs, megszívlelendő rockajánlat a Super Stupid is, akik nemrégiben egy lemeznyi felvételt tettek közzé – hallgassuk bátran, ne vesszen el a zenetömegben, annál jóval többre érdemes! Nomen est omen, az is bolond, aki rockzenekarrá lesz a mai világban, de szerencsére azért akad ilyen is.

A banda történetének kezdeteit kutatva egy nyomda- és dekoripari cégzenekar sejlik fel az emlékek homályából, amely aztán hamarosan kettévált, megszülve az azóta is praktizáló Super Stupidot, valamint az újabban egyre ritkábban hallható, az életkorral járó kötelező polgárosodást és az említett „haverok, buli…” szlogenből a Fantát alapjaiban tagadó God’s Zoo formációt. Tehát az egykor volt osztódás egyenlege kimondottan pozitív.

Abban a kiváltságban szerencséltetett a sors, hogy eddig három alkalommal is hallhattam a Super Stupidot élőben – mindháromszor pincehelyiségben, a föld alatt zajlott le az aktus, mégpedig olyan helyszíneken, amelyeknek puszta léte is kétséges a bejárataik láttán, a technikai és akusztikai adottságokról pedig jobb nem is szólni. Kicsi termekben nagy erősítőkkel rockzenét játszani nem túl kifizetődő, nem anyagi, csakis esztétikai szempontokat nézve – az anyagi más tészta, arról már siránkoztak-siránkoztunk eleget. De a körülmények kiváltotta várakozással homlokegyenest ellentétes az élmény, amit a Super Stupid élőben nyújt. Egy pregnáns, nagyon is dinamikus rockbanda tisztán érthető megszólalással. Ebben segít a zene is, ami nekem néhol a Rage Against the Machine-t vagy a Soundgardent idézi, leginkább a hangszerelésekben. Erőteljes dob és basszus tartja a muzsikát a hátán, a ritmusszekció már önmagában is élvezetes, erre támaszkodik a finom gusztussal elővezetett, karakteres gitár és a lendületes, karizmatikus ének/kiabálás/ordítás. A résztvevők hangszeres tudása vitán felül áll, ahogy a művelt irányzat szókincsének, tájszólásainak bensőséges ismerete is. És mivel a lemezen egy kivétellel saját, angol szöveggel énekelt tételeket játszanak, ráadásul jókat, újabb pontok járnak a szerzői és hangszerelési teljesítményért. (Lamentálhatunk azon, hogy ha magyarul szólnának ugyanezek a dalok, talán szélesebb lenne az érdeklődés irántuk, de az ellenkezője is bekövetkezhet: a szövegek pontos értése miatt elvész valami a varázslatból – a puding próbája a műfordítás lenne, addig mindez csak merő sejtések tét nélküli pufogtatása.)



Izmos riffelések, pattogósan fickós basszusok és dobok, itt-ott pszichedelikus megoldások, energia, lendület, megdolgoztatott torzítók, jó tempók – ami nem feltétlenül a gyorsak preferálását jelenti – miatt vagyok szerencsés elragadtatottnak lenni, és a Super Stupid mindeközben még dallamos is. Van itt zenei fantázia, és nem félnek használni. Egyik hangszer sem ragad meg egyetlen zsánerben, az eredmény kimondottan változatos, ugyanakkor nem csap át esztrádba, megmarad egy koherens, de tágas zenei világban – ahogy azt köll. A különböző pedálok ízléses működtetése, a lassabb tempók mégis lendületes lüktetése jellemzi a dalcsokrot. A gazdagon hintett hangszeres megoldások, zenei ötletek sosem esnek túlzásba, és még az olyan kitérők, mint a Budapestben hallható reggae-betét (amibe belemenni és abból kijönni is pazarul sikeredett), sem ütnek el a tágabb zenei környezettől.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=XAwPahqcEZA[/embed]


Nem fukarkodik a lemez a zaklatott hangulatú darabokban, van feszültség rendesen, ami néhol aztán hamarosan szépen feloldódik, máshol viszont a végletekig fokozódik, hogy aztán hirtelenjében engedjen ki valami váratlan fordulattal. A hagyományos riffeléstől (Love Division) a dob és basszus zakatolására játszott agyament gitárnyígatáson át (Traffic Jam) a szép modulációkig (TV Child) mindent megkapunk, amit csak a rockzenétől elvárhatunk, sőt többet is, és mindent gusztán és olyan adagban, hogy sosem érezzük soknak.



És ami a lényeg: a technikai, zenei, szakmai kiválóságok végeredménye messze nem egy száraz hangszerbemutató, ellenben egy olyan dalgyűjtemény, ami elsősorban és mindenekelőtt rockzene, élő, erőtől duzzadó, indulatoktól fortyogó, az üveget a falhoz csapó, az üres sörösdobozt elrúgó és azonnal egy telit kívánó igazi rockzene. Kiváló példája annak, hogy a kimunkált hangszeres tudás és előadás nem gátja az erőteljes, szenvedélyes, haragos, lázadó muzsikának. A Super Stupid vadállat, egy intelligens vadállat.

A lemez letölthető innen.

A zenekar Facebook-oldala itt.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben