© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Hello, nyár!
The Somersault Boy: How To Do A Somersault
Hosszas felvezetés és több eltolt premier után végül idén májusban megérkezett a hazai The Somersault Boy első nagylemeze, a How To Do A Somersault. Alig fél órában tíz felvételt kaptunk, mégsem lehet hiányérzetünk: elismerésre méltóan egységes pop-punk lemez, a hazai színtér egyik kiváló anyaga született meg.
A The Somersault Boy története egészen a 2009-es alapításig nyúlik vissza, és a jó ideig Sallai László szólóprojektjeként is értelmezhető zenekar 2011 óta minden évben megörvendeztette közönségét valami hallgatnivalóval, legtöbbször pár számos kislemezek formájában. Az évek során persze folyamatosan formálódott a zenei világuk, de abban talán mindenki egyetért, hogy mindvégig a jóleső és korlátok nélküli zenélés volt az együttes sajátja; legtöbbször egyszerű pop-punk köntösbe bújtatott, széttorzított gitárokat használó szerzemények érkeztek, lelkes refrénekkel és a hagyományos dalformákban rejlő lehetőségek maximális kihasználásával.
Az együttest kísérő fejlődést többek között az is jelezheti, hogy az idei How To Do a Somersault ezúttal már nem csak kizárólagosan Sallai Lacihoz köthető, a legutóbb felvett dalok megalkotásából Horváth Zoltán basszusgitáros és Mika Sundholm dobos is kivette a részét. Ha a korábbi Somersault-anyagokhoz viszonyítunk, a mostani lemez egyfelől megpróbálja keretbe foglalni az eddigieket, ezen túl pedig a lehető legkidolgozottabb formában prezentálja a jelenlegi formációban rejlő lehetőségeket. A „fél óránál is rövidebb dalrózsafüzér” az egyik legjókedvűbb, legfelhőtlenebb kiadvány, amit mostanában lehetett hallgatni, igazi power-pop best of, amelyhez kellemes nosztalgia, a kilencvenes évek elejének megidézése is erősen kapcsolódik (nagyszerű ötlet, hogy a cd-formátum mellett kazettaként is hozzájuthatunk a lemezhez).
Az pedig, hogy az egész nem válik egy percre sem unalmassá, aligha annak tudható be, hogy mire feleszmélnénk, már véget is ér. Inkább az lehet a trükk, hogy szigorúan a zsáneren belül maradva mindig felfedezhetünk valami kis apróságot az egymás mellé pakolt, maszatos számokon belül, melyek egy fokkal mindig képesek megfejelni az előzőeket. A The Music Died in 1999 például kiváló érzékkel összerakott, már-már katartikus lezárást kap, majd rögtön a They All Went to the USA punkos kalapálásával folytatódik a buli. Ugyanilyen gyorsan képes hatni Grandaddy csilingelése, vagy az újrakevert, már korábban klipesített I Have Misguided You – elismerés illeti Balázs Bence produceri munkáját a kiadvány egészére nézve is. Ellágyulásnak, lassításnak helye nincs: ez a lemez minden fesztelenségével és könnyedségével tökéletes felvezetése az idei nyárnak.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=6ZX7-EAXrnQ[/youtube]
A mostani megjelenés egyúttal jó alkalmat szolgáltathat arra, hogy kicsit visszatekintsünk a diszkográfia más pontjaira is. Könnyen válhat például afféle titkos kedvenccé a 2011-es This Year I’m Lost. Szintetizátoros, határozottan lo-fi jellegű atmoszférája az újabb anyagokhoz képest már igencsak távolinak tűnhet, de igaz az is, hogy ennél jópofább és őszintébb szobazenés szöszmötölést keveset találni a neten – kis kutakodás után fellelhető a youtube-on, ha már a bandcampre nem lett átmentve. Érdemes foglalkozni vele, igazi kiegyensúlyozott, minimalista post-punk. Az ezt követő, 2012-es Herminamező Sickpop már egy fokkal letisztultabb lett, és a 2013-as Spread The Love című négyszámos EP, rajta az Oh No, It’s Christmas Again című slágerrel is hasonlóan ízléses gyűjteménynek bizonyul; még mindkettő magán őrzi a szobazenés-szcéna jellegzetességeit. Ám hogy a zenekar vezetője mennyire sok irányban mozog, jól bizonyítja a Somersault-féle Kispál-feldolgozás is, illetve az, ahogyan az idei Normafa Records-válogatáson képviseltette magát. Valamennyi megmozdulás képes közvetíteni azt a fajta jó értelemben vett infantilizmust, amely az idei nagylemez sajátja is.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=wDmp6kmNH5A[/youtube]
A The Somersault Boy eddigi munkássága több mint ígéretes, ezúttal pedig remek aláfestő zenét kínál az elkövetkezendő nyári hetekhez; jól elkapott, meglehetősen szórakoztató zene, biztos kézzel működtetett pop-punk muzsika. Tegyenek bátran vele egy próbát az erre fogékonyak!
Koncertek a közeljövőben:
2014.július 11., Eger, Popméter Nap
2014.július 21., Budapest, Rakéta Fesztivál
Az együttest kísérő fejlődést többek között az is jelezheti, hogy az idei How To Do a Somersault ezúttal már nem csak kizárólagosan Sallai Lacihoz köthető, a legutóbb felvett dalok megalkotásából Horváth Zoltán basszusgitáros és Mika Sundholm dobos is kivette a részét. Ha a korábbi Somersault-anyagokhoz viszonyítunk, a mostani lemez egyfelől megpróbálja keretbe foglalni az eddigieket, ezen túl pedig a lehető legkidolgozottabb formában prezentálja a jelenlegi formációban rejlő lehetőségeket. A „fél óránál is rövidebb dalrózsafüzér” az egyik legjókedvűbb, legfelhőtlenebb kiadvány, amit mostanában lehetett hallgatni, igazi power-pop best of, amelyhez kellemes nosztalgia, a kilencvenes évek elejének megidézése is erősen kapcsolódik (nagyszerű ötlet, hogy a cd-formátum mellett kazettaként is hozzájuthatunk a lemezhez).
Az pedig, hogy az egész nem válik egy percre sem unalmassá, aligha annak tudható be, hogy mire feleszmélnénk, már véget is ér. Inkább az lehet a trükk, hogy szigorúan a zsáneren belül maradva mindig felfedezhetünk valami kis apróságot az egymás mellé pakolt, maszatos számokon belül, melyek egy fokkal mindig képesek megfejelni az előzőeket. A The Music Died in 1999 például kiváló érzékkel összerakott, már-már katartikus lezárást kap, majd rögtön a They All Went to the USA punkos kalapálásával folytatódik a buli. Ugyanilyen gyorsan képes hatni Grandaddy csilingelése, vagy az újrakevert, már korábban klipesített I Have Misguided You – elismerés illeti Balázs Bence produceri munkáját a kiadvány egészére nézve is. Ellágyulásnak, lassításnak helye nincs: ez a lemez minden fesztelenségével és könnyedségével tökéletes felvezetése az idei nyárnak.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=6ZX7-EAXrnQ[/youtube]
A mostani megjelenés egyúttal jó alkalmat szolgáltathat arra, hogy kicsit visszatekintsünk a diszkográfia más pontjaira is. Könnyen válhat például afféle titkos kedvenccé a 2011-es This Year I’m Lost. Szintetizátoros, határozottan lo-fi jellegű atmoszférája az újabb anyagokhoz képest már igencsak távolinak tűnhet, de igaz az is, hogy ennél jópofább és őszintébb szobazenés szöszmötölést keveset találni a neten – kis kutakodás után fellelhető a youtube-on, ha már a bandcampre nem lett átmentve. Érdemes foglalkozni vele, igazi kiegyensúlyozott, minimalista post-punk. Az ezt követő, 2012-es Herminamező Sickpop már egy fokkal letisztultabb lett, és a 2013-as Spread The Love című négyszámos EP, rajta az Oh No, It’s Christmas Again című slágerrel is hasonlóan ízléses gyűjteménynek bizonyul; még mindkettő magán őrzi a szobazenés-szcéna jellegzetességeit. Ám hogy a zenekar vezetője mennyire sok irányban mozog, jól bizonyítja a Somersault-féle Kispál-feldolgozás is, illetve az, ahogyan az idei Normafa Records-válogatáson képviseltette magát. Valamennyi megmozdulás képes közvetíteni azt a fajta jó értelemben vett infantilizmust, amely az idei nagylemez sajátja is.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=wDmp6kmNH5A[/youtube]
A The Somersault Boy eddigi munkássága több mint ígéretes, ezúttal pedig remek aláfestő zenét kínál az elkövetkezendő nyári hetekhez; jól elkapott, meglehetősen szórakoztató zene, biztos kézzel működtetett pop-punk muzsika. Tegyenek bátran vele egy próbát az erre fogékonyak!
Koncertek a közeljövőben:
2014.július 11., Eger, Popméter Nap
2014.július 21., Budapest, Rakéta Fesztivál
