Hatástalan hipnózis

Minden magyar metalos szíve kicsit erősebben dobog, ha arról esik szó, hogy a norvég Mayhem új albummal jelentkezik, hiszen immár tíz éve, hogy újra Csihar Attila, a legendás Tormentor énekese végzi a frontemberi teendőket a bandában. Kevés olyan világhírű zenekar van, azt hiszem, amely oly sok változáson ment volna keresztül, vérben ázó tragédiákkal tarkítva (bővebben lásd: http://en.wikipedia.org/wiki/Norwegian_black_metal ), mint a Mayhem, és íme: a társaság él és virul. Az eredeti tagok egyre csak fogyatkoznak, 2008 óta Blasphemer, a fő kreatív agy is elhagyta a bandát, magára hagyva a már említett énekest, a dobos géniusz Hellhammert és az egyetlen eredeti alapító tagot, a basszusgitáros Necrobutchert. 2011 óta dolgoznak együtt fixen Telochhal, a Nidingrből is ismert gitárossal, valamint élőben kisegítő társával, Charles Hedgerrel.

A hét év szünet alatt a zenekar szerencsére nem tétlenkedett, hanem intenzív turnézással töltötték a kreatív hiátust, amely során két ízben eljöttek Magyarországra is, legutoljára 2012 őszén, amely látogatás során demo sessiont is tartottak Budapesten, valamint egy igazán „oldschool” koncertet adtak a budai Supersonic közönségének. Az eredmény végre a kezünkbe került, ráadásul kifejezetten harsány, sárgás színnel csomagolva, mondhatjuk, hogy a Mayhem hangulatától erősen elütő képi megoldásokat figyelhetünk meg. A borító leginkább egy erődítményre emlékeztet, amelyen tömérdek fegyverrel találkozhatunk, a központjában valamiféle reaktorjellegű gömbbel. Mintha az „ezoterikus hadviselés” manifesztuma jelenne meg a borítón, amely hadviselés hangjaival találkozunk a lemez hangsávjain.

Az Ordo ad Chao album világától eltávolodó hangzás megőrzi a Mayhem koszosságát és agresszióját, de talán az eddigi anyagok legkevésbé black metalos hatását kelti. Az album egészére és a legtöbb dalra önmagában is kiemelten jellemző a töredezettség. A kezdő, Watcher vontatottsága és ritmustörései különös dinamikát kölcsönöznek és remekül előrevetítik a teljes album hangulatát is. A korongra tíz plusz egy dal került fel, mintegy 47 percben összesen, ami a még éppen befogadható mennyiségbe esik bele, bár lássuk be, a Mayhem újkori (tehát „post-Maniac”) világa egyáltalán nem a befogadhatóságra épít. A legkönnyebbre sikeredett tétel a második, Psywar címre hallgat, érthető módon ez volt az első kedvcsináló a megjelenés előtt.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=7d7cr-zdm1Y[/youtube]

A zenészi teljesítmény nem kérdéses, újabb kitüntetést azonban csak Csihar Attila érdemel a tagságból. Sosem fukarkodott akár lemezen, akár élőben a legembertelenebb hangok előcsalogatásán, de amit ez alakommal előad, akár saját mesterművének is nevezhető. A lemez közepét alkotó Milab-VI.Sec. párosban nyújtott teljesítménye iránymutató lehet a kortárs extrém metal vokalisták tetemes részének, akár black, akár death, akár más irányzatokban. A valódi hangulati és zenei csúcspontot a Posthuman című (utolsó előtti) tétel jelenti, amely sokban emlékeztet a korábbi Mayhem munkákra is, emellett pedig összhatásában a legtöbb mélységet mutatja. Majdnem hét percébe minden belefér: pörgő blastbeatek, kiállások, depresszív basszusfutamok, háttérben díszítő gitárdallam-töredékek, valamint Attila pokoli kántálása. A bónusz szám pedig tovább erősítheti szívünk büszkeségét, ugyanis az Into The Lifeless a két évvel ezelőtti budapesti tartózkodás során került rögzítésre.



Bár a fentiekben szinte csak a pozitívumok kerültek elő, el kell mondanom, hogy összességében mégis csalódott vagyok a lemezzel kapcsolatban. Hét hosszú év várakozás után ennél valamivel többet vártam volna el egy ekkora névtől. A kiemelt remek számok mellett sajnos a lemez többi része kifejezetten vontatottra és fárasztóra sikerült, a mélypontot a Corpse of Care képében nyújtva. Hihetetlen tömény felvétel, ami a tudatos tervezés eredménye, de mint azt oly sok esetben el szoktam mondani, néha a kevesebb több lenne. Remek koncepcióval indult ugyanis az egész anyag: manipuláció, az ember helye a mesterségesen befolyásolt akarat birodalmában stb., tökéletes hordozóra találnak a zenében. Ez a fajta black metal azonban nem tartható fenn ilyen játékidő mellett, különösen akkor, ha vannak gyengébb tételek is a listán. Természetesen az is nagy kérdés, mennyire tekinthető még black metalnak az, amit a Mayhem 2014-ben csinál, akár kitehetnénk elé az avantgárd jelzőt is, de ez a végeredményen nem változtat. Óriási, mesteri momentumokkal van tele az album, hihetetlen mélységeket megnyitva, de a társul kapott szinte felesleges töltelékek elrontják az összképet. Óriási lemez lehetett volna, de így csak az „új Mayhem,” semmi más.

Pontszám: 6/10

Facebook: https://www.facebook.com/mayhemofficial?fref=ts