×

Megdolgozza
Gyémánt Bálint: True Listener
Bornemissza Ádám
2017 // 12. 06

Gyémánt Bálint gitárjátéka számos lemezen hallható, de első saját korongja csak idén jelent meg. Régóta vártuk, nagy türelemmel, bő tíz éve, de megérte. A True Listener egy borzalmasan jó album. Nincs mese.

Egy gitár (jó, több), egy bőgő (Fonay Tibor), dob (Csízi László), zongora (Shai Maestro) – mi kell még egy jazzlemezhez? Persze rögvest kész a replika, miszerint már vagonszám ismerünk ilyeneket, mutat-e újat, a mai kor orcáját visszatükrözőt. Vagy a helyét, jelesül Közép-Kelet-Európáét?

Hogy mitől lesz új, érdekes egy közel százéves műfaj, pláne ennyire hagyományos hangszerekkel elővezetve? Talán a látásmódtól, ahogyan az előadó a mindig ugyanolyanra tekint, és megkeresi azt a látószöget, ahonnan csakis ő pillanthatja meg annak a bizonyos mindig ugyanolyannak az eddig sosem látott aspektusát. És Gyémánt Bálintnak van ötlete, honnan érdemes ezt a saját pillantást megereszteni, hogy meglássa – és vele együtt mi is – a zenében megbúvó, csakis nekünk szóló szépséget, békét, tisztaságot, de eljussunk a keményebb, szikárabb, netán fájóbb, kényelmetlenebb vagy akár misztikus-mitikus világokba is. A lényeg, hogy a látványnak valamiféle egyensúlya kerekedjen ki a végére. És kikerekedik egy velejéig mai, európai jazzlemez. De addig keményen megdolgozza a hallgatót.

Aki a jazzre még ma is úgy gondol, ami mellett mondén flörtöket lehet bonyolítani egy vöröses fénnyel hangulatossá árnyékolt bár félreeső sarkában, az ne az új Gyémánt Bálint-lemezt válassza. A True Listener ugyanis olyannyira felkavaró pillanatokkal telített korong, hogy lehetetlen kedélyesen, kisimult arcmimikával végighallgatni. Az improvizációkban megszülető fragmentumokat gyakran a végletekig feszíti, építi tovább a zenekar, de mielőtt a szólamok szétszaladnának a káosz uralta négy égtáj felé, hirtelen visszazuhannak egy kellemes, nemegyszer arcpirítóan szép, már-már bájos alaphelyzetbe, hogy lassan újra elinduljon az az egészségesen hedonista építkezés, amiért érdemes jazzt hallgatni, játszani. Igencsak messzi végletek között ingázik ide-oda Gyémánt Bálint a zenekarával, és hallhatóan kényelmesen esik a járás az univerzális béke mezején éppúgy, mint a kicsavart, viharos, embertelenségig hajszolt indulatok-érzelmek terepén. Annak idején Bálint és Juhász Gábor közös, Budapest című lemezének főpróbáján az volt a benyomásom, hogy túlzottan nagy súlyt kap a békesség a feszültség kontójára. A felvett lemez ugyan már igyekezett ezt az arányt az egyensúly felé terelni, de számomra az igazi balansz a True Listener felvételeivel született meg. Markáns hangulatok, széles dinamikai és érzelmi, lelki, hangulati távlatok, nemriktán szabad, önfeledt csapongás, amit hallunk. Persze szigorú koncentráció és önfegyelem munkál a háttérben – de ez ránk, hallgatókra semmiképp sem tartozik. És higgyük el, így van rendjén.

 

A felvételek minősége, a hangzás, az akusztikai élmény parádés – ez mindenképpen szükséges alap ahhoz, hogy a végsőkig srófolt karcosság, a „mojo”, a „dög”, az időnként vészesen megközelített katasztrófaélmény mégis megőrizze akusztikai mivoltát, és ne forduljon zajba. A hangszerek gyönyörűen szólnak, a BMC koncertterme természetes térben engedi megszületni a zenét, amit Szabó Viktor rögzített az örökévalóságnak. Részletekbe menően gondos munka, az első hangoktól a számok végén a lecsengésekig fenséges a megszólalás.

Nemrég meghallgattam Gyémánt Bálint workshopját a Stageshop (Kelet-Közép-Európa legimpozánsabb gitárüzlete és -műhelye) őszi sörcsaphétvégéjén. Bálint egy levegőre képes két órát beszélni, és ez a mondandóbőség a zenéjében is ugyanilyen horderejű. Gyanítom, a lemez szerkesztésekor is inkább húzni kellett, mintsem hozzáírni. Ha ez igaz, nézzük dióhéjban, mi maradt a radír után:

Meet Me On The Other Side: Magányos akusztikus gitár szabad tempóban, majd mögé úszik az épp legutolsó hang effektje. Ez a kis, rövidke felvétel kellően átvezet a profán valóságból a lemez univerzumába.

The GFC: Itt Gadó Gábor Byzantium lemeze jutott eszembe, neki vannak ilyen gusztusos Kelet-Európa-ízei. A visszafordított delay effekt teszi különlegesen misztikussá. Felkavaró, mégis otthonos világ. Hiába, ez nem Amerika.

Indigo: Itt köszön be először a zongora, és hamar tisztázza, mire számíthatunk tőle a továbbiakban: dallamkavalkádara, dallamgazgadságra, virgonckodásra. A közepes tempójú háromnegyed erre kimondottan jó terep.

Pathway: Komorabb tónusú darab, de semmiképp sem sötét vagy életellenesen borús. Karakteres effektek festik alá, amelyek nem csupán a gitározás közben megtaposott pedál színezései, hanem önálló szólamokként viselkednek.

The Last 100 Meters: A tizenegy nyolcad egy korábbi triófelállást idéz az emlékezetbe, amelyben Eged Márton és Gálfi Attila volt Bálint partnere a matekszakkörben (nem gúnyként mondom, ő maga nevezte így). Az eleve zaklatott metrum később tizenkettőre egyenesedik, de a játék nem enged az addig felépített töredezettségéből. És mikor azt hinnénk, mindennek vége, belép egy monoszinti – irgalmatlan! Talán a lemez csúcspontja ez a szám, Shai Maestro az utolsó szögig szétkapja a zongorát. És a darab végén egy olyan pazar, nagy tutti kicsengés zárja a történteket, hogy „hú, b…meg!”

Flight To Berlin: Szép, békés darab, persze a dob kellően megdarabolja, csak hogy ne olvadjunk el. A vége felé pedig olyan beszédes csöndeket és effektsuttogásokat hallhatunk, hogy nincs tovább. Pedig van.

Tricky Knee: Nyomokban latinos tájszólást tartalmaz ez az erősen zaklatott, itt-ott töredezett párbeszéd a gitár és a zongora között. A vége felé megjelenő dallam már-már himnikus. Patent!

Indigo (acoustic version): A lemez kétharmadán nagyon jól megül ez a megbékítően szép felvétel. Az előző Tricky Knees megidézte himnikus hangulat itt emelkedik meg igazán.

White Lies: Vidáman, könnyeden indul, akár egy George Harrison-dal, ám úgy fél perc után a kicsengő akkord hangmagassága lebicsaklik, és átadja helyét egy sűrű, perkusszív gitárszólamnak, amire a zenekar rászállva komoly döngölésbe kezd, amiből előbb egy bőgős duhajkodás, majd egy eszement torzított gitáros kavalkád kerekedik, aztán dobszóló, majd némi rockzenei kirándulás, és szevasz, már azt se tudod, ki vagy…

True Listener: …hogy végül a címadó felvétel kisimítsa a füleket-lelkeket. Békesség, emelkedettség, kellem, nyugalom, némi melankólia az akusztikus gitár húrjain. Ez nem a bájos-giccses szépségeszmény, ez egy messze magasabb dimenzióban értelmezett szépségideál. Beleremeg a légtér. Az utolsó pillanatok beúszó effektejei a hab a tortán.

Illusions: A hab a tormán. Huszonkét vagy huszonhárom negyed, békés dallamocskák vezetnek vissza a korong végén a zene szülőszobájába, a csendbe. Megérkezünk.

Epilóg

Amikor jó tizenöt évvel ezelőtt belépett egy tizenéves krapek a Lompos Farkas nevű söripari műintézménybe a hátán gitártokkal, még nem sejtették a jelenlévők, hogy a magyar jazztörténet egyik jelentős pillanatát élik meg. Az elképesztően ifjú Gyémánt Bálint jött le egy kis jammelésre Indián Joe bandájának vendégeként, és talán ez volt az első nyilvános fellépése. Akkor azt mondtuk, csodagyerek. Az eltelt tizenöt év a „gyereket” ugyan erodálta, de a csoda megmaradt – elég csak feltenni a lemezt .

Gyémánt Bálint: True Listener, BMC Records, 2017

Megosztás:

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben