×

Amerika itt van velünk
Interjú Fekete-Kovács Kornéllal
Király-Szombathy Zita
2018 // 02. 02

A koncertre járó közönség körében igencsak kedveltek a Müpa egésznapos tematikus maratonjai, amelyek egy-egy zeneszerző köré épülnek. Idén a szerkesztők a rendezvénysorozat középpontjába a 100 éve született zeneszerző-karmestert, Leonard Bernsteint és személyén keresztül az amerikai zenét állították. Az egyik előadást a jazz népszerű hazai művelője, a Modern Art Orchestra tartja, amelynek vezetőjével, Fekete-Kovács Kornéllal beszélgettünk.

Mit jelent az „amerikai zene” fogalma általában a közönségnek, és mit jelent n eked?

Hogy az embereknek mit jelent az amerikai zene, arról csak sejtésem van. Ráadásul szerintem mindenkinek mást. Persze attól is függ, hogy milyen környezetben használjuk a kifejezést. Ha a Bernstein-maraton-Fesztiválzenekar-Müpa kontextusában, akkor ez nagyon behatárol egyfajta hangzást. Nekem – aki úgy élem az életemet, hogy próbálok nyitott lenni és nem csak sztereotípiákban gondolkozni a klasszikus zene és a jazz kapcsán – sokkal több dolgot jelent az amerikai zene. Majdnem mindenkinek George Gershwin jut eszébe elsőként. Második körben talán Leonard Bernstein és a filmzenék, aztán van egy nagy kalap, a jazz, de a jazzen belül egy átlagember nehezen nevez meg zeneszerzőt. Duke Ellington például nem annyira kézenfekvő, de a mai R'n'B sztárok és az elektronikus zene képviselő is nehezen férnek bele ebbe a kategorizálásba, pedig ők is Amerikából jönnek. Amikor egy ilyen nagyon átfogó kifejezést használunk, az egy hatalmas halmaz, amelyet nagyon nehéz körülrajzolni.

Amerikában született a jazz, ami régóta fő vonalát adja az előadóművészetednek. Van olyan vonulat, stílus a jazzen belül, ami különös kedvenced?

Bennünket, akik jazzt játsszunk, az éltet, hogy változunk. Ez egy út. Egy jazz-zenész sohasem érkezik meg, egy jazz-zenész soha sincs kész, nem készülhet el. És ha ebből az aspektusból vizsgáljuk a kérdést, akkor nekem nem is lehet kedvencem. Vannak olyanok, akiket nagyon régóta szeretek, de korántsem biztos, hogy ma is őket hallgatom. A zenehallgatásnál többféle motiváció létezhet. Egy jazz-zenész a hallgatásban is az újat keresi, azt, hogy ez vagy az a hangzás mitől más. Én azt gondolom, hogy mi, akik ezzel a műfajjal foglalkozunk, mindnyájan valahol ezzel a rálátással kell hogy bírjunk a zenére és az életre egyaránt. Így viszont nagyon nehéz kedvenceket megnevezni.

Mit gondolsz, az amerikai zenével könnyebben be lehet vonzani a fiatalokat is a koncerttermekbe?

Szerintem ez önmagában nem elegendő. Nagyon másképp hangzik már mostanában az, hogy „amerikai”, mint hangzott tíz éve vagy éppen az én gyerekkoromban. Emlékszem, régen egyfajta vágyott minőséget fejeztünk ki ezzel a szóval, ma viszont – akár a világpolitikának, akár a felhígult showbusinessnek is köszönhetően – nem cseng már olyan szépen, mint évtizedekkel ezelőtt. Sokkal hatásosabb lehet, ha egy konkrét műfajt írunk fel a plakátra, mint R'n'B vagy hip-hop, amelyek persze egészen nyilvánvalóan az afroamerikai kultúrából nőtték ki magukat. Azt gondolom, nekünk itt, Európában nagy felelősség, hogy az Amerikából jövő örökséggel hogyan bánunk. Azzal, amit Louis Armstrong, Duke Ellington, Fletcher Henderson, Count Basie vagy Charlie Parker, Miles Davis, John Coltrane – és még sorolhatnám a neveket – hagyott ránk, muzsikusokra az egész világon. Az, hogy az amerikai társaink ezzel az örökséggel mit kezdenek, nyilvánvalóan ott dől el kint: hogyan tudják mindezt a saját zenéjükbe integrálni vagy éppen a saját muzsikájukat integrálni a nagy öregek zenéjébe.

Amit mi csinálunk, az inkább egy fordított folyamat. Mi elkezdjük tanulni a jazzt, és amikor már érteni véljük Charlie Parkert és a többieket, akkor jövünk rá, hogy amit tőlük tanulhatunk, az a mi szánkból nem elég hiteles. Ilyenkor az ember megpróbálja azokat az attribútumokat megkeresni a zenében, amitől az még megmarad annak, ami, viszont a formaiságában, külsőségében és több esetben belső tartalmában is kicserélhető olyan elemekre, amelyek a mi kultúránkra jellemzőek.

Foglalkoztok Bartók Béla, egy Amerikában élt magyar zeneszerző műveinek feldolgozásaival. Miért pont az ő darabjait választottátok?

Bartók rövid ideig élt Amerikában, s bár ott is halt meg, őt még az amerikaiak is magyar zeneszerzőként emlegetik. Bartók nevét bárhol a világon – a megfelelő közegben természetesen – bárki kiejti a száján, akkor a közönség, legyen az Párizsban, New Yorkban, Los Angelesben vagy éppen Helsinkiben, már nem tesz fel kérdéseket. A nemzetközi piacon pedig jól hangzik, ha valaki a saját hazájának, saját népének az egyik legismertebb és legkiválóbb zeneszerzőjének a darabjait tudja valahogy a saját zenéjével összekapcsolni. A másik fontos szempont a hitelesség. Főképp az, hogy az ember a tradíciót hogyan tudja kezelni, integrálni a saját dolgaiba úgy, hogy az ne sérüljön. Ez is nagy felelősség, és nem kizárólag Bartókkal szemben. Ahogyan Magyarországon jazzt játszunk, abban az ő zenéje nagy segítségünkre van, hiszen az a modern, kortárs jazzmuzsika, amit a zenekarunk elsősorban képvisel, annak hangzásvilága, harmóniái nagyon közel állnak Bartók zenéjéhez. Azt gondolom, hogy az általunk megalkotott fúzió természetes úton jött létre.

Néhány éve a zenekar Amerikában járt. Milyen érzés volt ott játszani?

Úgy gondolom, nem követtük el azt a hibát, hogy „vizet próbáljunk vinni a Dunába”. A Modern Art Orchestra játszik ugyan mainstream nagyzenekari jazzt is, de eszem ágában sem lett volna egy ilyen programmal odamenni. Inkább nyilvánvalóan a kortárs magyar jazz és a klasszikus irodalom darabjait tűztük műsorra – amerikai szólistákkal, akik nagyon könnyedén integrálódtak a mi rendszerünkbe.

A zenekar több tagja – köztük te is – aktív zeneszerző. Az általatok írt darabok is elhangzottak Amerikában?

A műsor jelentős részét, több mint a felét tették ki a zenekarban helyet foglaló muzsikusok szerzeményei, és ehhez jöttek még hozzá a jól ismert és elismert mai magyar zeneszerzők – pl. Melis László és Eötvös Péter – darabjai. A legtöbb koncertünk után elhangzott, hogy milyen fantasztikus, hogy miközben ez egy big band hangzás, mégis egészen másképp szól, mint az amerikai big bandek, s hogy ezt nekik milyen friss és élvezetes dolog hallgatni. Ez a sorozat szakmailag és a közönség oldaláról nézve is sikeresnek volt értékelhető.

Amerikából jöttem a címe annak az interaktív, koncertbe öltözött színházi játéknak, amelyet Kálloy Molnár Péterrel követtek el. Érdekes, hogy ez is mennyire ide illik.

A cím adja magát, de nem én jöttem Amerikából, hanem az a zene, amit játszunk. Az egész sorozatnak az a lényege, hogy megtaníthassuk a gyerekeknek, hogyan hallgassanak zenét. Az előadás során kiragadunk a darabokból olyan különleges elemeket, amelyekre felhívjuk a közönség figyelmét, és megmutatjuk nekik, hogyan vehetik észre azokat. Ezzel az irányított figyelemmel a legbonyolultabb zenék is megérthetővé válnak, és a hallgatóság átélheti a felfedezés örömét. Ahhoz, hogy ez ne egy tudományos előadás legyen, hanem egy igazán érdekes játék, olyan formát kellet találni, amely vidám és kötetlen, és ami az egész folyamatba könnyedén bevonja őket. Úgy gondolom, minél korábban lát hozzá az ember a zenehallgatáshoz, annál nagyobb sikereket tudhat a magáénak. De felnőtt korban is el lehet kezdeni előadásokra, koncertekre járni.

Egyébként tervezem egy olyan kisebb kommandó létrehozását, amellyel eljutok azokhoz a gyerekekhez is, aki ide már nem jönnek el. Egy tízéves gyerek az apukával még itt van, de már tizenkét, sőt tizenhárom-tizennégy éves kor után már majdhogynem cikinek érezne egy ilyen előadást. Valójában nem az neki a ciki, hogy elmenjen egy koncertre, hanem az, hogy ezt apával vagy anyával tegye, főleg, hogy itt kisebb gyerekek is vannak. Hat éven keresztül például nagyon jól működött Hajós Andrással a Zenehajó című előadásunk, amit gyakorlatilag a tízéves és annál idősebb gyerekek intellektusára, nyiladozó értelmére alapozva építettünk fel, de már akkor is abba a falba ütköztünk, hogy ez a korosztály nem jött el, így át kellett alakítanunk, és a kisebb gyerekekre kellett szabnunk az előadást. Mindig az volt a vágyam, hogy olyan interaktív családi műsort csináljunk, ahol minden generáció jól érzi magát. Erre a feladatra különösen alkalmas műfaj a jazz a maga sokszínűségével.

A Bernstein-maratonra milyen műsorral készültök?

Nyilvánvalóan lesz instrumentális és énekes részlet a West Side Storyból, és játszunk majd a „kötelező” amerikai szerzőtől, George Gershwintől, valamint Duke Ellingtontól is. Sajnos csak 45 perces a koncert, így minden nem fér bele. De egy nagyszerű énekesnő, aki ma Magyarország legjobb jazzénekesnőinek egyike, Pocsai Kriszta ott lesz velünk. Nekem azért fontos, hogy őt kértük fel erre az előadásra, mert szerettem volna, ha a közönség – aki a klasszikus zenén keresztül ismeri például George Gershwin munkáit – azt az előadásmódot is megismerné, ahogyan egy ízig-vérig jazzénekesnő énekli el ezeket a dalokat.

Milyen nagyobb dobásra készültök még mostanában?

A Bartók-feldolgozásokkal kapcsolatban lesz nemsokára egy budapesti bemutatónk. Ehhez el kell mesélnem, hogy több mint egy évvel ezelőtt két külön szálon futó esemény kapcsolódott össze. Az amerikai turnénkra már vittünk egy Bartók-átdolgozást. Akkor Subicz Gábor, a zenekar trombitása készített egy zseniális átiratot az Allegro Barbaróból, ami egy ugródeszkának bizonyult. Továbbgondoltam az ötletet, és kerestem egy olyan zongoradarabot, amelyben kicsit mélyebbre lehet ásni. A Tizenöt magyar parasztdalraesett a választásom, elsősorban azért, mert nagyon erősen népzenei ihletettségű, hiszen minden tétele egy létező népdal, szöveggel, dallammal, amely a bartóki megfogalmazásban sem torzul el. Ez egy követendő szempont volt számomra is: nem akartam, hogy Bartók szerzeményeit bármilyen módon megváltoztassuk. Az eredeti zongoradarab – minden formaiságával, a harmóniáiban, a dallamaiban, a mellékszólamok tekintetében – érintetlenül maradt, csak egy „egyszerű” orchestrációval átültettük a nagyzenekarra. Ami újdonság, hogy negyedmagammal – Bacsó Kristóffal, Ávéd Jánossal és Subicz Gáborral közösen – az eredeti tételek közé olyan átvezetőket komponáltunk, amelyek önálló darabok, természetesen nem elrugaszkodva az előtte és az utána megszólaló zenei anyagtól, viszont belecsempészve azokat az elemeket és jellemzőket, amelyeket mi a jazz oldaláról hozunk. Az eredetileg körülbelül 8–10 perc hosszúságú Bartók-darab így végül nagyjából 70 percessé duzzad fel. 2017 novemberében felvettünk ebből egy albumot, amelyből lemezbemutató koncert is lesz 2018. március 25-én, Bartók születésnapján a Budapest Music Centerben.

A darab sajátossága, hogy szólisták tekintetében rugalmas. Eddig élőben kétszer játszottuk el, az ősbemutató tavaly júniusban Krakkóban volt, ezt követően pedig a Művészetek Völgyében szólalt meg elejétől a végéig. A márciusi budapesti bemutatóra öt fantasztikus szólistát sikerült megnyernünk, köztük az Egyesült Államokból David Liebmant, aki szerintem a mai jazzszcéna egyik legkiemelkedőbb szaxofonosa – nekem személy szerint Wayne Shorter mellett a másik kedvencem –, nem mellesleg magyar gyökerekkel, pontosabban vecsési nagyszülőkkel rendelkezik, és sok közös munkánk volt már eddig is. Itthonról pedig Dresch Mihályt, aki önmagában megtestesíti a jazz és a népzene fúzióját; Lukács Miklóst, aki cimbalmon játszik – és itt maga az autentikus zeneszerszám jelenléte is egy fontos, megkerülhetetlen elem –; és Gőz Lászlót, aki most egy nagyon érdekes hangszerrel, a szép és lágy hangú basszustrombitával csatlakozik. Az énekes szólistánk Harcsa Veronika lesz, aki a darab egy pontján egy gyönyörű duót ad elő a basszustrombitással. Ezek mellett természetesen a zenekarban ülő kiváló szólisták is szerephez jutnak.

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs februári száma

Bővebben