×

Ewald 20+1
Amikor egy együttes nagykorúvá válik
Király-Szombathy Zita
2017 // 01. 30

Manapság nagy divat valamilyen jubileumot ünnepelni: a legtöbb előadó megüli születésének, pályafutásának, első színpadra lépésének, első lemezének vagy éppen utolsó fellépésének az évfordulóját. Ám ha egy együttes nagykorúvá válik, akkor mindez nem is olyan lényeges. Csak a muzsikálás, az együtt zenélés, a hosszú évek alatt beért produkciók a fontosak. És azok a muzsikusok, akik mindebben részt vettek, részt vesznek. A fennállásának 20+1. évét fújó Ewald Brass Ensemble művészeti vezetőjével, Bakó Leventével beszélgettünk.

 

Nyíregyházán kezdtél trombitálni. Hogyan indult az öt rézfúvósból álló együttes több mint húsz évvel ezelőtt?

Ha valaki azt mondja, hogy húsz év, akkor bevillan egy csomó kép a fejemben. Talán először az első versenyünk 1998-ban a franciaországi Narbonne-ban, ahonnan elhoztuk az I. díjat és egy különdíjat is. Mindössze huszonegy évesek voltunk, kicsit zöldfülűek és ismeretlenek. Mindenki le akart beszélni minket az egészről.

A zenei érettségi után nagyon nagy lendülettel érkeztem Budapestre. Már tizennégy éves koromtól rengeteget kamaráztam olyan muzsikusokkal, mint például Jámbor Krisztián, Szentpáli Roland, Gál Zoltán, Dávida Péter. Meg is fogadtuk egymásnak, hogy hiába kerülünk különböző szakiskolákba, ha a Zeneakadémián találkozunk, akkor új lendülettel ismét nekilátunk. Ez csak részben sikerült, de azért jókat muzsikáltunk együtt. Emlékszem, 1993-ban Nyíregyházán volt a versenygyőztesek találkozója, ahova Roland elhívta a Kovalcsik Andrist, hogy kamarázzunk. Tarkó Tomival is ott ismerkedtem meg. Engem már akkor nagyon megragadtak mindketten, így néhány évvel később, amikor a kvintett elindult, őket szerettem volna tagoknak, és szerencsére ők is akarták. Úgy alakult, hogy mi vagyunk hárman, akik végig, 1996 óta együtt menetelünk. Az együttes Magyar Péterrel és Peresztegi Attilával egészült ki az idők folyamán.

Hogyan kezdtétek a közös munkát?

Amikor megalakultunk, egy évig nem vállaltunk semmilyen fellépést, csak műhelymunka volt. Minden művet darabokra szedtünk, majd újra összeraktunk. A tanáraink elismerték ezt a melót, a vizsgákon mindig kaptuk a „like-okat”. Először 1998-ban játszottunk nyilvánosan Varsóban, az ottani Zeneakadémia nagytermében egy hangversenyt. Majd belekezdtünk a versenyzésbe, három év alatt vagy tíz nemzetközi versenyen vettünk részt. Ez egy elég kemény időszak volt: éjjel-nappal fújás, és közben nagyon sok olyan darabot is meg kellett tanulnunk, amiket magunktól soha el nem játszottunk volna. Az első versenyünkre – amiről már meséltem – gyakorlatilag egy egész évet készültünk mindennapos próbákkal, és végül megnyertük. Ahogy eljátszottuk a döntőt, rögtön le is fotóztak minket az akkori vezető nemzetközi rézfúvósmagazin, a svájci Brass Bulletin részére. Amikor összetereltek minket a felvételre, még fel sem fogtuk, hogy mi történt.

Rengeteg vidéki koncerten is hallható a kvintett.

Ebben az időszakban már több helyen felléptünk itthon is, amit én szándékosan szerveztem így. Jó néhány városban folyamatos kapcsolatot tartottam fenn koncertszervezőkkel, és nagy nemzetközi versenyek előtt hazai miniturnékat állítottam össze a segítségükkel. Itt általában kisebb, maximum kétszáz főt befogadó termekben játszottunk. Ezeken a fellépéseken jellemzően az épp aktuális versenyprogramunkat adtuk elő, ezzel mindig jól begyakoroltuk magunkat a következő nagy megmérettetésre. A koncepció bevált, hiszen akármelyik nemzetközi rézfúvós-kamaraversenyre beneveztünk, szinte mindenhol a mezőny élvonalában végeztünk. Akkoriban nagyon jó volt a sajtónk, nagy figyelem irányult ránk, sokfelé hívtak minket itthon is és külföldön is. Aztán később ez a lendület kicsit alábbhagyott, és ezzel párhuzamosan érezhetően csökkentek a hazai, vidéki koncertlehetőségek is, de mi ekkor már új utakat kerestünk.

Ekkor kezdtetek el több kortárs zenét játszani?

Igen. 2001 környékén ébredt fel bennem igazán a kortárs zene iránti figyelem, ami – bevallom – rendkívül tudatos építkezés volt részemről. Tudtam, hogy a kamara egy olyan műfaj, amiben időről időre meg kell újulni, nem lehet mindig csak egyfelé menni. Igaz, a versenydarabok megadtak egy irányt, de emellett azokat az aktív, a rézfúvóshangszerekre fogékony zeneszerzőket is ostromolni kezdtem, akik teljesen máshogy gondolkoznak a zenéről, mint Hidas Frigyes vagy Lendvay Kamilló, de akik mégsem a klasszikus hangzást keresték darabjaikban. Így jött képbe Tihanyi László, Madarász Iván, Pertis Jenő, Láng István, Hollós Máté és persze Dubrovay László. Úgy esett, hogy a honlapunkra az általuk írt darabok felvételeiből feltettem egy kis ízelítőt. Feltűnt, hogy akárhányszor külföldre hívtak, a szervezők mindig arra kértek minket, hogy játsszunk ezekből is. A Julliardon például kifejezetten 2000 után írt kamarazenét kellett játszanunk a koncerten és az azt követő kurzuson. Itt ismerkedtünk meg Raymond Mase professzorral, a Julliard egyetem rézfúvós-kamarazene tanárával, aki összehozott minket egy ottani impresszárióval. Így volt pár fellépésünk végig a keleti parton. Amerikában volt az utolsó nagy külföldi koncertkörutunk is 2009-ben, amikor az UMZE együttessel főleg Ligeti György- és Kurtág György-darabokat játszottunk. Ezek közül az egyik koncertet – amelyet a Carnegie Hall Zankel termében, az Extremely Hungary rendezvénysorozat keretében rögzítettek – a BMC Records kiadványán meg is lehet hallgatni. Az amerikai turnéműsorára itthon is sokan voltak kíváncsiak, így a magyar közönségnek is többször eljátszottuk még.

Úgy tudom, máshol is sokat turnéztatok. Melyek voltak a legemlékezetesebbek közülük?

Angliában a Magyar Magic programról mesélek szívesen, amit Bogyai Katalinék szerveztek 2003-ban. Itt magyar előadók és alkotók mutatkoztak be a briteknek, köztük nagyon sok kamaraprodukció is. Emlékszem a hölgyre, akinek a házában próbáltunk, Hanna Horowitznak hívták. Aggódtam, hogy a vasárnap délelőtt tizenegyre meghirdetett előadáson nem lesz közönségünk. De ő nagyon kedvesen megnyugtatott, és kijelentette, hogy sokan el fognak jönni. Elárulta, hogy korábban az ő házában futott be Frankl Péter zongoraművész is. Elmagyarázta, hogy náluk az a szokás, hogy hétvégén délelőtt és délután járnak kamarakoncertekre az emberek, mert este nagyzenekari koncertekre vagy színházba mennek. És valóban, a vörös selyemmel bélelt múzeumteremben megteltek az aranyszékekből álló sorok, pedig még a műsorválasztásunk is kicsit vad volt. Az első darab például Lutoslawski Mini nyitánya volt, ami bár rövid, de itthon nem szerette túlzottan a közönség. Viszont a britek megértették a benne rejlő humort. Ekkor írt rólunk Hillary Fintch a London Times részére egy remek kritikát, ami attól volt olyan jó, hogy a pozitív és negatív tartalmú észrevételeit is körültekintően, valós szakmai indokokkal támasztotta alá. Nagyon komoly élmény volt ez számunkra.

Németországban kétféle lehetséges műsorszerkesztési elv működik. Vagy a full kortárs, azaz egy koncerten csak eredeti, mai zenét játszunk, vagy pedig – kisebb városokban, az úgynevezett fürdővárosokban – egy tematikus fesztiválon az adott téma köré csoportosítható darabokat. Ilyenkor általában sok olyan világhíres muzsikuskollégával is találkozunk, mint például Gidon Kremer. Ha egy ilyen helyen adunk koncertet, és nincs előre szorosan meghatározott tematika, akkor általában egy operanyitánnyal kezdünk, majd egy kis reneszánsz és barokk muzsika következik, romantikus darabként pedig általában névadónk, Victor Vladimirovič Ewald orosz zeneszerző valamelyik kvintettjét szólaltatjuk meg. Nem maradhatnak ki egy ilyen műsorból az ismert operarészletek sem, azokért általában nagyon hálás a közönségünk. Ráadásul ezekből nagyon jó átiratokat ismerünk. Persze ilyenkor mindig játszunk magyar szerzőktől is, Liszt Ferenc valamelyik Magyar rapszódiáját vagy Brahms Magyar táncokat, esetleg Farkas Ferenc Kuruc dalokat, a sort pedig általában egy könnyebb hangvételű Gershwin-szerzeménnyel zárjuk. Az évek során játszottunk még Mongóliától Szentpéterváron át Svédországban, Dél-Koreában és Franciaországban is, éppen csak Hawaiira nem jutottunk el az együttessel.

A külföldi versenyzésen, turnékon, hazai és határon túli koncerteken kívül ti is szerveztetek itthon versenyeket és fesztiválokat. Ez hogy kezdődött, mi motivált benneteket?

Mindig vágytam egy rézfúvósfesztiválra. Nagyon szeretem ezeket a nagy pillanatokat, amikor sokan vagyunk együtt, nemcsak a legjobb fiatal művészek, hanem a nagy öregek is. Fehérgyarmat igazán befogadta ezt az ötletet, tíz évig robogtunk ott a fesztiválunkkal nyárról nyárra. Ekkoriban támogatott minket a JA-MUSIK GmbH., ahonnan háromévenként kaptunk új hangszereket. A rézfúvós hangszerekről azt kell tudni, hogy nem olyanok, mint a vonós hangszerek, hogy minél öregebbek, annál szebben szólnak, hanem egy gyakorló, sokat foglalkoztatott muzsikus akár öt év alatt is kifújhatja a hangszerét. Ezért is volt ez a támogatás nagyon fontos és gyümölcsöző számunkra. 2006-ban pedig belevágtam a Varasdy Frigyes Országos Főiskolai-Egyetemi Trombitaverseny megszervezésébe, amiből tavaly már a nyolcadikat tartottuk, komoly szakmai visszhanggal.

Az itthoni koncertek közül melyeket emelnéd ki az elmúlt időszakból?

Úgy gondolom, hogy a rézfúvós-kamarazene mint műfaj – aminek megvan a maga sajátos hangulata – Magyarországon nem annyira kelendő, így most inkább megint az egyedi, külföldi fellépésekre koncentrálok. Sajnos azt tapasztaltam, hogy itthon hiába a számtalan nemzetközi versenygyőzelem, Liszt-díj, két Artisjus-díj, Junior Príma díj és sok lemezfelvétel, nem keltjük fel igazán a hazai közönség – illetve pontosabban a koncertszervezők – érdeklődését. Mindenki az attrakciót, a teátrális megoldásokat, a plusz ingert, az aranyhintót, elefántokat, nagy sztárokat és a jégrevüvel eladható produkciókat kergeti. A Filharmónia Magyarország is, amelyik a vidéki koncerteket szervezi, inkább az ének-, zongora-, hegedű- és csellóprodukciókat menedzseli szívesebben.

Üdítő kivételnek tartom a két éve indult Klassz a pARTon! nyáresti koncertsorozatot, amelyet a hetvenes évek végéről ismerős tévés Cimbora-produkció csapata, az Érdi Márta-vezette Cimbora Alapítvány és az Óbudai Danubia Zenekar közösen indított útjára. Az Ewald Rézfúvós Együttes nyitotta ezt a programot is egy balatonfüredi Tagore sétányon rendezett hangversennyel. A koncert remekül sikerült, de sajnos jól emlékszem arra is, hogy a közelünkben lévő éttermek vezetőinél elég nehéz volt elérni azt, hogy este nyolc és kilenc óra között lejjebb csavarják az éttermükben dübörgő zene hangerejét. És persze néhány perccel túllógtunk a kilenc órán. Volt olyan, aki nem várta meg a műsor végét…

2015-ben Csopakon, a strandon játszottunk ugyanebben a sorozatban. Estefelé nagyon sok ember jött ki a városból, és a Balaton partján felállított kis színpadot egy pillanat alatt rengetegen körbeállták. Ott is egy bevált, szokásos kis vegyes műsort játszottunk, amiről már meséltem, s bizony jó közönségünk volt, vevők voltak minden poénra. Itthon legutóbb tavaly októberben a Mini fesztiválon léptünk fel a Várkert Bazárban, ahol Király László Rézfúvóskvintettjét mutattuk be.

Hol tart most az együttes, mi a következő útirány?

Eddig összesen tíz lemezünk jelent meg – hét a Hungarotonnál, három pedig más kiadóknál –, mind egyedi tematikával, csak eredeti darabokkal. Most készítjük elő a Hungarotonnal a következő, tizenegyedik lemezünket, amelyik egy válogatáslemez lesz. Azt szeretnénk, ha ezen olyan darabokat hallhatna a közönségünk, amelyek a mi kedvenceink, amelyeket a legjobban szerettünk játszani eddigi pályafutásunk alatt. Ilyen például Barber Adagió ja, amit rézfúvós hangszereken nagyon nehéz a sok halk és kitartott hang miatt eljátszani. De rögtön bevillan, hogy milyen jó volt 2001-ben Svájcban egy fesztiválon előadni. Most, több mint húsz év elteltével, ennyi verseny, ennyi díj, lemez, koncert és program után úgy érzem, hogy eljutottunk arra a szintre, hogy megválogathatjuk, melyik felkérést fogadjuk el, megmondhatjuk, hogy mit szeretnénk játszani és hol. Úgy gondolom, most vált ez az egész igazából örömzenéléssé. Hogy egy időben közeli példát említsek, nemrégiben jártunk Kuvaitban, ahol egy gyarmati időkben épült angol kórház épületét újították fel és alakították át koncertteremmé. Itt olyan fegyelmezett és kultúrára vágyó közönségünk volt, ami ritkaságnak számít. Különösen jó volt ott játszani.

Pannon Filharmonikusok

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni. 

Ajánló

A Kortárs márciusi számából ajánljuk

Báthori Csaba: Melankólia XXIX
Sajó László: Versek az elfekvőből
Kelemen Erzsébet „Tavaszesőt és vaszöldet énekelünk”
Fábián (T.) László Észrevételek és javaslatok a közoktatás rendszerének korrekciójához

Bővebben