×

Pakoljunk össze mindent és…
Elefánt: Minden
Theisz Gábor
2017 // 05. 16

Madarak, macskák, faunok hipnotikus mélységekben, Vangelis, Zámbó Jimmy, Váci Mihály fogak rágta nyomokban – mi lehet ez? A találós kérdésre aligha tudtuk volna a választ, míg 2017 márciusában el nem jött az új Elefánt-lemez: a Minden.

A zenekart már a kezdetektől fogva jellemzi a markáns egyéni hangnem, amely az elmúlt öt évben sokaknak jelentett felüdülést a magyar könnyűzenében. A mindenség természetszerűleg eklektikus, keszekusza és kaotikus, ezzel megbirkózni, ezt összegyúrni egy albumnyi egységes anyaggá mindenesetre merész vállalkozásnak ígérkezik.

Az Elefánt idei munkáját hallgatva úgy tűnik, mintha a formáció épp tinédzser korszakát élné: kipróbálni a veszélyeset, a járatlant, az érzelmeset, a giccseset, a flegmát, a szemtelent – megtapasztalni a határokat. Ez a túlzófokba kapcsolt lendület, hevesség persze nem törölte el a zenekar egyedi karizmáját, de néhol mégis azt érezni, hogy túlfut, kisiklik. A kísérletező szándék értékelendő, hiszen ez mozdítja ki az alkotót a biztonságot nyújtó állóvízből. A kalandozás gesztusa mögött az a fajta öntudat munkál, amely a zene, a zenélés öröme, az alkotás mezsgyéjén helyezi el önmagát. Ez még mindig jobb, mint a meglévő közönség megtartására görcsölő kényszeres szorongás, amely sótlan eredményt szül, és a többségre ez jellemző. Az Elefánt viszont szabad és ordítani akar.

A harmadik nagylemez tizenhárom dala a két évvel korábbi Gomolyhoz képest sokkal széttartóbb, többszöri hallgatás után sem igazán működik egységként. Meglehet, a számsorrenddel van a baj, de amit bizton érezni, az a hangzás egyenlőtlensége, amelyet leginkább a lo-fis daltöredékek számlájára írok. Ezek a telefonnal(?) felvett darabok (Hamu, Pillanat, Kardhalak) a huncut, kikacsintós lazaság jeleinek tűnnek: összeférhetetlenek, mint például a Hamu után következő Transz. Az albumkoncepció mellett szólva, a dalszövegek vissza-visszatérő motívumai (madarak, fogak, ordítás, tüdő, légzés, szív stb.) valamennyire mégis össze tudják fésülni a Mindent. Szendrői Csaba versszerű szövegei egyszerre végletesen romantikusak és szemérmetlenül ironikusak – ezen a lemezen inkább az utóbbi jellemző, kicsit flegmább az összkép, ezért gyakori választás az éneknél az el-elcsukló, nyegle intonálás.

A Faun nagyon működik lemezindítóként, a kísérletező kedv már itt érvényesül az erőteljes szintihangzásban, a vangelises átvezetőben és a hömpölygő rapben – utóbbit az Akkezdet Phiaiból ismert Saiid közreműködése is hitelesíti. A Paulina igazi tombolós punknóta a műfajban megszokott trágársággal és odaszólással, csak itt nem a rendszer kritikája szólal meg, hanem a képeslapvilágban élő párkapcsolatoké. A lemez talán egyetlen tábortűzi dala a Macskák, amelynek ringatós dallama, akkordmenete és óvatos éneke meglepően tisztára sikerült az egészhez képest.

A Madarak, a Plüss és a Minden hamisítatlan Elefánt-slágerek, és alighanem a legerősebb számok az albumon. Ezek a dalok jobban köthetők az előző lemezhez, arányos szerkezetük, magával ragadó ívűk rögvest bebocsátást nyer a hallójáratok legapróbb zugaiba, ahonnét a legváratlanabb helyzetekben törhet ránk egy-egy dallam, egy-egy sor, és újra meg akarjuk hallgatni őket. Igen jó érzékkel kiválasztva a Madarak volt az első klipes dal még decemberben. A Plüss lötyögős ritmusa finom kontrasztban áll a frappáns szöveggel, amely játékosan legyint meg minket puha pofonjaival, a sok simogatásból agyonkényelmesedett világunkban sebek lesznek – de már a seb is komolytalan. Súlyozott elemként csak a hiány jelenik meg a dalban. Az album címadóját nem lehet eléggé dicsérni, ennek külön érdeme a közepén történő éles váltás: a szintetizátor és a gitár összjátéka olyan hömpölygő hullámot hoz létre, mintha az egész dal átfordult volna az addigi felszíni nyugalmából az alant tobzódó vadabb oldalára. A Fogakat már a terjedelme miatt is a Transz-szal tudnám rokonítani, hangulata is hasonlóan sötét, de a jazzes dobjáték enyhít rajta. A legmeghökkentőbb szerzemény a Paulina társdarabja, a Paula. Ki hitte volna, hogy a hazai alternatív zenei érában egyszer csak a magyar popzene koronázott királyát, Zámbó Jimmyt véljük felfedezni. Ezt az utánérzést nehéz hová tenni, ezért könnyen ki is vetheti az ember magából ezt a dalt.

A lemez hangszerelése többé-kevésbé kiegyenlített, törekedtek az arányosságra. Újítás, hogy az elektronikus hangzás előtérbe került a tiszta zongorajátékhoz képest, és ez nem áll rosszul a zenekarnak. Korábban nem volt észrevehető a dob kiaknázatlansága: a kitartott hangszeres részeknél (Transz, Faun) a feszes és szolgai ritmustartás elgyengíti a lendületet.

Vegyes érzelmeket kelt a Minden, mert valahol túlírt, valahol bevállalós. Inkább csak egy-egy szám, majd még egy próbálkozás, és nem több. Szó nélkül nem lehet elhagyni sem, mert harsány, és bele-belenyúl érzelmi létünk alsóbb régióiba. Zavaros nyomot hagy maga után. A szövegek nem ütnek akkorát (sokszor nem is érteni az effektek miatt), mint a befogadhatóbb, jobban átgondolt Gomolyon. Az Elefánt meg is haladta az előző lemezt, meg nem is. Az új kiadványban van mozgás, van mozgalom – a kérdés abban áll, hogy mennyire lehet vagy mennyire érdemes követni ezt azt irányt.

Pályázat

A Kortárs folyóirat pályázatot hirdet tudományos értékezés készítésére.

Bővebben

Pályázat

A Kortárs folyóirat esszépályázatot hirdet Európa, Európa… címmel.

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs július-augusztusi számából ajánljuk

Sajó László Juhász Ferenc sírja 

Vincze Ferenc: Ahová Isten kuporodik

Ambrus Lajos: Kert-ember monológja

Márkus Béla: „...leszek, aki vagyok” – Sütő András életműve körül

Szigethy Gábor: Hol volt, hol nem volt Írószövetség…

Monostori Imre: Ács Margit / Párbaj

Bővebben