×

„Velünk együtt a világ is sokat változott”
Beszélgetés Csík Jánossal
Ménesi Gábor
2018 // 04. 06

1988-ban hívta életre a Csík Zenekart. Akkor még a népzene autentikus tolmácsolása volt az elsődleges cél. Később azonban gondoltak egy merészet az együttessel, és megpróbálták minél szélesebb közönségréteghez eljuttatni a tradicionális muzsikát. A jubileumi év kapcsán Csík Jánossal a nyitás kockázatáról, az elmúlt három évtized jelentős állomásairól beszélgettünk.

Az ehhez hasonló évfordulók mindig alkalmat teremtenek a visszatekintésre. Fontos a számvetés a Csík Zenekar életében, vagy inkább a holnapra koncentrálnak?

Óhatatlanul előfordul, hogy az ember időnként visszanéz, és elemzi, mi történt addig, elgondolkodik azon, hogy jó úton halad-e, képes-e megfelelően reagálni az újabb kihívásokra. Velünk együtt a világ is sokat változott. Az utóbbi három évtizedben jelentősen átformálódtak, sok esetben tompultak bizonyos kultúrértékek, ami a művészet valamennyi területén éreztette hatását, így a magyar népzenében is. Hogy csak egy példát mondjak, régebben meg kellett küzdeni egy-egy autentikus dallamért, ma már, a technika fejlődésének köszönhetően a CD-lemezek, még inkább az internet segítségével bárki bármikor hozzájuthat.

Annak idején milyen elgondolással alapította az együttest? A népzene autentikus megszólaltatása volt az elsődleges céljuk?

Valóban az volt a legfontosabb, hogy minél pontosabban és hitelesebben játsszunk, úgy, ahogy az erdélyi zenészektől tanultuk. Városban nőttem fel, s bár gyerekként néptáncos voltam, rám is hatott a könnyűzene, mint a legtöbb fiatalra. Hallgattam az Eddát, a Piramist, a Beatricét, a Hobo Blues Bandet, jártam rockkoncertekre és diszkóba, ahol az Abba és a Boney M szólt. Mégis inkább a falusi muzsika ragadott magával, mely másfajta élményt, sajátos izgalmat adott. A tiltások miatt a nyolcvanas években kalandként éltük meg, amikor Erdélybe utaztunk felvételeket gyűjteni, és boldogan csodálkoztunk rá, hogy a határtól hatszáz kilométerre éppen úgy magyarul beszélnek az utcán, ahogy nálunk. Leginkább ez hajtott, amikor létrehoztam a Csík Zenekart, és persze jó példákat láttam magam előtt a táncházi mozgalomban.

Külső szemlélőként figyelve nagyon egyenesnek, felfelé ívelőnek tűnik az együttes pályája. Belülről is ilyennek látszik a mostanáig megtett út?

Nem állítanám ennyire határozottan, hogy az idő múlásával arányosan mindig felfelé tartottunk. Sokszor volt göröngyös az út, néha gödörbe kerültünk, ahonnan vissza kellett kapaszkodnunk, hogy aztán egyre feljebb emelkedjünk. 2000-ben a sydney-i olimpián képviselhettük a magyar kultúrát, s ezt a komoly lehetőséget kizárólag a népzenei értékek közvetítésének köszönhettük. Nagyon szép út volt, ami erőt és biztatást adott, egyfajta visszaigazolást arra vonatkozóan, hogy jól dolgozunk. Nem sokkal utána volt egy súlyos autóbalesetem, ami viszont másfél-két éven keresztül kérdésessé tette, hogy tudjuk-e folytatni, amit elkezdtünk. A zenésztársak és barátok végig mellettem álltak, ami nagyon sokat jelentett nekem. Majd amikor újra játszottunk, egyre ismertebbek és sikeresebbek lettünk, hiszen a népzenét ötvözni kezdtük a könnyűzenei dallamokkal.

Az első lépést a feldolgozások irányába A kor falára című lemez jelentette?

Igen, azon a 2001-es albumon egy észak-mezőségi táncdallamot népzenei hangszerelésben, valamint jazz-zenészek segítségével, szvinges lüktetésben is felvettünk.

Mi adott inspirációt ehhez?

Amikor táncházakban játszottunk vagy fesztiválokon léptünk fel, sokszor átéltük, mekkora közösségteremtő erővel bír a népzene és a néptánc. Ismeretlen emberek találkoznak, hogy bulizzanak egy jót, együtt táncolnak és éneklik a jól ismert dalokat, amelyek pontosan kifejezik örömüket, bánatukat, szerelmüket vagy annak elvesztését, s mindez összehozza őket. Szerettük volna ezt az élményt minél több embernek átadni, megszerettetni velük a népzenét, s úgy gondoltuk, ez a könnyűzene felhasználásával jobban sikerülhet. A kor falára ebből az elképzelésből született. Később Szabó Attila prímás, gitáros segítségével elkezdtük az alternatív rockszámokat feldolgozni, s egy idő után már a közönség reakciója, elvárása is befolyásolt minket, hiszen a koncerteken követelték azokat a dalokat, amelyeket egy korábbi bulin hallottak. Így újra és újra eljátszottuk, újabb feldolgozások készültek, amelyek a Senki nem ért semmit című lemezre is felkerültek.

A Kispál és a Borz három dalának (Ugyanazokat , Dal teázáshoz , De szeretnék) átirata került a korongra, a címadó felvételen pedig Lovasi András hangja hallható. Hogyan kezdődött vele az együttműködés?

Szabó Attila jól ismerte Lovasit, korábban dolgozott a Kispál és a Borzzal, és megmutatta neki A kor falára anyagát. András 2005-ben meghívott bennünket vendégnek az együttes koncertjére a Petőfi Csarnokba, ami jelentős fordulatot hozott a pályánkon.

Milyen élményt adott az a koncert egy addig teljesen ismeretlen miliőben?

Egyszerre volt bennünk kíváncsiság és félelem, mert elképzelni sem tudtuk, hogyan fogadnak ott bennünket. Javasoltam az Andrásnak, hogy virtuóz népzenével indítsunk, kalotaszegi legényessel, mert abból nem lehet baj. El is kezdtünk játszani, lement az első szám, majd néhány kínos másodperc következett, ami végtelen hosszúnak tűnt. Az alternatív rockzenét, az újat is másként szerető közönség tudta, hogy „Lovi” hoz valami meglepőt a koncerten, és érezhető tanácstalanság alakult ki a nézőtéren, zavartan néztek egymásra, nem tudták, hogyan reagáljanak, nem ciki-e, ha tetszést nyilvánítanak a többiek előtt. Végül jóindulatú füttykoncert és üdvrivalgás lett úrrá a kételkedők bátortalanságán, és mikor megszólaltak a mi hangszereinken az általuk jól ismert és szeretett dalok, már teljesen otthon érezték magukat. Ezzel kinyílt egy kapu, hiszen azok a fiatalok, akik az alternatív rockot szerették, innentől kezdve nem fordultak vissza akkor sem, ha népzenét hallottak valahol. Megmutattuk, hogy nyitottabban is lehet gondolkodni a zenéről, és a műfajok közti éles határvonalakat el lehet mosni.

Volt kritikus, aki elismerően nyilatkozott a lemezről, de attól tartott, hogy kapni fognak ezért a szakmától. Ma már, ismerve az együttes repertoárját, természetes módon simul egymáshoz a kétféle zenei világ, de akkor komoly kockázatot rejtett magában ez a nyitás?

Persze. Nem is lennék őszinte, ha azt mondanám, semmilyen kockázata nem volt, és nem tartottunk a következményektől. A népzenei szakmai közönség a várt kritikával fogadta, de nem volt olyan mértékű az elutasítás, mint amilyenre számítottunk. Talán azért sem, mert bizonyos határokat nem léptünk át, nem alkalmaztunk felesleges ritmikai megoldásokat, hangközugrásokat, stílustöréseket. Sokan amiatt aggódtak, hogy ártunk a népzenének, nem ápoljuk megfelelően, sőt, meggyorsítjuk az elfeledését. Közben pedig arra is volt példa, hogy táncosok elvitték a mi zenénket egy táncfesztiválra, és a szakmai zsűri jól fogadta a produkciójukat. A Kispál-átiratokkal vagy a Most múlik pontosan című emblematikus slágerrel olyan közönséghez is elvittük a tradicionális magyar népzenét, ahová másképp esélye sem lett volna eljutni. Így továbbadjuk és éltetjük a falusi zenészek örökségét, sajátos körforgás alakul ki ahelyett, hogy elhalna a mi közös kincsünk.

Hol húzódik a határ, milyen messzire lehet ezen a területen merészkedni?

Mindig fontosnak tartottam, hogy ne csússzunk el túlzottan a feldolgozások irányába. Előfordult, hogy a koncertprogram kétharmada feldolgozás volt, harmada népzene, de azt igyekeztem visszafogni, mert maximum a fele-fele arányt tartom egészségesnek lemezeken és koncerteken egyaránt. Szerencsére olyan zenészekkel dolgozhatunk, mint Presser Gábor, a magyar könnyűzene ikonikus alakja, akinek az sem okozott problémát, ha egy székelyföldi lassú csárdást énekelt és játszott el velünk.

Milyen kihívást jelentett a váltás, amikor a táncházi muzsikálásról áttértek a koncertezésre?

Teljesen más miliő fogadott bennünket a koncerteken, mint a táncházban. A két közeg másfajta zenészi rutint és hozzáállást igényel. A táncházban sokkal közvetlenebb kapcsolat alakul ki a közönség és a muzsikusok között. Nem szükséges, hogy villogjanak a fények, vagy bármilyen háttérkép legyen, viszont végig követni kell a hangulatot, és ahhoz igazodni a zenével. Az sem baj, ha olykor egy kicsit elhangolódik a hangszer, míg a színpadon a hifihez szokott közönségnek mindig tiszta hangokat kell játszani. A koncertek komoly szervezőmunkát kívánnak. Jól kell megszerkeszteni a műsorokat, éppen ezért, ha tehetem, koncert előtt megnézem a helyszínt, próbálom megtudakolni, milyen közönség előtt lépünk fel. Előfordul, hogy még a kezdés előtt is alakul a műsor, vagy az összekötő szöveg változik.

Hogyan tudnak ennyi év után is egységes, összetartó csapatként létezni?

Valóban ritka és rendkívül szerencsésnek mondható, mert kevés olyan zenekar van ebben a műfajban, amelyik ennyi idő után is folyamatosan működik. Igazi alkotóközösségként létezünk, mind a hét muzsikus saját ötleteivel, teremtő energiáival gazdagítja az együttes művészi törekvéseit. Különböző emberek vagyunk, így természetesen előfordulnak konfliktusok a zenekaron belül, de megfelelő intelligenciával, kulturáltan tudjuk kezelni a nehéz pillanatokat.

Milyen koncertekkel, programokkal készülnek a jubileumi évben?

Felvetettem a zenésztársaknak, hogy minden koncertet valaki más szerkesszen az együttesből, így mindig kicsit különbözik a műsor, és az egyéni elképzelések jobban érvényre juthatnak. Az év második felében felvidéki és erdélyi turnéra készülünk – nagyon fontosnak tartjuk, hogy eljussunk oda, ahonnan ez a zene származik. Minden év végén tartunk óévbúcsúztató koncertet, idén viszont két alkalommal is várjuk a közönséget. Szeretnék a harminc év kapcsán összehozni egy új lemezt. A legutóbbi album óta születtek olyan dalok, amelyeket rendszeresen játszunk a koncerteken, és utána mindig megkérdezik, hogy melyik lemezen tudják újra meghallgatni. Legközelebb pedig április 21-én Egerben tartunk jubileumi nagykoncertet, amelyen az ötvenesztendős Szabó Attilát köszöntjük. Sok vendégre számítunk, hiszen eljönnek azok a zenészek, akikkel dolgozott, akik inspirálták őt.

A távolabbi jövő is foglalkoztatja? Szokott azon gondolkodni, merre kellene haladnia az együttesnek a továbbiakban?

A visszatekintés elkerülhetetlen, de szükséges az is, hogy előre nézzünk. Éppen ezért úgy tervezem, hogy a tavasz folyamán leülünk a zenekar tagjaival, és megbeszéljük, merre és hogyan haladjunk tovább harminc év elteltével. Megfogalmazódott bennem, hogy a jövőben nagyobb lélegzetű produkciókat kellene készítenünk, de kevesebb fellépést vállalni, mert fizikailag sem bírjuk már a sok koncertet. Presser Gáborral már legalább egy éve tervezünk új előadást az ő zenei irányításával, és szeretnénk meghívni az Amadinda Ütőegyüttest is. De bármit csinálunk, továbbra is arra kell törekednünk, hogy igényesen dolgozzunk, értéket teremtsünk, és minél több embert tudjunk megszólítani a zenénkkel.

Megosztás:

Kritikaíró pályázat 2018

A Kortárs folyóirat pályázatot hirdet kritikusok számára.

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs áprilisi száma

Bővebben