×

Októberek a slágerlistán
A Billboard egykori októberi listavezetői
Bornemissza Ádám
2017 // 10. 13

A Billboard Hot 100 archívuma heti bontásban őrzi az elmúlt közel hatvan év könnyűzenéjének népszerűségi listáit. Művészet vagy iparág, esztétika vagy profit – a rengeteg év és előadó tükrében nehéz a válasz, ha nem lehetetlen. Úgyhogy ítélet helyett nézzük, milyen dalok vezették a listákat a tíz, húsz, harminc, negyven, ötven évvel ezelőtti őszökön.

Ez a hónap már a közelgő telet sejteti, amikor a hulló levelek és hűvös szelek előhívják azt az édes-bús melankóliát, ami egykor a fősodratú könnyűzenének is jelentős szeletét táplálta, és amiben – valljuk be nagy titokban – olyan jó néhanapján meghempergőzni. Ehhez nyújt zenei segítséget az 1967-es, ’77-es és ’97-es októberi listavezető. Az 1987. októberi dal az egész dekádot reprezentálja, tényleg ilyen – nincs jobb szó – nyálgép volt az az évtized. És az ezredfordulót követően megjelent a ma is ismert popzene – olyan, amilyen, szerintem húsz év múlva ugyanúgy gúnyolódunk majd rajta, mint ma a nyolcvanasokon. És közben ugyanúgy imádni fogjuk, mint ma a nyolcvanasokat. Nosztalgia, mi más?

 

 

The Box Tops: The Letter

1967. október 14.

Egy nagyon is fülbemászó soul dalocska. Az amerikai könnyűzene ekkor még térdig állt a saját népének folkjában (a folk revival mozgalom idején járunk), itt még úgy használják az elektromos gitárokat, mintha akusztikus hangszerek lennének (eközben az óceán innenső partján már alakul az elektomos gitározás új kánonja Jimi Hendrix jóvoltából). Az ének nagyon karakteres (a hang mintha Kurt Cobain előképe lenne, viszont kinézetre inkább Dave Mustaine ugrik be a Megadeth-ből), rekedtesen fátyolos, kimondottan dinamikus, hajlik ide-oda, érezhető rajta a blues, de a tradicionális gyapotföldi előadásmódnál messze kiműveltebb, kimunkáltabb. Dob, basszus, két gitár (egy tele és egy sztartó), e-zongora, vonósok, fúvosok, de mégsem hangorkán. Egyszerű dalocska, a lehető legpozitívabb értelemben. Soha rosszabbat, komolyan!

 

Debby Boone: You Light Up My Life

1977. október 15.

Egy igazi lassú táncdal, amit nem lehet akárkivel elénekeltetni. Nagy, hosszan és tisztán megtartott énekhangok egy dekoratív nőből, zongora, lehengerlő vonósok, sűrű, de gördülékeny és természetes harmóniamozgás, csak annyi modulálás, amitől már elválik a kaksi a májától, de még simán bevételezi az átlag hallgatói fül – végül is ettől sláger a sláger. Minden porcikájában mentes mindenféle haragtól, karctól, hevességtől, indulattól, amolyan szalonképesen érzelmes darab. Szép dal, kellemes meghallgatni, de rögtön el is felejtjük. Mint a hetvenes éveket.

 

Whitesnake: Here I Go Again

1987. október 10.

A nyolcvanas évek külön kategória a könnyűzenében, főképp a szintetizátorok előretörése miatt, és ez alól a rock sem menekülhetett. Az a hangzás… A glam időszaka ez – a rock nyálba fulladása bármelyik pillanatban bekövetkezhetett volna. Mintha a férfias keménység és a szalonképes hangzás próbálkozott volna frigyre lépni. A dalban van minden, amire ebből az időszakból emlékezni érdemes: szintetizátoros bevezető (az FM-szintézis ekkor volt nagy szám, ha kellett, ha nem, nyomatták kitartóan), nagy felkészültségű, de bájolgóra sikeredett, manírokban tocsogó ének, természetellenes dobhangzás, patikatisztaságú torzított gitárok, rövid, sikító gitárszóló nagyterpeszben, göndörített férfifürtök, szreccsnadrág – de jó, hogy elmúlt! Viszont az tény, hogy a fősodor törekedett a fülbemászásra és az elkápráztató hangszeres játékra, amit mindig is díjaz a közönség. Egy puritánabb hangszerelésben ez a dal még ma is életképes lenne. És ahogy a klipp elindul a felhőkarcolókkal, a nagy autókkal, az áttetsző ruhás nővel, majd a hátulról megvilágított zenészekkel, végül az énekes közelijével – az minden, csak nem az, amit röhögés nélkül el lehet viselni.

 

Elton John: Candle in The Wind 1997

1997. október 11.

Elton mama Diana hercegnő emlékére újraírta egy korábbi, 1973-as dalát, és ezzel hamar a listák és az eladások élére ugrott. Minden van ebben a nótában, amitől Elton John az, aki. Egyszerű, de gyönyörűen természetes dallamok, a védjegyként használt, a szubdomináns fokra beütött sus4 akkorddíszítés a zongorán, a melankolikus, egyben himnikus (ő maga említette valahol) modor, a ballagós középtempó, a finom vonósok. Ha nem egy ekkora karizmával megáldott hang énekelné, akkora giccs lenne, hogy hátbakarmolnánk egymást. De Elton John vitán felül áll.

 

Soulja Boy Tell'em: Crank That (Soulja Boy)

2007. október 6.

Dúl a hiphop, ami kifér a csövön. A zene a minimalizmusba fordul, ha éppen nem a gyagyaságba, zakatol a dobgép, füstölnek a samplerek, magyaráznak a krapekok olyan gúnyákban, hogy majdhogynem visszasírjuk a Whitesnake szteccsnadrágjait. Viszont a táncok jópofák, és valahogy a zene is szerethetővé válik, amikor ráébredünk, hogy ez nem más, mint visszatérés a gyökerekhez. A zenéről minden artisztikus réteget lehántolnak, és a legegyszerűbb eszközökkel felépítik a maguk muzsikáját, amit minimális vagy akár annál is szerényebb képzettséggel is létre lehet hozni. A legegyszerűbb eszköz az, ami épp kéznél van, amit könnyen be lehet szerezni vagy el lehet készíteni. Hajdanában egy bot meg egy másik, egy összetákolt dobféleség, a modern időkben a dobgép és a sampler, vagy ezek híján a beszélőszerv. Mi ez, ha nem a népzene reneszánsza?

 

Taylor Swift: Look What You Made Me Do

2017. szeptember 30.

Ez a dal talán nem is dal, olyan szétdarabolt a szerkezete. Mint egy elmehagyott esztrád, amit valaki erősen bódult állapotban állított össze mindenből, ami csak a keze ügyébe került. A hangszerelés folyamatosan változik, már-már követhetetlen. Gondolom, ez a csapongás volt az alkotók célja, de ehhez nekem már nem elég acélosak az idegeim. Mire megörülök a zongorának, letarol a szinti, a következő pillanatban már csak a pucér dobgép adja a kíséretet, aztán jönnek a hangminták, és valahogy elvergődünk a dal végéig. Az énekkel semmi gond, klassz, kifejező, nem túl pozőr, még épp nem ripacs, elviszi a hátán a számot, de mintha ilyen éneklést már rengeteget hallottunk volna. Ahogy ilyen dalt is.

Hogy van-e észrevehető folyamat, ok-okozati összefüggés, amit e tízévenkénti mintavételezés kimutat? Jót tett-e a könnyűzenének, hogy a hatvanas évektől egyre inkább az üzleti szempontok váltak uralkodóvá? Nem tudjuk, hiszen csak ezt az utat jártuk be. Talán tíz év múlva okosabbak leszünk.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben