Kérdezz tovább, Béla!

A használati tárgyakból és ipari hulladékból egyedi hangszereket gyártó, majd azokat összerendezve megszólaltató Bélaműhely, ahogy az avantgárd irányzatok vagy a posztmodern is, elsősorban ötletekből él – abból legalábbis több van nekik, mint harmóniából vagy klasszikus értelemben vett arányosságból, szépségből. A kizárólag kereteken kívül való gondolkodás és a bármi konvencionálistól való megrögzött távolságtartás nem az én világom: ha kirándulást teszek ebbe a világba, számtalanszor tévedek be a teljes öncélúság zsákutcáiba. A zajzene műfaja sem a hálásabbak közül való, de lehet élvezhetően csinálni: nem is olyan régen hallottam élőben John Cage Living Room Music című darabját, amelyben többek közt evőpálcikák, egy doboz gyufa, egy kávéskanál és egy sakktábla bizonyítja, hogy olyan dolgok is alkalmasak szép és élvezetes zene előhívására, amelyeket eredetileg nem arra rendelt az alkotójuk. Ugyanez – az én fülemmel mérve – nem mindig sikerül a Bélaműhelynek. Akkor, hangozhat a teljesen jogos kérdés, minek megyek el a koncertre?

A Bélaműhely művészetét tekintve óriási a különbség a valamilyen társművészet elemeivel átszőtt (például verset feldolgozó vagy énekhanggal társalkodó) produkcióik és a pusztán hangszeres előadásaik között. Előbbiek nyomán nem marad hiányérzetem, felfogom, érzékelem, és élvezem benne az alkotást és azt is, ami túlmutat az alkotó emberen. Utóbbiak azt a képet idézik fel bennem, ahogy egy életében először defektet vagy rádiót megbütykölő fiú kiáltja büszkén az apjának: nézd, én csináltam, és működik! Ennél viszont nem többet. Ne legyen igazam! A Bélaműhely népszerűsége és a koncert elsöprő sikere legalábbis nem engem igazol. De talán nem véletlen, hogy egy népdal-, egy Toldi- és egy Parti Nagy-parafrázis is szerepelt a jubileumi koncertműsorban, a meghívott vendég a Soharóza kórus volt, és az ünnepi eseményt hetek óta egy fotókiállítás is kíséri a Jurányi Közösségi Házban. A más művészeti ágakból vagy az énekhangtól kölcsönzött „támaszték” vagy „anyag” nélküli produkciók elképesztő sokszínűségük ellenére az én ízlésem keretein belül nem állnak meg. Pedig komolyan mondom, hogy én mindent megtettem, még az általam ismert „legbrutálisabb” Kurtág-darabokat is felidéztem, hogy legalább azokhoz viszonyítva megszülessen bennem a tetszés vagy az intellektuális tapasztalatok újdonsága mellett a bevallottan ars poeticává emelt játékosság keltette öröm, rácsodálkozás, gyönyörködés.

Semmi ilyesmi nem történt. Egy-egy szám legfeljebb a kívülről szemlélt transzállapot furcsa érzését váltotta ki belőlem (Sivatagi, Csengős), és az egyetlen produkció, ami megérkezett az érzelmi szférámba, a „hordonkával” (olajoshordóból eszkábált gordonka) kísért, szövege révén a lelket már advent felé terelgető, a maga egyértelműségében tisztán csengő népdal volt Iszlai Renáta tolmácsolásában. A többi számban legfeljebb (újra)konstatáltam a frappáns ötletet (Csácsúcsícsó, Karmesterjáték), járt a lábam az első ütemek alatt, a közepe felé pedig már unni kezdtem a nótát. Valami mégis ott tartott a Trafóban, nem engedett felállni, és kijönni a koncertről.

Feltűnt, hogy négy-öt anyuka is ül a közönség sorai között, egészen kicsi, hordozókendőből kikukucskáló gyermekével, aki teljes nyugalommal és tág pupillákkal hallgatja-szemléli, ki tudja, hogyan, de érzékeli az eseményeket. Kezdett gyanússá válni a dolog, érdekelt, hogy mi az, amihez egy csecsemő kapcsolódni tud itt, én pedig nem. Maradtam, mert a következő dolog jutott az eszembe: a Bélaműhely zenéje vagy leállítja, „transzba ejti” az elmét, vagy épp ellenkezőleg, könyörtelenül köszörüli azt. Ezek a zenészek – nemcsak szó szerint, hanem átvitt értelemben is – a precízen illesztett ötletekkel, az improvizált mozzanatokkal vagy megkomponált dobbanások, koppanások, rezdülések, kondulások, nyekergések, tülkölések és csipogások erejével, a testükkel és a ritmus ölén tökéletesen időzített egyszerűséggel két órán keresztül folyamatosan kérdeztek a színpadon. Kérdezni és megkérdőjelezni: finom különbség, de különbség. Kérdezni a hangkeltés ösztönösségével, a semmiből kérdést teremtve tud az ember – a megkérdőjelezésnek viszont előtörténete van. Olyan magától értetődő dolgokkal és dolgokban kérdést feltenni, mint a szinkópa vagy a nagyterc: zsiger és szellem tökéletes kooperációjáról tanúskodik. A Bélaműhely tagjai a felnidobbal, a slagszaxszal, a koskormány-tilinkóval vagy a fakutya névre hallgató instrumentummal (éppúgy, ahogy annak idején a kerámiaedényből köcsögdudát, az íjból a világ első pengetős és húros hangszerét, fűszálból szájharmonikát készítő emberek) nem tesznek mást, mint szüntelenül a kérdést ismételgetik: mit lehet ezzel a világgal kezdeni? Mi mindent lehet kihozni a bennünket körbeölelő életből? Így érdemes élni? Hányféle a szép, hány arca van a ritmusnak, mi az, hogy hangszer, és én is az vagyok-e? (És persze a zenekar életében leggyakrabban felmerülő kérdéseket se felejtsük el: Rendes dobon nem játszol? Ebből meg lehet élni?) A kérdések sora szabadon bővíthető.

A kevésbé gyönyörködtető, ám egyértelmű kreativitás és bravúrosság mellett fölismertem tehát az egyszerűség variálásában rejlő lehetőséget, elengedtem a tetszés problémáját, és úgy döntöttem, hogy én most gondolkodni vagyok itt. Jó döntés volt. Ugyanakkor a zsiger-szellem alkotta egységes csapatból nekem a szív hiányzott – de az nagyon.