×

Elvarázsolt lemezek
50 éves a Their Satanic Majesties és a Sgt. Pepper’s
Bornemissza Ádám
2017 // 09. 29

Ha hatvanas évek, akkor Beatles és Rolling Stones, és ha 1967, akkor Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band és Their Satanic Majesties Request. Hogy mivé lett volna a beat, ha minden zenész a józan életvitelre voksol, már sosem tudjuk meg – de mi, a hálás utókor jól jártunk az elődök szerhasználatával.

A hatvanas évek egyik nagy jelentőségű hozománya volt a droghasználat egyre szélesebb elterjedése. Hogy ez a hippikultúra oka vagy okozata, hogy a második világháború utáni nyugati társadalmak életszínvonal-emelkedésének hátulütője, netán a fiatal generáció reményvesztett útkeresése az idősebbek merev társadalmában, ezt majd más szétszálazza. Most csak a zenére figyeljünk! Persze a drogozás terjedése semmiképp sem érdemel dicséretet, de a könnyűzenére gyakorolt hatásában felfedezhetünk pozitív momentumokat is. E hatás lehet közvetett is – nem állítom, hogy mindenki elvarázsolva készített lemezeket, de hogy a tudatmódosítás gondolata benne volt a levegőben, az biztos. Enélkül talán fel sem merült volna az az experimentális, pszichedelikus zenei hozzáállás, ami mindenképpen üde színfoltként jelent meg az éppen aktuális beatzenében. Hogy mivé lett volna a beat, ha minden zenész a józan életvitelre voksol, már sosem tudjuk meg – de mi, a hálás utókor jól jártunk az elődök szerhasználatával: előttünk a rengeteg zenei minta, nekünk már fölösleges bekómáznunk egy kis pszichedelikus muzsikálásért.

Ha hatvanas évek, akkor Beatles és Rolling Stones (meg persze Jimi Hendrix és sokan mások). És ha 1967, akkorSgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band és Their Satanic Majesties Request. A két lemezt a korabeli kritika már a borítók alapján is párhuzamba vonta, nem beszélve a dalokról, és mindezeknek van is némi alapja. Mindkét borítón feltűnik a másik zenekar is: a Beatlesén egy „Welcome the Rolling Stones” feliratú pulóveres figura szerepel, a Stones-borítón pedig a Beatles-tagok portréi bújnak meg a csiribiri virágok között. Mindkét banda előző lemeze még beatzene, mindkét aktuális korongon markánsan megjelenik az elszállásra való hajlam – bár nagyon különböző módon, de erről később –, és a következő albumán már mindkét zenekar elkanyarodott a pszichedeliától, még ha itt-ott visszaköszön is a későbbi életműben.

A két zenekar korábbi lemezein beatdalok szerepelnek – hol több, hol kevesebb amerikai ízzel, blues és rock and roll hatásokkal fűszerezve –, és nem is akármilyenek. A Stones sem kutya, de a Beatles már akkor mindent vitt. Akik a kezdetektől követték a négy liverpooli krapek munkásságát, alapos okuk volt feltételezni, hogy a hagyományosan énekdallam–akkordkíséret–ritmusszekció felépítésű beatzene elérte velük a lehetséges csúcsát, innen már nincs tovább, nincs feljebb (pedig hol van még Strawberry Fields Forever vagy az I Am the Walrus). Talán maguk a zenészek is így gondolták: a Beatles Revolverének (1966) utolsó dala, a Tomorrow Never Knows már megelőlegzi a közelgő elvarázsolódást.

A Stones 1967 első felében két lemezzel is jelentkezett, mindkettőt az előző évben vették fel. A Flowers és aBetween the Buttons korongjain van pár máig emlékezetes darab (Ruby Tuesday, Let’s Spend the Night Together, Mother’s Little Helper, Lady Jane), amúgy semmi extra, két klassz album beat- és rhythm and blues dalokkal. E két korongot hallgatva nagyon is úgy tűnhetett akkoriban az objektív zenehallgatóknak (volt-e, van-e ilyen egyáltalán?), hogy ha nem történik valami zenei felfordulás a Stones műhelyében, menthetetlenül ellaposodik a sztori.

De szerencsére nem ez történt. Mindkét csapat olyan korongot tett az asztalra, amire talán kevesen számítottak. Már nem az a felállás, hogy minden hangszer minden hangjának jelentősége van, és semmi sallang, semmi fölöslegeskedés: itt most rengeteg a szólam, köztük akad bőven olyan is, amelyik mintha nem is az adott számhoz készült volna, vagy akár nem is zenei tartalmat hordoz. A dalok többször megállnak, majd újraindulnak. A beat perkusszív gitárhangjai mellett megjelennek a hosszú hangokra képes fúvósok, vonósok, néhol még valamiféle monoszintielőd is. Az énekek és a vokálok is inkább kitartott hangokra építenek. És az újszerű keverési megoldások, amelyekről az első Hendrix-lemez kapcsán nemrég volt szó .

Mellett: a Stonesnál. Együtt: a Beatlesnél. Ez a legszembetűnőbb különbség a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band és a Their Satanic Majesties Request zenei hangszerelésében, szerkesztésében. A Stones mintha úgy akarná a kívánt pszichedelikus-űrbéli hatást elérni, hogy rengeteg oda nem illő (ez persze ízlés kérdése) hangsávot használ az amúgy nem sok újszerű, meglepő zeneszerzői ötletet felvonultató dalokban – a Stones egy bluesbanda, nem a zeneszerzés az erőssége, hanem az utolsó hangig élő játék. Hangsúlyozom, ezek marha jó dalok, még a különös-furcsa sávokkal együtt is, amik ha nem is tűnnek mindig teljesen indokolatlannak, de az a sejtésem, hogy rengeteg ötletszerűség és nagymértékű véletlenek játszanak közre a végeredményben. Ez is egy módszer, nem is egyszeri, azóta is számos példa akad rá – tud az ad hoc jó lenni.

A Beatlesnél viszont mintha végig aprólékosan megtervezett lenne minden hang, nemcsak a fő hangszerek (ezt már korábban megszokhattuk), de még a zaj- vagy effektsávok is. Mintha minden egyes rezdülés ki lenne találva, ki lenne próbálva. A Beatles már nem koncertzenekar, ekkor már nem volt célja az élő játék, ahol a véletlenek, ad hoc zenei események minden pillanatban bekövetkezhetnek. Az utolsó koncertjüket 1966 augusztusában adták. De élő játék ide, pszichedelia oda (amit nem is visznek annyira túlzásba, mint a Stones), zeneszerzésben 1967-ben is ők a világ első számú popzenekara.

Dalonként taglalni a két lemezt röviden nem érdemes, hosszan meg szétfeszítené a tejedelmi kereteket. Mindenkit bíztatok a két korong egy ültő helyben történő meghallgatására – ha nem is egy spanglival, de egy üveg izmos vörössel felfegyverkezve. Nagyon is megéri. Manapság az első, mesterséges intelligencia által megírt poplemez a kurrens hír, és erre még valaki büszke is… Akkoriban mélyen emberi dolgok történtek egy-egy albumon, és e kettő durran akkorát, hogy még ma, ötven évvel később is beleremeg a világ.

Érdekesség – és nem is tudom megmagyarázni, mi az oka –, hogy miközben az elvarázsolt hangok, hangzások, hangfoszlányok mintha a jövőbe (netán a mi jelenünkbe) kacsintanának, mégis mindkét lemez valamiféle régies, mitikus-misztikus illatot áraszt. Talán csak a saját jelenükből akartak kiszakadni az alkotók, és hogy időben merre menjenek, az mindegy volt számukra. És mindkét irányba (ha az idő valóban csak egy lineáris dimenzió – vagy csak józanul az?) egyszerre indultak el.

A földi, profán idő azonban csak előre képes haladni. A későbbi kiadványokat hallgatva úgy tűnik, mindkét zenekarnak csak kitérő volt e két elvarázsolt lemez. A következő Beatles-albumokon ugyan még fel-felbukkant a pszichedelikus hangzás (Flying, Blue Jay Way [Magical Mystery Tour], Only a Northern Song, It’s All Too Much [Yellow Submarine]), a Stones ezzel a továbbiakban már ilyen dózisban nem kísérletezett. Inkább azzal foglalkozott, amihez igazán értett: a világ egyik legjobb bluesbandája lett. És 1968-ban elkészítette a Beggars Banquet albumot, amelyik akkora blues és egyéb amerikai folk műremek, hogy a fal adja a másikat. Aztán a Let It Bleed, Sticky Finger, Exile… – sokak szerint a Stones legkomolyabb négy éve. Hajlamos vagyok egyetérteni velük.

A Beatles meg nem törődött semmivel, csak írta azokat a borzalmasan jó dalokat, felvette azokat az embertelen lemezeket, amelyek máig őket – a világ legjobb zenekarát – igazolják.

Beatles: Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band (felvétel: 1966. november–1967. április, megjelenés: 1967. május 26.)

Rolling Stones: Their Satanic Majesties Request (felvétel: 1967. február–október, megjelenés: 1967. december 8.).

Előzmények és további lemezek

Beatles:

Rubber Soul (felvétel: 1965. június, október–november; megjelenés: 1965. december 5.)

Revolver (felvétel: 1966. április–június; megjelenés: 1966. augusztus 5. [UK], 8. [US])

Magical Mystery Tour (felvétel: 1967. április–november; 1967. november 27. [US LP], december 8. [UK EP])

The White Album (felvétel: 1968. május–október; megjelenés: 1968. november 22.)

Yellow Submarine (felvétel: 1966. május–1968. február; megjelenés: 1969. január 13.)

Abbey Road (1969)

Let It Be (1970)

Rolling Stones:

Between the Buttons (felvétel: 1966. augusztus, november, december; megjelenés: 1967. január 20.)

Flowers (válogatás, felvételek: 1965. december–1966. december; megjelenés: 1967. június 27. [egy hónappal a Sgt. Pepper’s után])

Beggars Banquet (felvétel: 1968. március–július; megjelenés: 1968. december 6.)

Let It Bleed (felvétel:1968. november, 1969. február–július, október–november; megjelenés: 1969. december 5.)

Sticky Fingers (1971)

Exile on Main St. (1972)

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben