• Zene a lábainknak!

    Dallam, gesztus és ihlet az osztálytermekben

    2017.04.12 — Szerző: Király-Szombathy Zita

    Mozdulatok, történetek, ritmus, zene és tánc, festmények alapján született közös improvizációk, zongoradarabokra komponált koreográfia-etüdök, ihletett pillanatok. Március utolsó hétvégéjén a pécsi Zsolnay Kulturális Negyed egyik rendezvénye a Filharmónia Magyarország Korunk zenéje – Zene a lábainknak! című projektjének záróakkordja volt. Interjúcsokrunk az előadást megelőző workshop-sorozat és az arra épülő pedagógiai modul megálmodóival, létrehozóival és résztvevőivel készült.

  • Zene a lábainknak!

    Március 26-án délelőtt a programon részt vett fiatalok bemutatták a Zsolnay Kulturális Negyed Panoráma termében összegyűlt közönségnek, hogy mit sajátítottak el a 2016 őszén útjára indult workshop-sorozat keretében. Az előadást megnézve biztosak lehetünk abban, hogy a sorozat folytatódik: a kipirult arcú szereplők már a folyosóra kilépve tervezték a következő találkozást, közös programot.

    Hogyan jött az ötlet a kreatív zenehallgatásból, hangképzésből, mozgásórákból álló képzési stratégiára épülő sorozat megszerkesztésére?

    Szilágyi Lajos programmenedzser, Filharmónia Magyarország Kft.: Az egész ország területén szervezünk ifjúsági koncerteket óvodásoknak és általános-, illetve középiskolás diákoknak egyaránt. Egyre inkább úgy éreztük-érezzük, hogy fontos lenne kicsit változtatni, új utakat, megoldásokat találni, hogy a fiatalokhoz valóban eljusson a zene információja. Mivel munkatársaim folyamatosan keresik a lehetőségeket, rábukkantak arra a pályázatra, aminek segítségével elindulhattunk az áhított irányba, és elkezdhettük ezt a munkát.

    Milyen szakmai háttérre alapoztak?

    SZ. L.: A Filharmónia Magyarország Kft. felnőtteknek, gyerekeknek és fiataloknak szóló programjait általában én szerkesztem meg, találom ki. Kollégáimmal fesztiválokat és versenyeket is szervezünk: mire ez a cikk megjelenik, túl leszünk a Solti György nevét viselő nemzetközi karmesterversenyt beharangozó sajtóeseményen is. Az országos programok tervezésében és lebonyolításában nagyon sokat segítenek régióvezetőink, akik jól ismerik a környezetükben élő ifjúságot, és közel vannak egyik legfontosabb célközönségünkhöz, a gyerekekhez.

    Zenepedagógusként is dolgozom, vadászkürtöt tanítok zenei szakközépiskolában, és vezényelem a fúvószenekart, tehát csoportban is foglalkozom gyerekekkel. Így szerencsés helyzetben vagyok, mert mindkét oldalról látom azt, hogy mire van szüksége az ifjúságnak. Ezt a pályázatot is úgy raktuk össze, hogy több szempontból érdekes legyen számukra: egy kicsit a tánc, egy kicsit a zene világából szőttünk bele, természetesen sok mozgással, és persze fontos az is, hogy mindezek hogyan tudnak együtt odáig fejlődni, hogy meg tudjuk velük fogni a kisebb gyerekeket is. Akik ma látták először a folyamatot, azt mondták, szerintük érdemes ezt a módszert a pedagógusoknak továbbképzésre, iskolákba is beajánlani (a modul még készül, Dr. Di Blasio Barbara és csapata dolgozik rajta). Minél több zenészt, dráma- és táncpedagógust be szeretnénk vonni, hogy minél sokrétűbb legyen a program, és komplettebb az eredmény. Meggyőződésem szerint ez a modul sokban hasonlít a Kodály-módszerhez, csak a mai kor gyerekeihez szól, de ugyanúgy a zene, az alkotás irányába mozdítja a fiatalokat. Nemcsak a zenehallgatásra vagy a koreográfia felé, hanem együtt az egész felé. A fiatalok nemcsak a fülükbe dugják a fülhallgatót, hanem maguk is alkotókká válnak.

    Zene a lábainknak!

    Hogy állt össze az oktatói csapat, hogyan találták meg a pedagógusokat?

    SZ. L.: A Zene a lábainknak! projekt legtöbb közreműködőjével napi munkánk során is találkozunk, sokszor együtt dolgozunk a Filharmóniában. Mindenhonnan csak szemezgetnünk kellett – azokat a kollégákat kerestük, akik zenész mivoltuk mellett táncosok, sőt esetleg pedagógusok is, és leginkább olyanok, akik képesek bevonni, alkotásra késztetni a fiatalokat. A projektben most elsősorban az egyetemistákra fókuszáltunk. Nem titkolt szándékunk, hogy első körben közülük kerüljenek ki azok, akik a módszert továbbadják majd a még fiatalabbaknak.

    Hogyan reagáltak a projekt résztvevői a programra?

    SZ. L.: A résztvevők között nagyok voltak a különbségek, mindenki másból indult ki. Volt, aki a már képzett hangjával dolgozott, volt, aki az egyszerű játéktól indult el, más a szavakkal játszott, vagy a testével. Nagy hatással volt a résztvevőkre a harmadik workshop idején rendezett Kortárs Zenei Napok Hét szó című előadása, ahol hét fiatal magyar zeneszerző (Balogh Máté, Tornyai Péter, Horváth Márton Levente, Dargay Marcell, Kedves Csanád, Sándor László és Laczkó Bálint) fűzött kommentárokat saját darabjaihoz. Kifejtették, hogyan viszonyulnak Haydn kétszázharminc évvel ezelőtt megírt zeneművéhez, ezzel segítve az új darabok megértését.

    Mi a tapasztalata, ma a fiatalokkal vagy inkább az idősebb, érettebb generációkkal könnyebb elfogadtatni a kortárs zenét?

    SZ. L.: Nem az a lényeg, hogy milyen zene szól, hanem az, hogyan szólítod meg a közönséget. Épp a workshophoz kapcsolódó projekt révén jutottunk el Norvégiába, hogy tanulmányozzuk az ottani viszonyokat. Azt láttuk, hogy nagy állami támogatással, körültekintő tervezéssel, kötelező jelleggel zajlanak az ismeretterjesztő ifjúsági koncertsorozatok, de nem feltétlenül kortárs zenei produkciókkal, inkább egy kicsit populárisabbakkal. Norvégiában nem probléma, hogy nincs nagyszámú koncertlátogató a rendezvényeken, ott megelégszenek azzal a közönséggel, amelyik magától bemegy a hangversenytermekbe. Mi sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk itthon arra, hogy még több embert vonzzunk a koncertjeinkre, ami nálunk jellemzően az 50+ korosztályt jelenti. Ez leginkább életvezetési sajátosságoknak tudható be. Az emberek a mai rohanó világban ekkorra kerülnek olyan élethelyzetbe, hogy van idejük koncertre járni, illetve ekkorra válnak éretté, nyitottá a klasszikus zenei produkciókra.

    Milyen a személyes viszonya a kortárs zenével?

    SZ. L.: Bent ülő zenészként nagyon jó játszani a kortárs darabokat. Sokkal érdekesebb, mert itt szükségszerűen nagyon aktív résztvevői vagyunk az előadásnak. Ebben a programban is bebizonyosodott, hogy az mindig jó, ha az ember aktívan átéli a zenét, benne van, maga alkotja meg az egészet. Meg kell tanulni szeretni a zenét. Régebben Bartókot sem kedvelték, most is inkább Mozart, Haydn, Beethoven, esetleg Brahms vagy Csajkovszkij műveit keresik. Pedig az újabb kompozíciók is vannak annyira jók és értékesek, mint a barokk vagy romantikus darabok, csak egy kis idő kell a megértésükre. Mindenképpen tevékenyen, befogadóan kell az ilyen művekhez állni. Nekünk pedig gondolkozni kell azon, hogy milyen módokon visszük közel a zenét a közönséghez.

    Rendkívül megragadóak és kifejezőek voltak az előadáson látott koreográfiai etüdök. A felkészülést a neves színházi szakember, Horváth Csaba irányította.

    Milyen indíttatásból vállalta a felkérést?

    Horváth Csaba táncos-rendező, koreográfus: A viszonyom a zenéhez meghatározó a pályámon. A zenével való foglalkozás, a benne való elmélyülés bármely művészeti ághoz társítható, társítandó. Koreográfus-rendezőként számomra nem kérdés, hogy a tánc és a zene kéz a kézben járja az útját, amióta világ a világ. Ebben a projektben nagyon vonzó volt, és persze nagy, nehéz, de izgalmas kihívás is, hogy ez az egész tulajdonképpen egy pedagógiai program. Engem azzal a céllal szólítottak meg, hogy kiderüljön, van-e értelme azzal kísérletezni, hogy olyan hallgatókkal dolgozzunk, akiknek nincsen táncos előképzettségük, viszont a feladatuk előbb vagy utóbb az lesz, hogy bemenjenek az általános iskolákba, gimnáziumokba, és nem a populáris, hanem a klasszikus és kortárs zenét népszerűsítsék a tánc, a mozgás vagy a gesztussal való kifejezés segítségével.

    Mennyire volt nehéz – a szó szoros értelmében – megmozdítani a résztvevőket?

    H. Cs.: Nagyon nehéz volt, mert legtöbben közülük semmilyen viszonyban nem voltak a mozgással. A feladat nem az volt, hogy megtanítsuk őket táncolni, hanem inkább az, hogy felélesszük bennük azt az asszociatív készséget, ami óriási lehetőségeket nyit ki a zene és a mozgás társításakor vagy egy dallam hangulatának gesztusokkal, mozgásképekkel történő megfogalmazásakor. A foglalkozásokon mi csak „magokat vetettünk el”, s azok „kikeléséhez” teremtettünk a fiataloknak egy olyan inspiratív közeget, amelyben ők maguk is kreatívvá tudtak válni, és megtanultak gondolkodni a kapott feladatokon. Számomra az volt a legnagyobb sikerélmény, hogy az én szakmám szerint civil fiatalok egyszer csak rákaptak a komponálás ízére, és a testtel való kifejezés lehetőségét elkezdték önállóan gyakorolni. Azt ők már biztosan megtanulták, hogy ha pedagógusként olyan élethelyzetbe kerülnek, hogy egy zenét közel kell vinni a gyerekekhez, akkor ehhez segítségül tudják hívni a testüket is.

    Nagyon izgalmas lehet ebből egy módszertani anyagot, egy általános modult összerakni…

    Dr. Di Blasio Barbara intézetigazgató, egyetemi docens, Kaposvári Egyetem, Pedagógiai Kar: A módszertani anyag még merész kifejezés, jelenleg inkább egy pedagógiai modul megfogalmazására, megszerkesztésére vállalkozunk. Többlépcsős folyamatról van szó, amelynek mi most az első fokán állunk, amikor a képzők képzése, az érzékenyítés zajlik. Tehát a képzők saját élményeket, saját tapasztalatokat gyűjtenek, amelyeket a kollégáimmal megpróbálunk módszertani jellegűvé átfordítani. Igyekszünk az élményeket a pedagógiai tervezés részévé tenni és megtalálni, hogyan lehet a spontán csoportszituációt indirekt módon vezérelni, illetve a tervezéshez rugalmasan viszonyulni, hogy végül egyedi művészi produktum álljon elő. Pedagógiai szempontból könnyebben értelmezhető, ha azt mondom, hogy a képzők a kortárs zene, a kortárs tánc és a performance összekapcsolási folyamatába a közöttük épülő hidakon bármelyik irányból beléphetnek.

    Mely korosztállyal dolgoznak most ebben a projektben?

    D. B. B.: A kezdő képzőcsoportban elsősorban a 7-8. és a 10–12. osztályos diákokat céloztuk meg. Azt már látjuk, hogy másképp működik majd általános iskolában és másképp a középiskolában, ez természetesen a korosztályi különbségekből adódik. Az is egyértelműnek tűnik, hogy a tanár személye, személyisége, kompetenciája, világlátása meghatározza ennek a programnak a sikerességét. Azok a kompetenciák, amelyekkel most a művészek foglalkoztak, megtalálhatóak a Nemzeti Alaptantervben. Ott is az olvasható, hogy azokat a művészeti területeket kell mozgósítani, amelyeket performance-nak, táncnak, zenének nevezünk. A baj az, hogy a gyakorlat ettől még teljes mértékben eltér, jelenleg elvétve találkozunk iskoláskorú gyerekeknél ilyen összművészeti hatásokkal, amiket a képző fiatalok ezen a workshop-sorozaton átéltek, elsajátítottak, és közvetíteni próbálnak. Szeretnénk ezen változtatni: a mi munkánk egy összművészeti pedagógiai kísérlet, amelyben a kölcsönhatás kerül a fókuszba, tehát a művészeti ágak kölcsönhatása lesz az, amely majd pedagógiai funkcióval bírhat az osztálytermekben. Az egész munkának olyan közösségépítő célja is van, amely együttműködő fiatalok által az egyén és művészetek viszonyát alakítja, valamint művészeteket befogadni képes, értő gyermekeket, fiatalokat képez, hogy később ők tudják kiválasztani maguknak a külvilágból érkező elárasztó hatások közül az értéket, a művészit, az vonzza őket, és az hasson rájuk.


  • További cikkek