• Tapasztaláshelyek

    Interjú Czinki Ferenccel

    2017.10.30 — Szerző: Juhász Tibor

    Külvárosi sörözőkbe, lakótelepekbe ragadt évtizedek, séta az elmúlt korszakok relikviái között – Czinki Ferenc íróval célzatos és céltalan kószálásokról, a vidéki-városi kulturális élet különbségeiről, valamint egy megrögzött kocsmalátogató elbeszélői pozíciójáról beszélgettünk.

  • Tapasztaláshelyek

    Nemrég ért véget az idén másodszorra megrendezett Fehérvári Irodalmi Napok (FIN). A nagyszabású rendezvénysorozat keretében, a melynek főszervezője vagy, a legszínesebb programokon vehettek részt az érdeklődők. Kulturális szervezőként régóta tevékenykedsz Székesfehérváron és máshol is. Hogyan látod, milyen a fehérvári kulturális élet?

    Az eddigi tapasztalataim szerint egy vidéki város kulturális élete olyan, amilyenné tesszük. Egy nagyjából százezer lakossal rendelkező városban nyilván behatárolható az a réteg, amelyik érdeklődik a kulturális események iránt, ezen belül beszélhetünk egy még szűkebb körről, amelyik rendszeres vendégnek mondható a műsorainkon. Ismerjük egymást ebben a vidéki-városi kulturális közegben, és ebből adódóan valamennyire egymásnak szervezzük a programokat. Ez egy adottság, és persze nem rossz érzés meglepni néha a kultúrában dolgozó kollégákat, kimozdítani a komfortzónából a törzsközönséget, de a következő cél mégiscsak az, hogy szélesítsük ezt a közönségréteget. A FIN erre mindenképpen alkalmat nyújt, mert a fesztivál napjain olyan koncentráltan zajlanak a legfőképpen irodalmi programok, hogy azt már nehéz nem észrevenni. Több mint tíz évig dolgoztam külsős szervezőként Székesfehérvár kulturális rendezvénysorozataiban, de amióta konkrét jelei vannak annak, hogy az országos kultúrpolitika leszivárog az eddig javarészt érintetlenül működő vidéki kulturális közegekbe is, idejét láttam, hogy valami újba, sajátba fogjak – valami olyanba, ami talán kiindulópontja lehet egy hosszabb távú sorozatnak. Ez lett a FIN, amit idén másodszor rendeztünk meg, és már készülünk a harmadikra.

    Zenés és/vagy irodalmi produkcióiddal folyamatosan turnézol, gyakran fordulsz meg Budapesten is. Látsz különbséget a fővárosi és a vidéki városok kulturális életében? Ha igen, miben áll ez a különbség?

    Számomra abban áll az elsődleges különbség, hogy Budapestet ugyan ostromlom időnként, de bevenni aligha tudom. Rengeteg program van, rengeteg helyszín, és közben a közönség véges. Mert attól, hogy kétmilliós városról beszélünk, a kultúrafogyasztó réteg nem lesz arányosan nagyobb a vidéki városokéhoz képest. Jól látszik, hogy Szegeden, Pécsett, Debrecenben vagy éppen Székesfehérváron van néhány jól működő bázis, ami mind egy-egy szervezőhöz köthető. Amíg a szervező aktív, és helyszínt meg némi pénzt is talál, addig hosszú évekig tartó építkezéssel ki tud alakítani egy állandóan megújuló és átalakuló törzsközönséget. Budapesten ez elaprózódik: nagyon sokan próbálkoznak mindenfélével, és közben persze ott vannak azok az aktuálisan népszerű helyek és programsorozatok, amikre hirtelen mindenki elkezd járni. Ilyenek most a slam poetry-rendezvények, a Hadik, a Nyitott Műhely, a Margó Fesztivál vagy éppen a Hévíz-estek. Mindez állandó mozgásban van, ettől lesz érdekes. De szervezői szempontból jól fel van adva a lecke.

    A városok, a városi helyszínek nemcsak szervezőként és fellépőként, hanem szerzőként is meghatározóak a számodra. Első, Egy kocsma város című kötetedben a fehérvári külvárosi kocsmák, második könyvedben, A pozsonyi metró ban pedig egy pozsonyi lakótelep, Ligetfalu történetét dolgoztad fel. Honnan ez az érdeklődés a külvárosok és történetük iránt?

    Valószínűleg abból is adódik ez az érdeklődés, hogy soha nem laktam ilyen városrészben. Székesfehérváron egy elkényeztetett öreghegyi (ez nagyjából a Rózsadombnak felel meg) gyereknek számítok. Hatalmas udvarokban, virágzó cseresznyefák alatt és egy eléggé zárt, kertvárosi világban nőttem fel. De a sajátos városrendezési megoldások miatt a kis zárt világunk határán ott volt a Videoton gyár, annak teljes nyüzsgésével, és néhány négyemeletes ház a kiserdő szélén. Szerzőként először a gyerekkoromat terveztem valahogyan feldolgozni, valamint a közvetlen lakókörnyezetemet, ezekből pedig egyenesen következett, hogy a szülővárosom külvárosi kiskocsmáinak világa lesz a téma – közvetlen lakókörnyezetem központja is a Papagáj presszó, ahol most éppen ülök egyébként. Pozsonyba egy ösztöndíj segítségével jutottam, amit azért pályáztam meg, mert érdekelt a kelet-közép-európai városok külterületeinek hasonlósága – hogy milyen minták rajzolódnak ki, amik szerzői szempontból majd érdekesek lehetnek. Végül valóban elég érdekesnek és hasznosnak bizonyultak ezek a minták.

    Mementó” – ez a szót gyakran használod a nyilatkozataidban. Ligetfalut a régi rendszer maradványának nevezed, az általad megírt fehérvári kiskocsmákban is az szocializmus fosszíliáit látod.

    Ezek a helyszínek, a kiskocsmák a megszűnt tervgazdaság egykor nyüzsgő létesítményeinek maradványai a közös félmúltunk mementói – bizonyos értelemben folyamatosan újratermelődik bennük a múlt. Mintha beülnél egy színházi előadásra, de nem azt látod, amire a jegyet váltottad – ebben az esetben legyen ez a kapitalizmus és a demokrácia –, hanem mintha még mindig az előző színdarab utolsó jelenetét játszanák újra és újra, mint akik ott felejtették magukat.

    A sivárnak bélyegzett lakótelepekről a legelterjedtebb elképzelés az, hogy az élet is rideg bennük. Ezzel szemben te sokkal színesebben ábrázolod a pozsonyi közeget. Tapasztalataid szerint milyen az élet a múlt hatalmas maradványai között?

    Állandó változásban van, ezért is érdekes. Amikor belvárosi, jellemzően értelmiségi közegben mozgó pozsonyi ismerőseim óvatosságra intettek a pozsonyligetfalui felfedező túráim kapcsán, nyilván a nyolcvanas-kilencvenes évek beidegződései dolgoztak bennük. Akkoriban ez a városnyi városrész még valóban elég vad vidéknek számított. Kábítószer, lopások, rablótámadások, nagyjából a gyakorló életveszély – utalok is ezekre az előítéletekre a szövegben. Ez teljesen szemben állt azokkal a tapasztalatokkal, amiket én szereztem az ösztöndíjam első heteiben, szóval valahogyan igazságot akartam tenni. Aztán az egyik helyi írószervezet munkatársa, az egyébként angol-amerikai irodalmi műveltségű, a nyugdíj előtti utolsó évében járó helyi kultúraszervező hölgy, Ina Martinova ráérzett arra, hogy mi is a tervem a városrésszel kapcsolatban, és mint helyi lakótelepi lakos, egy félnapos séta során megmutatta azt a Pozsonyligetfalut, ami egy hatalmas zöld területekkel, sziklakertekkel, jobbnál jobb sörözőkkel, lóversenypályával, halastavakkal és stranddal rendelkező vidám fejlődő vidék, aminek alig van köze a Duna másik oldalán, az UFO-híd lábától induló pozsonyi óvároshoz. Ez a kontraszt már elég jó alapanyagnak bizonyult, akárcsak a soha el nem készült pozsonyi metró megtestesülő hiánya.

    Tapasztaláshelyek

    Mesélj, kérlek, a pozsonyi metróról!

    Ez volt az a történet, ami szinte azonnal megtalált, amint megérkeztem Pozsonyba 2014. május 1-én. Nem ismertem senkit a városban, ezért az ösztöndíjas időszak első hetére megszerveztem magamnak néhány találkozót a helyi magyar és szlovák irodalmi-kulturális élet szereplőivel. A városról akartam hallani minél többet, és vártam a javaslatokat, merre induljak, merre sétáljak, hogyan álljak neki egyáltalán a kutatásnak. Mindezt úgy, hogy akkor még nem is igazán tudtam, mit fogok kutatni. Az akkori jegyzetfüzetem utolsó lapjain máig ott vannak a különböző kézírásokkal készült listák azokról a helyszínekről, amiket ajánlottak nekem. Ezek a listák és a hozzájuk tartozó történetek alig mutatnak egyezést, de egy közös pont biztosan volt a beszélgetések során: a nem létező pozsonyi metrót mindenki megemlítette. Azonnal megtetszett, hogy mindenki valami olyasmiről tartja fontosnak tájékoztatni az idelátogatót, ami nincs, és örültem annak, hogy ezek szerint van olyan város, ahol még lassabban készül el a metró, mint Budapesten. Vagy el sem készül egyáltalán. A metró Ligetfalut kötötte volna össze a város többi részével, a nyolcvanas évek világraszóló terve volt, amikor Pozsony még Prága szeretett volna lenni, ahelyett, hogy belátta volna: Pozsony az Pozsony, önmagáért érdekes.

    Mindkét könyvedben hangsúlyos az elbeszélő pozíciója – az Egy kocsma város narrátora ott ül az adott kocsmaasztalnál, Pozsonyligetfalu krónikása pedig a blokkok között kószál. Ha jól gondolom, te az az író vagy, akinek jövendőbeli könyve atmoszférájában kell lennie ahhoz, hogy meg tudja írni azt a könyvet. Egyetértesz ezzel a megállapítással?

    Teljesen egyetértek, sőt, ha nagyon kemény akarnék lenni magammal szemben, akkor azt is mondhatnám, hogy még életemben nem találtam ki semmit, minden szembe jött velem az utcán. Az Egy kocsma város esetében egyértelműbb volt az elbeszélő pozíciója, ugyanis mindegyik szöveg egy-egy fikciós riport: olyan történet, amely a megtévesztésig hasonlít egy napi- vagy hetilapban megjelenő riportra, de egy bizonyos ponton elhajlik a képzelet, a misztikum irányába. Ez a pont néha világosan látszik, máskor viszont teljesen elmosódik. A riportszerűségre erősítettek rá Oláh Gergely Máté és Arany Gold Zoltán fekete-fehér, dokumentarista fotói. A pozsonyi metróban már rajzolt illusztrációk láthatóak, Varga Gábor Farkas munkái, ezzel is jelezve, hogy a valóságot ebben az esetben végleg magunk mögött hagyjuk, még akkor is, ha szerepelnek a könyvben teljesen valós esetek. Ráadásul a beszélő sem árulja el, mit is csinál valójában Pozsonyban, riporton dolgozik, szociológiai kutatást végez, könyvet ír, vagy egyszerűen csak egy váratlan ösztöndíj ürügyén alibizik a város kiskocsmáiban. Amikor megmutattam a szöveget Babiczky Tibornak, a Scolar Kiadó szépirodalmi szerkesztőjének, aki szintén Pozsonyban járt ugyanazzal az ösztöndíjjal, amivel én, azonnal megtetszett neki ez a tétova, bizonytalan kószálás a panelrengetegben – közölte, hogy írtam egy balladát, amit így ahogy van, ki is adnak. Eléggé meg voltam lepődve.

    Az utóbbi időben az Instagram- és Facebook-bejegyzéseidben egyre többször bukkan elő a Petz Söröző. Hogyan illeszkedik ez a hely az Egy kocsma város világába? Mit kell tudnia róla egy Fehérvárra látogató kocsmaturistának?

    A Székesfehérvárra látogató kocsmaturistának bőven elég annyit tudnia, hogy a Petz Sörözőbe el kell menni, a többi majd történik magától. Higgyenek nekem. Az Egy kocsma város világához olyan abszurd módon van köze, hogy noha a kedvenc kocsmámról beszélünk, mégsem szerepel a fehérvári kocsmákról szóló könyvemben – ennek nyilván oka van. A Petz ugyanis nem a fikció, hanem a megvalósult fikció terepe. Egy kocsma, ami a megtévesztésig olyan, mintha én írtam volna magamnak. Soha nem tekintettem úgy a Petzre, mint alapanyagra, mert már nem volt mit kezdeni vele. Persze azért feltűnik itt-ott, legutóbb például Cserna-Szabó András 77 magyar pacal című könyvében, amiben a Petz-féle fülespacal a 76-os számú helyet kapta a receptek között. Nem tudom, mennyire fog működni, hogy egy irodalmi portálon ilyen reklámot csinálunk egy vendéglátóhelynek, de üzenem a szerkesztőknek, hogy itt szó sincs erről, a Petz Söröző köszöni szépen, jól megvan, és amikor róla beszélünk, a kocsma alapfogalmát próbáljuk körülírni, újrafogalmazni és elhinni.

    KocsmaBeat néven a Blahalouisiana zenekar tagjaival turnézol, nemrég megjelent köteted bemutatói egymást érik. A közelmúltban felolvastad az egész könyved, és interaktív városvezetési túrákat is tervezel A pozsonyi metró val. Íróként miért érzed fontosnak a folyamatos színpadi jelenlétet?

    Mert ez a legjobb lehetőség arra, hogy teszteljem a szövegeket, és azonnali visszajelzéseket kapjak. Minden írásom kipróbálom közönség előtt, még az is előfordul időnként, hogy menet közben, a felolvasás során változtatok a szövegen, az adott terem atmoszférájától függően. Nem hiszek abban a szerzői szemléletben, miszerint a kézirat véglegesítése után hátradőlhetünk, és az írónak már semmi dolga innentől. Szerintem pont az ellenkezője igaz: a megírás és a szerkesztés után ekkor kezdődik el a munka harmadik szakasza, amikor a közönség elé kell tárnunk azt, amin az elmúlt években dolgoztunk. A saját munkámat, a szerkesztőm erőfeszítéseit és a kiadóm pénzügyi befektetését venném semmibe, ha hátradőlve várnám az eredményeket. És persze olyan zenészekkel ülni a színpadon, mint Schoblocher Barbara és Jancsó Gábor a Blahalouisianából vagy Hekele Dániel trombitás a Rakéta Presszó zenekarból, ilyen tapasztalt fellépőkkel bejárni Szeged, Szabadka, Pozsony, Miskolc vagy Székesfehérvár színpadait – ez sem egy utolsó érzés. Most egyébként trükkösen az előttünk álló turnénk állomásait soroltam fel.


  • További cikkek