© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Hamlet-alkaton innen és túl
Interjú Polgár Csabával
Polgár Csaba megkapta a maga oroszlánját: az Örkényben ő játszotta Peer Gynt szerepét, és most a Hamlet címszereplője is. Már csak az a probléma, hogy színészként egyelőre többen kíváncsiak rá, mint rendezőként. Persze ezzel csak viccelődik, hiszen ez legyen a legnagyobb gond. Hogy miről beszélgettünk? Például arról, hogy biztosan nem csinálna színházat tizenhat éves nyúltenyésztőknek.
Polgár Csaba megkapta a maga oroszlánját: az Örkényben ő játszotta Peer Gynt szerepét, és most a Hamlet címszereplője is. Már csak az a probléma, hogy színészként egyelőre többen kíváncsiak rá, mint rendezőként. Persze ezzel csak viccelődik, hiszen ez legyen a legnagyobb gond. Hogy miről beszélgettünk? Például arról, hogy biztosan nem csinálna színházat tizenhat éves nyúltenyésztőknek.
Mácsai Pál azt nyilatkozta egy interjúban, hogy a Hamletet olyankor tűzi műsorára egy színház, ha van a társulatban egy Hamlet. De hasonlót nyilatkozott a Peer Gynt kapcsán Ascher Tamás is. Milyen érzés ez a hatalmas bizalom?
Jó érzés, meg valahol ijesztő is. Ilyenkor az ember azt érzi, hogy fel kell kötnie a gatyát. De alapvetően nagyon jó, a bizalom eleve elengedhetetlen kellék a színházban. Azt hiszem, hogy talán ez a legfontosabb egy színésznek.
Mácsai Pál a Hamlet kapcsán említette azt is, hogy a rendezőnek találnia kell benne valami aktuálisat, egy jelen idejű fókuszt. Látod már, hogy mitől lesz az a Hamlet más, mint a többi?
Nyilván kell legyen az embernek elképzelése arról, hogy miért veszi elő éppen ezt a darabot, de annyira gazdag maga szöveg, annyira sokféle utat kínál, hogy rengeteg irányból lehet nekimenni: szinte minden figurának van egy saját útja. Bagossy Lacinak is volt a fejében egy gondolat, amiről beszélgettünk, de a próbafolyamat nem úgy zajlik, hogy a színész megpróbálja kiszolgálni ezt a koncepciót, hanem csinálja, amit jónak érez, aztán vagy illeszkedik az eredeti elképzelésekhez, vagy nem.
Van különbség főszerep és főszerep között?
Van, persze. Bár a Peer Gynt kifejezetten egy közös meló, az előadásban mégis minden Peer Gynt-re van kihegyezve. Akkora a szövegtenger, hogy muszáj előtte átfutnom, ráadásul valahogy ez a szerep nehezebben is hagyja, hogy elengedjem. Szóval, ha azt játszom, akkor már az előző nap ezzel telik; szöveget tanulok, rákészülök. De nincs ebben semmi misztikus. Egyszerűen csak előre tudom, hogy a következő napokban az erőmet és az időmet hogyan kell beosztanom.
Amikor ilyen nagy szerepeket kap egy színész, adódik a kérdés: vannak szerepálmaid? Tudsz már pipálgatni a listádból?
Nem is nagyon gondolkodtam azon, hogy mit akarok mindenképpen megcsinálni. Inkább maga a meló érdekel. Más ilyen szerepekkel foglalkozni, ilyen izgalmas, összetett anyagokkal. Ahogy az ember keresgéli, kapirgálja magában ezeket a dolgokat, az nagyon inspiráló. Ezt élveztem a Peer Gynt-ben és most a Hamletben is.
Nehéz levetkőzni a szerephez kapcsolódó sztereotípiákat?
Hogy majd fognom kell egy koponyát a kezemben? Nem. Ezek csak első blikkre ugranak be: áll egy fickó, nagy gallérral, koponyával a kezében. Persze van egy olyan jelenet, ahol Hamlet találkozik egy koponyával, de azt már úgy fogja meg, ahogy akarja. Szóval van egy-két dolog, ami felmerül az emberben, de ahogy elkezdjük csinálni, ezek lekopnak.
Sok különböző stílusú rendezővel dolgoztál együtt az Örkény Színházban Zsótér Sándortól Mohácsi Jánosig. Melyik rendezői stílus áll hozzád közelebb?
Szeretem, ha mások a stílusok. De nem igazán érdekel, hogy kinek milyen a stílusa, azok csak játékszabályok és rendszerek, amikbe színészként jó belemenni és részt venni, mert mindig máshogy jön ki belőlük az ember. Engem inkább az ember, a személyiség érdekel, hogy legyen nyitott, és legyen benne kételkedés. Talán ez a kettő a legfontosabb ezekben a munkákban, és alapvetően is. Meg persze a kíváncsiság. Inkább akkor van baj, ha olyan rendezővel találkozom egy munkafolyamat során, aki nem nyitott az új megoldásokra. De nekem ebben a színházban hatalmas szerencsém van abból a szempontból, hogy nagyon izgalmas emberekkel találkozom.
Rendezőként ez segített neked?
Persze, rengeteget tanulok ezekből a munkákból. Szemérmetlenül pakolok át és veszek el dolgokat, de szerintem a színház ilyen. Ami működik, az működik. Ezt azért nem úgy kell érteni, hogy egy az egyben lenyúlok dolgokat, csak a munka során önkéntelenül is tapad az emberre.
Melyiket érzed inkább a magadénak, a színészetet vagy a rendezést?
Nagyon más a kettő. A színészi feladat az nyilván könnyebben jön, és máshogy fárasztja le az embert. A rendezésben az adminisztratív dolgokat nem nagyon bírom, és a szervezéshez is nagyon ostoba vagyok, meg lusta. Szóval ezek néha kicsúsznak a kezemből, de szerencsére mindig olyanokkal dolgozom együtt, akik sokat segítenek, nemcsak ebben, hanem tényleg mindenben.
Két rendezésedről, a Korijolánuszról és a Válasszunk párt!-ról is elmondható, hogy politikai témákat feszeget.
Ami itthon politika címen megy, az engem őszintén szólva nagyon fáraszt. De hogy politikus színház lenne, amit csinálok, azt nem tudom… Szerintem a színház alapvetően politizál abból a szempontból, hogy véleményt nyilvánít, közös gondolkodásra késztet.
Amikor a Korijolánuszt csináltuk, akkor dőlt be a függetlenek támogatása, és mindannyiunkban volt egy nagyon erős düh és értetlenség emiatt. Meg akartuk mutatni, hogy itt vagyunk, létezik ez a kör. Itt az foglalkoztatott, hogy egy közösség hogyan működik együtt, és hogy hol rontjuk el ezt az együttműködést. Rajta tudjuk-e kapni magunkat azon, hogy hol hibázunk, hogy miért nem tud tíz ember sem együtt létezni, nemhogy kilencmillió.
A Válasszunk párt! pedig nagyon régóta érdekelt minket Gáspár Ildivel, a dramaturggal. Ez az előadás inkább arra keresi a választ, hogy hogyan fajulhat odáig a helyzet, hogy ideológiai alapon döntünk az élettársaink mellett. Ennek az abszurditását járja körül. Meg azt, hogy miért nem vesszük észre, hogy ennek nem így kellene működnie.
Mindkét darabban jelentős szerepe van a humornak és a zenének.
A zene amiatt lehet, hogy zenés osztályból jöttem. A zene egy nagyon gazdag dolog, és sok irányba ki tud nyitni egy a darabot, sok asszociációt el tud indítani egy jelenettel kapcsolatban. A humor meg egyszerűen kell az élethez: nélküle megette a fene az egészet. Az soha nem szándék, hogy valami azért legyen humoros, hogy könnyebb legyen. Amikor a Korijolánuszban az egyik szereplő kap egy sört, csöndben marad. És tényleg ilyenek vagyunk, ha van ingyen sör meg ingyen virsli, akkor senki nem nyitja ki a száját. Ha ezt megnézzük színházban, akkor vicces, de ha belegondolunk, akkor talán annyira mégsem az.
A Válasszunk párt!-ban is vicces egy horogkeresztes lufi, vagy hogy valaki egy szerelmi jelentben egy vágyódó nő mellett arról beszél, hogy hogyan kell építeni a szocializmust. Inkább azt próbáljuk megmutatni, hogy ha egy-egy ilyen jelentre kívülről ránézünk, akkor az milyen abszurdnak és nevetségesnek hat. Pedig a világban is megtörténnek hasonló dolgok.
Azért lebeg valamilyen célközönség a szemed előtt, amikor megcsinálsz egy előadást?
Nem, szerintem senkinek sem lebeg. Nem is nagyon értettem, amikor a függetlenek támogatása körüli interjúk egyikében felmerült, hogy a függetlenek tíz embernek csinálnak színházat valami elhagyatott pincében. Ez butaság. Olyan nincs, hogy egy rendező azt mondja: én tíz embernek akarok színházat csinálni, vagy hogy én most a tizenhat éves nyúltenyésztőknek szeretnénk egy előadást csinálni, mert ahhoz van kedvem. Az ember mindig mindenkinek akar színházat csinálni.
Most úgy látod, hogy a függetlenek helyzete normalizálódott, vagy csak azért hallani kevesebbet a problémáikról, mert már kevesebb a felszólalás és nincsenek videóüzenetek?
Biztos ez is közrejátszik. Az ember idővel mindent képes megszokni. Hétfőn még kiabálunk, kedden meg megyünk dolgozni, mert a kenyeret meg kell venni. Egyszerűen nem lehet évekig bizonytalanságban élni, és háromhavonta megkapni a fizetést. Nagyon sok csapat megy ki külföldre, vagy onnan próbálnak meg támogatást szerezni. Persze, hogy mennek, az ember oda megy, ahol olyanokat talál, akiket érdekel, amit csinál.
Mi lehet a titka a HOPPart-nak, hogy ilyen körülmények között is sikerült talpon maradnia?
Én már nem vagyok tag, csak rendezni járok hozzájuk. De azt tudom, hogy nagyon szívósan megpróbáltak túlélni. Próbáltak sok koprodukciót csinálni, ami talán az egyetlen túlélési esély volt az elmúlt két évben, mindnyájan többfelé dolgoznak, külső munkákat is vállalnak. Csak így lehet.
A Válasszunk párt! darabot te is külföldi felkérésre csináltad. Éreztél valamilyen különbséget az ottani és a hazai hozzáállás között?
A produkciót itthon csináltuk meg, és készen vittük ki. Berlinben csak négy napunk volt. Így nem tudtunk kibújni a bőrünkből, nagyon ide készült az előadás. Igazából annyira passzol a darab a mostani helyzethez, hogy a szövegbe is alig nyúltunk bele Fekete Ádámmal és Gáspár Ildivel, ezeket az áthallásokat kint nem értették annyira. Berlinben egy horogkeresztes lufin érthető módon nem kacagnak. Van egy olyan rész az előadásban, ahol fel is kínálunk a nézőknek egy-egy ilyen lufit. Kint egyáltalán nem fogadták el, itthon boldogan nyúltak érte az emberek.
De tavaly dolgoztam Münchenben, a Julius Cesart csináltam ott, az teljesen kinti munka volt. A HOPPartból vittem magammal pár embert, Izsák Lilit, Gáspár Ildit és Matkó Tamást. Münchenben az volt más, hogy hirtelen bekerültünk egy külföldi kőszínházi közegbe, és meg kellett tanulnunk a kinti rendszert. Azért nyilván sok a kulturális különbség, más a humor is, rá kellett hangolódni ezekre a dolgokra, ez nehézkes volt eleinte. De végső soron a színház ott is ugyanúgy működik, mint itthon: meg kell csinálni az előadást, és együtt kell dolgozni.
Fotók: Gordon Eszter
Polgár Csaba előadásai a közeljövőben:
Örkény István Színház:
Hamlet: április 13. (V), 23. (SZE), 29. (K)
Peer Gynt: április 1. (K)
Liliomfi: március 27. (CS), április 19. (SZO)
A hülyéje: március 25. (K)
A Kék Angyal: április 26. (SZO)
A képzelt beteg: április 16. (SZE), 24. (CS)
Anyám tyúkja: április 11. (P), 12. (SZO), 15. (K), 30. (SZE)
János király: április 4. (P)
Jógyerekek képeskönyve: március 24. (H)
Két néni, ha megindul: április 5. (SZO)
Macskajáték: április 22. (K)
Pillantás a hídról: március 29. (SZO)
HOPPart:
Szörprájzparti: március 30. (V), április 2. (SZE)
Rendezése:
Korijolánusz: március 22. (SZO)
Válasszunk párt!: április 6. (V), 12. (SZO)
Mácsai Pál azt nyilatkozta egy interjúban, hogy a Hamletet olyankor tűzi műsorára egy színház, ha van a társulatban egy Hamlet. De hasonlót nyilatkozott a Peer Gynt kapcsán Ascher Tamás is. Milyen érzés ez a hatalmas bizalom?
Jó érzés, meg valahol ijesztő is. Ilyenkor az ember azt érzi, hogy fel kell kötnie a gatyát. De alapvetően nagyon jó, a bizalom eleve elengedhetetlen kellék a színházban. Azt hiszem, hogy talán ez a legfontosabb egy színésznek.
Mácsai Pál a Hamlet kapcsán említette azt is, hogy a rendezőnek találnia kell benne valami aktuálisat, egy jelen idejű fókuszt. Látod már, hogy mitől lesz az a Hamlet más, mint a többi?
Nyilván kell legyen az embernek elképzelése arról, hogy miért veszi elő éppen ezt a darabot, de annyira gazdag maga szöveg, annyira sokféle utat kínál, hogy rengeteg irányból lehet nekimenni: szinte minden figurának van egy saját útja. Bagossy Lacinak is volt a fejében egy gondolat, amiről beszélgettünk, de a próbafolyamat nem úgy zajlik, hogy a színész megpróbálja kiszolgálni ezt a koncepciót, hanem csinálja, amit jónak érez, aztán vagy illeszkedik az eredeti elképzelésekhez, vagy nem.
Van különbség főszerep és főszerep között?
Van, persze. Bár a Peer Gynt kifejezetten egy közös meló, az előadásban mégis minden Peer Gynt-re van kihegyezve. Akkora a szövegtenger, hogy muszáj előtte átfutnom, ráadásul valahogy ez a szerep nehezebben is hagyja, hogy elengedjem. Szóval, ha azt játszom, akkor már az előző nap ezzel telik; szöveget tanulok, rákészülök. De nincs ebben semmi misztikus. Egyszerűen csak előre tudom, hogy a következő napokban az erőmet és az időmet hogyan kell beosztanom.
Amikor ilyen nagy szerepeket kap egy színész, adódik a kérdés: vannak szerepálmaid? Tudsz már pipálgatni a listádból?
Nem is nagyon gondolkodtam azon, hogy mit akarok mindenképpen megcsinálni. Inkább maga a meló érdekel. Más ilyen szerepekkel foglalkozni, ilyen izgalmas, összetett anyagokkal. Ahogy az ember keresgéli, kapirgálja magában ezeket a dolgokat, az nagyon inspiráló. Ezt élveztem a Peer Gynt-ben és most a Hamletben is.
Nehéz levetkőzni a szerephez kapcsolódó sztereotípiákat?
Hogy majd fognom kell egy koponyát a kezemben? Nem. Ezek csak első blikkre ugranak be: áll egy fickó, nagy gallérral, koponyával a kezében. Persze van egy olyan jelenet, ahol Hamlet találkozik egy koponyával, de azt már úgy fogja meg, ahogy akarja. Szóval van egy-két dolog, ami felmerül az emberben, de ahogy elkezdjük csinálni, ezek lekopnak.
Sok különböző stílusú rendezővel dolgoztál együtt az Örkény Színházban Zsótér Sándortól Mohácsi Jánosig. Melyik rendezői stílus áll hozzád közelebb?
Szeretem, ha mások a stílusok. De nem igazán érdekel, hogy kinek milyen a stílusa, azok csak játékszabályok és rendszerek, amikbe színészként jó belemenni és részt venni, mert mindig máshogy jön ki belőlük az ember. Engem inkább az ember, a személyiség érdekel, hogy legyen nyitott, és legyen benne kételkedés. Talán ez a kettő a legfontosabb ezekben a munkákban, és alapvetően is. Meg persze a kíváncsiság. Inkább akkor van baj, ha olyan rendezővel találkozom egy munkafolyamat során, aki nem nyitott az új megoldásokra. De nekem ebben a színházban hatalmas szerencsém van abból a szempontból, hogy nagyon izgalmas emberekkel találkozom.
Rendezőként ez segített neked?
Persze, rengeteget tanulok ezekből a munkákból. Szemérmetlenül pakolok át és veszek el dolgokat, de szerintem a színház ilyen. Ami működik, az működik. Ezt azért nem úgy kell érteni, hogy egy az egyben lenyúlok dolgokat, csak a munka során önkéntelenül is tapad az emberre.
Melyiket érzed inkább a magadénak, a színészetet vagy a rendezést?
Nagyon más a kettő. A színészi feladat az nyilván könnyebben jön, és máshogy fárasztja le az embert. A rendezésben az adminisztratív dolgokat nem nagyon bírom, és a szervezéshez is nagyon ostoba vagyok, meg lusta. Szóval ezek néha kicsúsznak a kezemből, de szerencsére mindig olyanokkal dolgozom együtt, akik sokat segítenek, nemcsak ebben, hanem tényleg mindenben.
Két rendezésedről, a Korijolánuszról és a Válasszunk párt!-ról is elmondható, hogy politikai témákat feszeget.
Ami itthon politika címen megy, az engem őszintén szólva nagyon fáraszt. De hogy politikus színház lenne, amit csinálok, azt nem tudom… Szerintem a színház alapvetően politizál abból a szempontból, hogy véleményt nyilvánít, közös gondolkodásra késztet.
Amikor a Korijolánuszt csináltuk, akkor dőlt be a függetlenek támogatása, és mindannyiunkban volt egy nagyon erős düh és értetlenség emiatt. Meg akartuk mutatni, hogy itt vagyunk, létezik ez a kör. Itt az foglalkoztatott, hogy egy közösség hogyan működik együtt, és hogy hol rontjuk el ezt az együttműködést. Rajta tudjuk-e kapni magunkat azon, hogy hol hibázunk, hogy miért nem tud tíz ember sem együtt létezni, nemhogy kilencmillió.
A Válasszunk párt! pedig nagyon régóta érdekelt minket Gáspár Ildivel, a dramaturggal. Ez az előadás inkább arra keresi a választ, hogy hogyan fajulhat odáig a helyzet, hogy ideológiai alapon döntünk az élettársaink mellett. Ennek az abszurditását járja körül. Meg azt, hogy miért nem vesszük észre, hogy ennek nem így kellene működnie.
Mindkét darabban jelentős szerepe van a humornak és a zenének.
A zene amiatt lehet, hogy zenés osztályból jöttem. A zene egy nagyon gazdag dolog, és sok irányba ki tud nyitni egy a darabot, sok asszociációt el tud indítani egy jelenettel kapcsolatban. A humor meg egyszerűen kell az élethez: nélküle megette a fene az egészet. Az soha nem szándék, hogy valami azért legyen humoros, hogy könnyebb legyen. Amikor a Korijolánuszban az egyik szereplő kap egy sört, csöndben marad. És tényleg ilyenek vagyunk, ha van ingyen sör meg ingyen virsli, akkor senki nem nyitja ki a száját. Ha ezt megnézzük színházban, akkor vicces, de ha belegondolunk, akkor talán annyira mégsem az.
A Válasszunk párt!-ban is vicces egy horogkeresztes lufi, vagy hogy valaki egy szerelmi jelentben egy vágyódó nő mellett arról beszél, hogy hogyan kell építeni a szocializmust. Inkább azt próbáljuk megmutatni, hogy ha egy-egy ilyen jelentre kívülről ránézünk, akkor az milyen abszurdnak és nevetségesnek hat. Pedig a világban is megtörténnek hasonló dolgok.
Azért lebeg valamilyen célközönség a szemed előtt, amikor megcsinálsz egy előadást?
Nem, szerintem senkinek sem lebeg. Nem is nagyon értettem, amikor a függetlenek támogatása körüli interjúk egyikében felmerült, hogy a függetlenek tíz embernek csinálnak színházat valami elhagyatott pincében. Ez butaság. Olyan nincs, hogy egy rendező azt mondja: én tíz embernek akarok színházat csinálni, vagy hogy én most a tizenhat éves nyúltenyésztőknek szeretnénk egy előadást csinálni, mert ahhoz van kedvem. Az ember mindig mindenkinek akar színházat csinálni.
Most úgy látod, hogy a függetlenek helyzete normalizálódott, vagy csak azért hallani kevesebbet a problémáikról, mert már kevesebb a felszólalás és nincsenek videóüzenetek?
Biztos ez is közrejátszik. Az ember idővel mindent képes megszokni. Hétfőn még kiabálunk, kedden meg megyünk dolgozni, mert a kenyeret meg kell venni. Egyszerűen nem lehet évekig bizonytalanságban élni, és háromhavonta megkapni a fizetést. Nagyon sok csapat megy ki külföldre, vagy onnan próbálnak meg támogatást szerezni. Persze, hogy mennek, az ember oda megy, ahol olyanokat talál, akiket érdekel, amit csinál.
Mi lehet a titka a HOPPart-nak, hogy ilyen körülmények között is sikerült talpon maradnia?
Én már nem vagyok tag, csak rendezni járok hozzájuk. De azt tudom, hogy nagyon szívósan megpróbáltak túlélni. Próbáltak sok koprodukciót csinálni, ami talán az egyetlen túlélési esély volt az elmúlt két évben, mindnyájan többfelé dolgoznak, külső munkákat is vállalnak. Csak így lehet.
A Válasszunk párt! darabot te is külföldi felkérésre csináltad. Éreztél valamilyen különbséget az ottani és a hazai hozzáállás között?
A produkciót itthon csináltuk meg, és készen vittük ki. Berlinben csak négy napunk volt. Így nem tudtunk kibújni a bőrünkből, nagyon ide készült az előadás. Igazából annyira passzol a darab a mostani helyzethez, hogy a szövegbe is alig nyúltunk bele Fekete Ádámmal és Gáspár Ildivel, ezeket az áthallásokat kint nem értették annyira. Berlinben egy horogkeresztes lufin érthető módon nem kacagnak. Van egy olyan rész az előadásban, ahol fel is kínálunk a nézőknek egy-egy ilyen lufit. Kint egyáltalán nem fogadták el, itthon boldogan nyúltak érte az emberek.
De tavaly dolgoztam Münchenben, a Julius Cesart csináltam ott, az teljesen kinti munka volt. A HOPPartból vittem magammal pár embert, Izsák Lilit, Gáspár Ildit és Matkó Tamást. Münchenben az volt más, hogy hirtelen bekerültünk egy külföldi kőszínházi közegbe, és meg kellett tanulnunk a kinti rendszert. Azért nyilván sok a kulturális különbség, más a humor is, rá kellett hangolódni ezekre a dolgokra, ez nehézkes volt eleinte. De végső soron a színház ott is ugyanúgy működik, mint itthon: meg kell csinálni az előadást, és együtt kell dolgozni.
•
Fotók: Gordon Eszter
Polgár Csaba előadásai a közeljövőben:
Örkény István Színház:
Hamlet: április 13. (V), 23. (SZE), 29. (K)
Peer Gynt: április 1. (K)
Liliomfi: március 27. (CS), április 19. (SZO)
A hülyéje: március 25. (K)
A Kék Angyal: április 26. (SZO)
A képzelt beteg: április 16. (SZE), 24. (CS)
Anyám tyúkja: április 11. (P), 12. (SZO), 15. (K), 30. (SZE)
János király: április 4. (P)
Jógyerekek képeskönyve: március 24. (H)
Két néni, ha megindul: április 5. (SZO)
Macskajáték: április 22. (K)
Pillantás a hídról: március 29. (SZO)
HOPPart:
Szörprájzparti: március 30. (V), április 2. (SZE)
Rendezése:
Korijolánusz: március 22. (SZO)
Válasszunk párt!: április 6. (V), 12. (SZO)
