• A felnőtté válás kényszere

    Agota Kristof: A nagy füzet

    2013.04.08 — Szerző: Varró Annamária

    A háború alatt az addig meg­szokott világ egyik pilla­natról a másikra kizök­ken magából. Már nem lehet egy­értel­műen eldön­teni, ki a gonosz és ki a jó, merre van a helyes irány, menni kell, vagy ma­radni. A Forte Társulat elő­adása vízió a háború és az azt követő idő­szak borzal­mairól, erős gesztu­sokkal elme­sélve: egy nagy füzet, amelyet nem lehet csak úgy becsukni…

  • A nagy füzet színlapján két gyermek-árnyalak áll, a háttérben szögesdrót és vérfoltokban úszó telihold. A hátlapon a következő ismertető szöveg: „Valahol Európában pusztító háború dúl. Egy anya vidékre menekíti ikreit a nagyanyjukhoz, a népmesék gonosz boszorkányához. A gyerekeknek egyedül kell megtanulniuk mindent, ami a túléléshez szükséges. Magányosan, éhezve és fázva vezetik naplójukat a Nagy Füzetbe. Följegyzik, mit láttak, mit hallottak, mit tettek, mit tanultak. Életben maradnak, szívük megkeményedik, testük megedződik.”

    Az Agota Kristof azonos című regényéből készült színpadi adaptáció tökéletes summázása ez, ha csupán a mű fabulájára vagyunk kíváncsiak. A Forte Társulat előadása azonban szétfeszíti a színdarab szövegeinek kereteit: Agota Kristof drámaian csupasz, szinte csak kijelentésekből és szenvtelen ténymegállapításokból álló művének nyelvezete a mozdulatsorok, a zene és a különleges díszlet, kellékhasználat révén nemcsak új jelentésrétegekkel gazdagodik, de teremtő erejű adaptáció is.

    A nagy füzet szövege erőteljesen narratív jellegű, hemzseg a leíró, tisztán elbeszélő részektől, ritka benne a hosszabb dialógus vagy több szereplős jelenet. Így a színpadi akcióra is kevés lehetőség van. Horváth Csaba rendező-koreográfus (és a jelmeztervező, Benedek Mari) koncepciója azonban felforgatja a nézői elvárásokat, és a mozdulatlan képeket mozgással, tánccal, formákkal tölti meg. A nagy füzet történetei immáron két nyelven íródnak meg: a szöveg és a mozgás, a látvány nyelvén keresztül. Különböző művészeti ágak bátor, provokatív, sőt néha megdöbbentő vegyítésével különleges fizikai színházat láthatunk.

    Ebben kiemelendő, hogy a „látvány” tulajdonképpen egyetlen komplex eszközként funkcionál. A színpadon egymásra halmozott krumplizsákok, tökök, különböző zöldségek hol díszletként, hol pedig kellékként kerülnek elő: tényleges és képzeletbeli határok kijelölői, olykor ruhadarabok, tárgyak, fegyverek metaforikus helyettesítői. A szöveg-mozdulat-eszköz-zene együttes maximális kihasználásával a néző egy új színházi nyelv megszületésének lesz tanúja, amelynek feloldása nem könnyű feladat. A kezdeti meg nem értés azonban a játék előrehaladtával egyre gördülékenyebbé válik, a nyelvi és vizuális kódokat egyre könnyebb feloldani, bár félreértés ne essék: az előadás befejeztével ez a munka nem zárul le. A nagy füzet nem engedi, hogy könnyed mozdulattal becsukjuk, s többé tudomást sem vegyünk róla.

    A darab két főszereplője egyben a fő narrátori szólam megjelenítője is: fiatal gyermekek, ikrek, akik kezdetben a gyermeki lélek egyszerűségével és tisztaságával olykor értetlenkedve fordulnak a világ felé. Krisztik Csaba és Nagy Norbert játéka pontosan, lépésről lépésre mutatja be ezen gyermeki lélek átalakulását. Feladatuk meg- és túlélni a háború borzalmait: tiszta fehér ruhájuk egyre mocskosabb és szakadtabb lesz, ahogy külsejük, úgy a lelkük is egyre sötétebbé válik. Sajátos, szívósan ismétlődő és variálódó tanulási gyakorlatok során válnak szinte észrevétlenül felnőtté. Kezdetben ők voltak az eredendő „jó” képviselői, de az előadás során felbomlanak az egyértelműen elkülöníthető oppozíciók: már semmi nem tisztán jó vagy sötéten gonosz.

    A darab elején azonban a „gonosz” megtestesítője (az idézett szövegnek megfelelően is) még kizárólag a nagymama alakja. A szukafattyakat koloncnak tekintő öregasszony a misztikus szféra képviselője: boszorkány, sámán, nemtelen lény, és az Andrássy Máté által életre hívott karakter minden megszólalásában, mozdulatában ezt a két pólus közötti létet jeleníti meg, méghozzá magas színvonalú, szuggesztív játékkal.

    Simkó Katalin hol az anya, hol pedig a pap szolgálójaként jelenik meg. Előadásmódja korrekt, de játéka nem emeli ki őt a mellékszereplő kategóriájából. Nem így Kádas József mellékszerepei: az apa, a katonatiszt, a tisztiszolga és a pap karakterei ha csak rövid időre is, az előadás emlékezetes pontjai közé sorolandók, Kádas játéka verbális és nonverbális szinten is letisztult. Szintén figyelemre méltó Blaskó Borbála alakítása: Nyúlszáj, a már az animális lét mélyére süllyedt, végtelenül magányos és szeretetéhes lény érzékeny megformálása a háború áldozatainak egy speciális csoportját, a fiatal nőket jeleníti meg.

    Horváth Csaba rendezésében a szöveg és mozdulat koncentrációja tökéletesen kiegészítik egymást: lehetőséget adnak a tér és az idő síkjainak keverésére és megnyitására: hol egy múltbeli pillanatra emlékeztetnek, hol pedig a jövő lehetőségeit villantják föl.

    A háború alatti, kényszerű felnőtté válás folyamatát elmesélő előadás (Erick Aufderheyde azonos című színpadi változata nyomán ) – melynek keretei között minden megtörténik, ami a II. világháború alatt megtörténhetett, vagyis árvaság, nyomor, éhezés, zsidóüldözés, gyilkosság, nemi erőszak, gyermekabúzus, menekülés, bujkálás, szökés, határátlépések és maradás, mindez egy új élet vagy a puszta túlélés reményében – szikáran komplex és következetes, de a néző számára felfejthető eszköz- és formanyelvhasználattal tűnik ki a hasonló tematikára épülő előadások közül, s válik igazán felforgató, valamint elgondolkodtató színházi élménnyé.

    Agota Kristof: A nagy füzet (Erick Aufderheyde azonos című színpadi változata nyomán)
    A Széné Színház és a Forte Társulat előadása
    Rendező-koreográfus: Horváth Csaba
    Zene: Ökrös Csaba
    Következő előadások: 2013. április 8., 19., 30.

  • További cikkek