×

Új színház születőben
Duncan Macmillan: Dolgok, amikért érdemes élni
Kis Petronella
2017 // 10. 24

Duncan Macmillan Dolgok, amikért érdemes élni című darabjának páratlanságát és újszerűségét az adja, hogy felrúgja a hagyományos színház minden alapkövét: színészek helyett a közönség vesz részt a performansz létrehozásában. A humor és az érzelmi mélypontok folyton, egyik pillanatról a másikra feszülnek egymásnak és hoznak létre egy olyan előadást, aminek lebonyolítására látszólag nem is lehet teljesen felkészülni, mégis talán a leginkább megkívánja az összeszedettséget, a fegyelmet és a szervezést az összes színházi műfaj közül.

Duncan Macmillan nem egy közismert színpadi szerző nálunk, ám a közeljövőben minden bizonnyal egyre inkább felfedezik majd a hazai színházak is. Az angol kortárs író műveinek többségét még le sem fordították magyarra (és pláne nem adták ki), ahogyan a sajtóban is szinte csak angol nyelvű cikkeket találunk róla. 2017 februárjában a Katona József Színház tűzte műsorra Lélegezz című darabját Pálos Hanna és Nagy Ervin főszereplésével, ahol egyértelműen beigazolódott, hogy az utóbbi években számos díjat nyert alkotó eszközökben lecsupaszított, aktivitásban minimalizált, ám gondolatfilozófiai síkon annál összetettebb és gazdagabb világa valami egészen különlegeset nyújt a közönségnek.

Most Horgas Ádám figyelmét ragadta meg Macmillan Dolgok, amikért érdemes élni című monodrámája. A Centrál Színház kistermében Pokorny Lia játssza a fő- és egyetlen szerepet, aki a médiában a premier előtt be is számolt arról, hogy úgy érzi, mintha ezt a szöveget kimondottan neki írták volna. A történet egy kislány felnőtté válásának éveit mutatja be, aki gyerekként elkezd listát írni az élet apró örömeiről, és kórházi kezeléseken átesett édesanyjának tervezi megmutatni – aki még annak elolvasása előtt öngyilkos lesz. Az elkövetkező évek boldog és keserű perceiben mindig bővül a lista a kislány aktuális korához és élettapasztalatához illő dolgokkal. A szöveget magyar kontextusba ültették át az alkotók, a történethez kapcsolt művészeink (például Seress Rezső, Cserháti Zsuzsa) és az elmúlt évtizedeket megidéző zenék nosztalgikus hangulatot keltenek az idősebb generációban.

Az előadás előtt két különös tényezőre lehetünk figyelmesek. Az első, hogy Pokorny Lia üdvözli a helyüket elfoglaló embereket, könnyedén cseveg velük, terelgeti őket, majd igyekszik minél inkább elöl szoros „ülésrendet” kialakítani, hogy az se érezhesse teljes biztonságban magát, aki a hátsó sorokba váltott jegyet. A másik pedig, hogy a fények kezdéskor sem halványulnak el. A darab kivitelezésének páratlanságát és újszerűségét ugyanis az adja, hogy felrúgja a hagyományos színház minden alapkövét: a közönség szó szerint testközelből tapasztalhatja meg a főszereplő kislánnyal történő eseményeket. Pokorny Lia nem kisebb feladatra vállalkozott – önként–, mint hogy a nézőket avatja partnerévé a performansz létrehozásában.

 

Az előadás előtt a – végül több százezer – örömteli tevékenységet, tárgyat, fogalmat felsorakoztató lista egyes elemeit tartalmazó cetlik a közönség tagjaihoz kerülnek, ezután pedig, amikor az adott dologról szó esik, száma alapján beazonosítva egy-egy ember olvassa fel azt, ami a papírján szerepel. Ez azért fontos, mert Pokorny Lia személyesen adja át őket, így a közvetlen kontaktus már ekkor elkezdi oldani a nézők esetleges félelmeit. A rendező korábban említette, hogy sokat tanakodtak azon, miként lehetne megszervezni egy ennyire improvizatív darabot, s közben felmerült, hogy beépített emberek is helyet kapjanak a székeken, de végül ezt szükségtelennek tartották, mert minden szituációhoz több lehetséges „forgatókönyvet” is felállítottak. A közönség szerepe különösen a társat kívánó szituációkban értékelődik fel: ekkor a színésznő találomra kiválaszt egy olyan nézőt, aki illene az adott karakterhez, és megkéri, hogy apróbb instrukciók ellenében játssza el néhány percig az édesapját, a pszichológusát, a tanárát vagy éppen a szerelmét.

Pokorny Lia feladata rendkívül erős koncentrációt igényel, hiszen egyrészt folyamatosan oldania kell a szorongásokat, másrészt egy pillanatra sem zökkenhet ki a szerepéből. Játék közben nemcsak a nézők egyéni reakcióit kell felmérnie, de remek emberismerettel is kell rendelkeznie ahhoz, hogy ki tudja szűrni, ki lehet nyitott egy esetleges felkérésre, és ki nem. Ha mégis rosszul választ, és a kiszemelt illető visszautasítja, a színésznő hihetetlen profizmussal kezeli a helyzetet: úgy tesz, mintha nem is rá gondolt volna eredetileg, nehogy bárki is kínosan érezze magát. A vállalkozó kedvűek viszont hol a színpadon alakítanak, hol pedig maga a színész mászik át keresztül-kasul a székeken, és ül le valaki mellé. Az improvizáció nehézsége akár olyan apró dolgokban is megnyilvánulhat, hogy az adott estén a nézők éppen milyen könyvet nyomnak a színésznő kezébe, amit aztán bele kell szőnie a nézővel folytatott párbeszédbe. A „sosincs két egyforma előadás” esete erre a darabra tehát sokszorosan érvényes.

A civilek színészekként való szerepeltetése, a megilletődöttségük és rutintalanságuk által teremtett helyzetek elképesztően vicces szituációkat idéznek elő. Az interaktivitás ellenére azonban az előadás egyszemélyes is marad: a magánnyal átitatott monológokban a főszereplő kislány/nő sokszor önmagával folytat érzelmileg telített, lélektanilag zaklatott párbeszédeket. A humor és az érzelmi mélypontok folyton, egyik pillanatról a másikra feszülnek egymásnak, és hoznak létre egy olyan előadást, aminek lebonyolítására látszólag nem is lehet teljesen felkészülni, mégis talán a leginkább megkívánja az összeszedettséget, a fegyelmet és a szervezést az összes színházi műfaj közül. Pokorny Lián kívül nem sokan vállalnának el egy ilyen szerepet, s még kevesebben vannak, akik ekkora rutinnal és lelkesedéssel képesek is lennének végigcsinálni. A Lepkegyűjtő Produkció októberben Debrecenben, Gödöllőn és Szolnokon is bemutatja azokat a dolgokat, amik a legnehezebb élethelyzetekben is fel tudják tölteni az embert, és amikért tényleg érdemes élni.

Duncan Macmillan: Dolgok, amikért érdemes élni
Centrál Színház
Szerző: Duncan MacMillan
Társszerző: Jonny Donahoe
Fordították: Csukás Márton és Csukás Barnabás
Rendező: Horgas Ádám
Producer: Bereczki Zoltán, Ferenczi Orsolya
Rendezőasszisztens: Pogács Zsuzsi
Bemutató: 2017. október 6.
Következő előadások: 2017. október 29. (Szolnok), november 3., november 5.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben