×

A korrupció időtlensége
Kihallgatás? az Átriumban
Kis Petronella
2017 // 05. 09

Az Átrium Film-Színház legújabb bemutatója szórakoztató funkciója mellett komoly mögöttes tartalmának köszönhetően is jól felépített előadás. Színházi-filmesített megvalósítása azonban jórészt kihasználatlanul marad.

Ígéretesnek mutatkozó előadás született az Átrium Film-Színházban az 1982-ben készült, ám évekig tartó betiltása miatt csak az 1989-es rendszerváltáskor bemutatott Kihallgatás című film nyomán. A szocialista rendszert és az annak minden ízében korrupt politikai rendőrségét felfedő történet ugyanis a koholt vádak miatt bebörtönzött ártatlanok, a megfélemlítés, az ellenállás, a szexuális visszaélések és az emberi szabadság létjogosultságának legélesebb tényeit tárta a néző elé. Most Dömötör Tamás rendező a 20. század közepén népszerűnek számító filmnoir eszközeivel viszi színre a klasszikusnak mondható krimit.

Bár az előzményekhez képest a darab jelentős átdolgozáson esett át, és magyar vonatkozást kapott, tematikája beleilleszkedik a filmnoir világának jellegzetességeibe. Az alapszituáció egy megoldásra váró bűnügyi rejtély: megöltek egy luxusprostituáltat. Az áldozat „vendégkörét” rekonstruáló szálak számtalan irányba szerteágaznak, nemzetükben és társadalmi hovatartozásukban is különböző ügyfelekhez. A fő gyanúsított azonban egy fiatal férfi, akinek kihallgatásakor, illetve hazugságvizsgálatakor rendre akadályokba és ellentmondásokba ütközik a rendőrség. A kérdésekre adott válaszait újra és újra megváltoztatja, majd látszólag jobbnál jobb és hihetőbb indokokat talál ki ezekre.

A rendőrségi szakértőt leginkább a Tiszta szívvel című filmből és az Aranyéletből ismerős Thuróczy Szabolcs, a két nyomozót pedig Hevér Gábor és Molnár Gusztáv alakítja: egyikük a tapasztalt, ravasz, irányító szerepet betöltő zsaru, a másik a kissé ügyetlen, de az elvárásoknak annál inkább megfelelni akaró kezdő. Az előadás tulajdonképpeni bonyodalma és fő kérdésköre pedig éppen ezekből az elvárásokból és a hatósági szakértelem látszólagosságából ered – milyen társadalmi, illetve felsőbb vezetői nyomás irányul egy gyilkosságokat felderítő rendőrre? Kire hárul a felelősség, és ki látja kárát annak, ha a nyomozók nem végzik megfelelően a munkájukat? Mi tartozik tulajdonképpen a rendőrség hatáskörébe? Hiszen az újságok címlapjai tele vannak bűntényekkel, a lakosság fél az ismeretlen gyilkostól, így – joggal – eredményeket és biztonságot vár a felügyelőktől. Ha azonban nincs tettes, akkor előbb-utóbb találni kell egy bűnbakot, hogy megnyugodjanak a kedélyek. De mi történik, ha a bűncselekmény elkövetésénél már csak a tettes személye váltana ki nagyobb botrányt és közfelháborodást? Ilyenkor más ellen kell bizonyítékot találni.

Mohai Tamás fiatal kora ellenére az este legkiemelkedőbb színészi teljesítményét nyújtja. Gyanús (már szinte bizonyosan bűnösségét igazoló) elhallgatásai ellenére elmés magyarázataival egyre inkább a néző bizalmába férkőzik, és elnyeri rokonszenvét, rendkívül hiteles epilepsziás rohamai eredményeképpen pedig olyannyira megfagy a levegő a közönség soraiban néhány pillanatra, hogy el is felejtjük: nem egy igazi kihallgatás részesei vagyunk. A darab végkifejletében nemcsak az együtt élő különböző nemzetiségű emberek egymás iránti előítéleteire reflektál – hiszen ha már muszáj mentenünk a menthetőt, sokkal egyszerűbb egy számunkra abszolút idegen népcsoportra terelni a gyanút –, hanem arra is, milyen sok esetben nem ismerjük igazán azt, akivel évek óta egy légtérben tengetjük napjainkat. Ugyanakkor az előadás nem kíván egyértelműen állást foglalni az általa felvetett kérdések sokaságára, sőt arra igyekszik rávilágítani, hogy bár a tények elkendőzése vagy megszépítése mindenhol övezi az életünket, nincsenek egyértelmű, lezárt igazságok vagy hazugságok: mindennek a megítélése csakis attól függ, kinek a szemszögéből nézzük az eseményeket. A befogadó nem is feltétlen nyer teljes betekintést a nyomozói munkába, néhány részlet rejtve marad előtte, hogy biztosan ne alkothasson elfogult véleményt egyik szereplőről se.

A díszlet a megidézni kívánt filmnoir megformáltságának megfelelően kizárólag fekete, fehér, illetve szürke színekkel operál, s ennek a funkciója a darab ajánlója alapján igazán érdekes felvetés: „A színpad alsó és felső részén »szélesvászon« található, növelve a néző elbizonytalanítását: filmet vagy színházat néz? Fikciót vagy valóságot?” Ez a megvalósítás viszont – bár rendkívül sokat ígérő – az előadást látva nem eléggé indokolt, illetve nem tudja kellőképpen elnyerni szerepét. A már említett színhasználatot leszámítva sem a filmes eszközök nem elég hangsúlyozottak, sem a valóság és a fikció közti átmenet nem eléggé árnyalt: maga a történet annyira valóságos mind a múltra, mind a jelenre nézve, hogy a nézőnek valószínűleg eszébe sem jutna fikcióként gondolni rá.

Az ötlet kidolgozottsága tehát hagy némi kívánnivalót maga után, ettől eltekintve azonban az előadás többek között jó színészeinek köszönhetően megállja a helyét az Átrium színpadán esti szórakoztató programként is.

Dömötör Tamás: Kihallgatás?
Film-noir krimi-thriller
Átrium Film-Színház
Rendező: Dömötör Tamás
Szereplők: Hevér Gábor, Molnár Gusztáv, Thuróczy Szabolcs, Mohai Tamás
Bemutató időpontja: 2017. április 4.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben