„Estéről estére bele kell dögleni”

A színházi háttérmunkások világát bemutató előadás maga a szerző, Csikós Attila által átdolgozott és átírt formában, Dolmány Attila rendezésében kerül a közönség elé. „Hat színházi díszítő van összezárva egy szobába, miközben a színpadon kezdődne az előadás. Ezek meg fogják egymást ölni!” – olvasható az előadás ajánlójában. Miből fakad a köztük lévő konfliktust?

Az összezártságból. A tétlenség állapota iszonyú nyomasztó tud lenni – az ember akarva- akaratlanul számot vet az életével, és szembesül félelmeivel, gyengeségeivel. A hat szereplő képtelen kimenni a helyiségből, mert rájuk záródik az ajtó, s nem nyílik ki egészen addig, amíg szembe nem néznek önmagukkal. A kényszerű összezártság miatt engem leginkább Az öldöklő angyal vagy A burzsoázia diszkrét bája című filmre emlékeztet az előadás. Az önvallomásokhoz a rendező, Dolmány Attila szürreális színpadi megoldást választott.

Összezártság, feszültség, önkonfliktusok, viták – mindez némileg emlékeztet a valóságshow-kból ismert atmoszférára.

Igen, bár nekem inkább a színművészetis éveket juttatja eszembe. Ott reggel kilenctől – olykor hajnali kettőig – voltunk együtt nap mint nap: volt ugyan egy rövidke szünet, amikor ehettünk és kikapcsolódhattunk, de alapjában véve már unásig ismertük egymás szokásait.

Az általad megformált Praliné egy igazi ficsúr, a divat megszállottja. Első ránézésre gondtalan, életélvező, vagány fiatal srác, de mi van a felszín alatt?

Praliné utolsó forintjain is inkább zakót vesz, mint ételt. Ha nem siklik ki az élete, talán egy jól menő stylist is lehetett volna belőle. Mindenkinek – Karácsonyi Zoltánnak, Tarján Péternek, Szentirmai Zsoltnak, Gerner Csabának és Erdélyi Tímeának is – volt már egy kis színvallós monológja, melyben önvallomást tesz, de az enyém sehogy se akart összeállni. Sokat gondolkodtam, mi lehet Praliné életének igazi traumája, aztán egy nap egy kávézóban ülve jöttem rá: ez a srác meleg! Ez megmagyarázza az állandó divatozást vagy a Playboy-olvasást. Az ő élete folyamatos látszatfenntartásból áll – egy olyan kollegiális közegben, ahol állandóan megy a kakaskodás, a „ki a tökösebb férfi?” duma, aligha tudna őszinte lenni. Egyedül az öreg Kovi bácsi az, akit nem lehet palira venni. Ő az origó, aki mindent tud, és mindannyiunkon átlát.

Nem először játszol olyan produkcióban, mely a színházi kulisszákba enged betekintést – a Duna Televízión két évadot megért Csak színház és más semmi sorozatban restaurátort alakítasz. Az epizódok korántsem egy csillogó, ideális világgal szembesítik a nézőt, a Díszítők szereplőinek munkája sem éppen fenékig tejfel.

Akárcsak a televíziós sorozat, ez a darab is elnagyolja a karaktereket, felnagyít bizonyos helyzeteket, szürreális és bohókás egyszerre. A színház nem varázsvilág, hanem kőkemény meló. Igyekeztünk megfogni díszítői stílusokat, ízelítőt adni dolgos mindennapjaikból, azonban az előadás inkább az önmagunkról feltett kérdésekre próbál lehetséges válaszokat adni. Hol realisztikus, hol pedig groteszk párbeszédekben szembesít mindannyiunk bezártságával, modern sorsunkban való röghöz kötöttséggel. „Halálos” komédia, amelyben leképeződik társadalmunk működése.

A Nemzeti Színház húzóneve vagy, játszol Cyranot, a Részegekben Laurenzt, a Szentivánéji álomban Lysandert , legutóbb pedig Bozsik Yvette nagyszabású összművészeti produkciójában, Az Úr komédiásaiban debütáltál. A kritikusok rendre elismerően írnak színpadi alakításaidról, a hölgy nézők először mégis a külsődet méltatják.

Ennek előnye és hátránya egyaránt van. Az előnye az, hogy talán eggyel több szerepet osztanak rád, mint másokra, ugyanakkor hátrány, mert könnyen beskatulyázhatóvá válsz: te leszel a hősszerelmes, a kockahasú szépfiú. A Csak színház és más semmi-időszakban sok, a külsőmet méltató komment érkezett, amit furcsálltam, hiszen az általam megformált karakter egy meglehetősen intelligens, széles látókörű író srác, aki mellesleg restaurátorként dolgozik. Engem mindig jobban érdekeltek a mocskosabb szerepek, gyerekkoromban is a gonosznak szurkoltam. Egy negatív karakternek éppúgy megvan a maga igaza, fájdalma, mint a jónak, csak nagyobb kihívás életre kelteni.

Tavaly Junior Prima Díjban részesültél, idén Jászai Mari-díjjal jutalmazták a munkásságod. Elszállhattál volna, játszhatnád a megközelíthetetlen művészt, de a beszélgetésünkből nekem egy közvetlen, nagyon emberi Fehér Tibor-kép rajzolódik ki.

A dicséret, az elismerés mindig jólesik, de ezek nem csigáznak fel különösebben, nem váltam nagyképűvé, „csupán” az eddiginél is keményebb munkára ösztönöznek. Elmenni a végletekig, feszegetni a határaimat – ezek érdekelnek, nem a díjak. Számomra a tanulás a legfontosabb. Sokkal jobban szeretem a próbafolyamatot, mint magát a végeredményt, mert rengeteget tanulok magamról, a kollégákról és bizonyos élethelyzetekről. A színházban pont az a legjobb, hogy mindent ki tudsz próbálni, számos karakterbe és szituációba helyezkedhetsz bele. Őszintén szeretem, amit csinálok, habár tisztában vagyok azzal, hogy ez egy beteg szakma, egy bolond hivatás, amit csak szívvel-lélekkel, őrülettel lehet csinálni. Estéről estére bele kell dögleni. Alig ad valamit, de amit ad, az csodálatos tud lenni, ha az ember megbecsüli.