×

Dühöngő és haragvó szembenéz egymással
Dühöngő ifjúság a Belvárosi Színházban
Stermeczky Zsolt Gábor
2018 // 06. 08

Znamenák István Dühöngő ifjúság-rendezése a Belvárosi Színházban okosan nyúl az alapanyaghoz: szereplői végtelenül esendőek, Kovács Patrícia pedig tündököl Alison szerepében.

Az a lehetőség, hogy egy közép-európai országban párhuzamot vonjunk John Osborne 1956-os klasszikusa, a Dühöngő ifjúság, illetve a mostanában oly sokat emlegetett, állítólag céltalanul tengődő Y generáció között, könnyen felkínálja magát. Teszi ezt annak ellenére is, hogy a briteknél a világháborús korosztályt lázadással kompenzáló beatnemzedék, valamint a nálunk a Kádár-kori nosztalgián magát túltenni kívánó jelenkori huszonéves korosztály között az egyetlen hasonlóság a lázadás gesztusa. Ennek formái mind a területi, mind pedig a korosztályi különbségek okán igencsak távol állnak egymástól. Amíg az Ottlik Géza fordításából Nádasdy Ádám részéről is átvett cím, a Dühöngő ifjúság távolságtartásában moralizáló, már-már vaskos demagógiát sejtető, addig az 1959-es film kapcsán is használt tükörfordítás – Nézz vissza haraggal! – főleg megszólító formája miatt személyesebb, mélyebb, sőt magánmitologikusabb beütésű – ez utóbbi tulajdonságával pedig mindenképpen jelenkoribb hangvételt képvisel.

Az Orlai Produkció előadása úgy csábít a párhuzamra, hogy a moralizáló cím megmaradt, és ez a szándék egyetlen szólamában, az öreg és megfontolt Redfern ezredest alakító Papp János tolmácsolásában szerényen meg is bújik a produkcióban. Ezen kívül azonban minden a haraggal visszanéző fiatalokról szól, akik közül az általában főszereplőként beazonosított Jimmy Porter egyáltalán nem emelkedik ki. Szabó-Kimmel Tamás nem egy dühöngő pszichopatát alakít, csupán egy enyhén nyegle, nárcisztikus-cinikus fiatalembert, aki a konzervatív értékek lenézésén túl nem sok mindent tud kezdeni az életével, miközben tisztában van vele, hogy az előbbieknél jóval több is van benne az érzelmi skálán. Az előadás legelején semmi különbség nincs közte és az Ötvös András által játszott Cliff között: két unatkozó, flegma alak újságot olvas, majd egymást kezdik el ugratni – vagy sértegetni.

Az előadás nem csinál erkölcsi dilemmát abból, hogy a két cselekvés közül vajon melyik jelenik meg a színpadon, ahogyan a két fiú mögött vasaló Alison (Kovács Patrícia) sem. Jimmy mindig is ilyen volt, mondja az egyik jelenetben, de nyugodtan mondhatná Cliffről is. A reláció épp csak attól függ, kivel beszél, mert hármuk elidegenült és csak látszólag szoros kapcsolatában Alison az összetartó erő. Ez nem könnyű feladat a számára, így érthető módon megkönnyebbülést jelent neki, ha csak az egyikük van jelen, bármelyikük is legyen az. Ebben a dimenzióban önmagában semmi súlya nincs annak, hogy Alison és Jimmy házastársak. A kapcsolat jelentőségét annak a nyílt kimondása segítené elő, hogy Alison gyereket vár, a lány ettől való félelme azonban a dráma elkerülhetetlen része. Hiszen épp a gyerek az, akinek a születése kénytelen-kelletlen felborítaná ezt a nehézkesen működő, de legalább erkölcsi kérdésektől mentes hármas felállást.

A késve érkező feloldozás eszköze végig ott lappang a drámában: bármennyire is hangzik bagatellnek, ez nem más, mint a négyszemközt történő beszélgetés. Ebben az előadásban nem hazugságok vannak, hanem félelmek az igazságnak vélt dolgok kimondásától a mindenkit körülvevő egók zajában. Ebből az következik, hogy az igazságok elhangzanak, ám a darab legvégéig soha nem a megfelelő ember felé, ennek a felismerése pedig egyszerre felszabadító és elszomorító. A kommunikációs módszer biztonsága abban rejlik, hogy a kevesebb ember kevesebb egót is jelent, így a kétszemélyes beszélgetések válnak Znamenák István rendezésének a kulcsjeleneteivé. Alison és Jimmy mackós-mókusos szerelmi párbeszéde, amely nagyon könnyen fordulhatna eltúlzott ripacskodásba, itt valóban egy intim együtt létezés legmeghatóbb pillanata, amelyben Kovács Patrícia játéka a magyar színpadokon eddig még soha nem látott árnyalatokban egyensúlyozik a szende szűziesség és a legforróbb szexuális vágyakozás között. És hasonlóan emlékezetes annak a bizonyos erkölcsi hangnak a megjelenítése is, amikor Papp János Redfern ezredese finoman megböki a feje felett lógó csillárt, és közben arról beszél Alisonnak, hogy talán nem is olyan nagy a különbség Jimmy és az ő álláspontja között. Pedig ő úgy érzi, hogy a fiatalkora óta sok minden megváltozott, míg Jimmy szerint semmi sem változott. A lámpa folyamatosan imbolyog a feje fölött. Mintha csak a szöveggel szinkronban akarná éreztetni, hogy mindegy, merre billen, attól még lámpa marad. Ahogyan az ego is ego marad, bármilyen irányba is visz. Ilyesmiről pedig csak négyszemközt lehet igazán beszélni.

Znamenák István rendezése nemcsak hogy nem ad igazán erős karaktereket a Dühöngő ifjúság szereplőinek, de szándékosan távolít el. Teszi ezt azért, hogy Jimmy Portert és a többieket a maguk esendőségében mutathassa meg, és hogy felcsillantsa a reményt arra vonatkozóan, hogy egymással odafigyelően beszélgetni soha nem hiábavaló.

John Osborne: Dühöngő ifjúság
Belvárosi Színház
Rendező: Znamenák István
Szereplők: Szabó Kimmel Tamás, Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Ötvös András,Papp János
Fordító: Nádasdy Ádám
Dramaturg: Zöldi Gergely
Díszlet: Znamenák István
Jelmez: Cselényi Nóra
Grafika: Csáfordi László
Rendező munkatársa: Kovács Henrietta
Producer: Orlai Tibor
Trombitaszóló: Sebestyén Patrik
Bemutató: 2018. március 16.

Megosztás:

Könyvbemutató

Programajánló

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs májusi száma

Bővebben