×

A másság mosolya
Beszélgetés Nagy Dániel Viktorral
Jónás Ágnes
2017 // 03. 08

Március 7-én volt látható először a világon Edouard Louis Leszámolás Eddyvel című bestsellerének színpadi monodráma-változata Leszámolás velem címmel, Nagy Dániel Viktor Junior Prima díjas színművész előadásában, Rába Roland rendezésében a Jurányi Inkubátorházban. A darab egy fiatal fiú hányattatásairól s azokról az atrocitásokról szól, melyek mássága, többek között homoszexualitása miatt érik egy zárt közösségű francia faluban, illetve a saját családjában. A főszereplővel a monodráma kihívásairól és a felkavaró történet mélyebb rétegeiről is beszélgettünk.

Emlékszel még arra, hogyan hatott rád Edouard Louis önéletrajz ihletésű regénye?

Egy évvel ezelőtt olvastam az eredeti művet, és nagyon megrázott. De azóta annyit foglalkoztunk a szöveggel, és annyira a saját verziónkra, színpadi adaptációnkra koncentráltunk, hogy már sokkal inkább ez él bennem.

Eddy, az általad megformált főszereplő kisgyermekkora óta tisztában van azzal, hogy más, mint kortársai. Homoszexuálisnak lenni egy isten háta mögötti faluban, egy mélyszegény környezetben, ott, ahol a nemi szerepek megkérdőjelezhetetlenek, egyenesen életveszélyes.

Ez így van, de nem csak a homoszexualitásról szól ez a történet. Eddy esetében ízlés-, érdeklődés- és viselkedésbeli különbözőségekről is van szó. Táncolni szeretne, színjátszó körbe jár, amiről édesapja hallani sem akar. Az efféle tevékenységeket egyértelműen csajos hülyeségnek tartja, helyette inkább a futballt erőlteti. A szűkös nemi szerepek mélyen meghatározzák ebben a környezetben az elfogadható és elfogadhatatlan fogalmát, a férfiast és a férfiatlant. Egyedüli különbözőként áttörhetetlen ez a fal. Egyfelől kiszolgáltatottá teszik a hétköznapi vágyai, másfelől családja és a környezete nem bírja elviselni, ha nőiesen jár-kel vagy gesztikulál. Ez utóbbi alapot szolgáltat arra, hogy vegzálják, gúnyolják, amiért nem olyan belevaló és férfias, mint társai vagy testvérei.

Az a környezet, amelyik őt kiveti, szerintem sokunkhoz hasonlóan viszonyulna.

Az biztos. Egyébként Eddy tipikusan konfliktuskerülő, vékony testalkatú fiú, és egyetlen fegyvere a mosolygás. „Félek. Mosolygok, mint ahogy mindig” – mondja a darabban, és talán ez a legszörnyűbb az egészben. Nem áll ellen az őt érő borzalmaknak, „csupán” igyekszik túlélni minden egyes napot. Ezt a megoldást választja akkor is, amikor a családja nevetségessé teszi, amikor megbélyegzik, vagy amikor a kutya sem kíváncsi arra, miért verik őt agyba-főbe. Édouard Louisművét pont azért itatja át az indulat, mert a szerző le kívánja vezetni azt a szeretetlensége miatt érzett dühöt, amely fiatalkorában felgyülemlett benne, s amelyet akkoriban képtelen volt kifelé kommunikálni.

Nem volt más választásom, mint a szökés” – olvasható a könyvben. A szökés ez esetben gyávaság vagy egy jobb korszak kezdetének záloga?

Természetszerű és magától értetődő, hogy az ember elmenekül arról a helyről, ami számára élhetetlen. Vagy megváltoztatjuk, ami körülvesz bennünket, vagy beletörődünk, vagy pedig kivonulunk, ha tetszik, elmenekülünk. Ha például valaki nem tudja megvalósítani a vágyait egy vidéki közegben, teljesen természetes, hogy felköltözik a fővárosba, és akkor még nem beszéltünk a háborús övezetekről s azokról az emberekről, akik lakóhelyükről elvándorolni kényszerülnek. A szerző minden szálat elvágott, egyáltalán nem beszél a családjával, mindent levetett, ami régi önmagához és fájdalmas múltjához kötötte. Időközben megváltoztatta a nevét, megcsináltatta a fogait, teljesen rendbe szedte magát. Amikor kiadták a könyvét, a bátyja felhívta, és halálosan megfenyegette, hogy meg fogja ölni egy baseballütővel. Az anyja azt mondta, hogy a leírtakból egyetlen szó sem igaz. Édesapja viszont vett huszonöt példányt a regényből, és szétosztogatta a barátai között.

Mi jelenti számodra legnagyobb kihívást a monodrámában?

Bármilyen furcsa, nem önmagában a műfaj vagy a nagy mennyiségű szöveg megtanulása jelenti számomra a legnagyobb kihívást – sokkal izgalmasabb annak a rendhagyó, introvertált színpadi konstrukciónak a megvalósítása, melyet Rába Roland, a rendező megálmodott. A néző egy terápián érezheti magát: bevonódik a feldolgozhatatlan feldolgozandóba, részese lesz mindannak a fájdalomnak, melyet a főszereplő átélt a múltban, és az állapotváltozásnak, ahogyan a sebek a szeme láttára szakadnak fel. Ez természetesen nem mindig kényelmes helyzet.

Szerinted a magyar társadalom mennyire nyitott egy olyan darabra, melynek fókuszában többek között a homoszexualitás áll?

Sokkal bizakodóbb vagyok, mint amilyen az emberek többsége lenne egy ilyen előadás kapcsán. Egy meleg fiú történetét ismerjük meg, de ha megkapargatjuk a felszínt, rájövünk, hogy Eddy családjához való viszonya, sorsa és drámái sokunknak ismerősek lehetnek. Mindannyian cipelünk magunkkal gyerekkori sérelmeket, elfojtott indulatokat és ki nem beszélt fájdalmakat. Ezek azok, melyek univerzálissá teszik a darabot.

Mit remélsz, milyen felismerésekre tehet szert a néző az előadás során?

Bízom abban, hogy amikor a nézők az előadás végén kimennek a színházból, olyan élményt visznek magukkal, amely segítségükre lesz, ha későbbi életük folyamán Eddyhez hasonló megnyomorított, megalázott, számkivetett emberekkel találkoznak. Főleg ha azok gyerekek. Ha felismerjük a másik ember lelkében zajló drámákat, könnyebben tudunk segítő kezet nyújtani.

Pályázat

A Kortárs folyóirat esszépályázatot hirdet Európa, Európa… címmel.

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs májusi számából ajánljuk

Szepesi Attila: Cantus firmus 

Nagy Dániel: Szellemi alkotások „nukleáris szemiotikája”?

Murádin Jenő: „Magyar művész Alvincen 1908-ban”

Artzt Tímea: Szabó T. Anna: Törésteszt

Bővebben