×

Szemlélődés egy szakrális rom-panoráma részeként
Lukács Mihály: Romépítés
Stermeczky Zsolt Gábor
2017 // 06. 26

A budakeszi székhelyű Kompánia Társulat egy igazán helyspecifikus előadást tett le az asztalra a Romépítéssel. A Fodor Ákos haikuira épülő produkció már címéből adódóan is megkívánja a nagy, romos tereket, így nem csoda, hogy az Artus Kortárs Művészeti Stúdió az Arccal a halnak program keretében befogadta. Jól tette.

Kevesebb annyira kísérleti társulat van ma Magyarországon, mint a 2001-ben megalakult Kompánia. Előadásaik olyan különleges összművészeti törekvésről tesznek tanúbizonyságot, amelyben a zene, a mozgás vagy akár a képzőművészet pont ugyanannyira fontosak, mint a próza – kevésbé jól sikerült helyzetekben még fontosabbak is. Ezek arányait tekintve Lukács Mihály rendezése, a Romépítés egy kifejezetten egységes produkció, ahogyan belső ritmusa is különösen dícséretre méltó: jóleső fokozatossággal tolja be a nézőt sajátos etűdszerű világának közepébe, majd onnan hasonló tempóban ki, hogy a végén panorámaként álljon össze a szemünk előtt a tér, amelynek a részei lehettünk. Az Artus tere – amely már alapjában véve egy romos gyártelep egyik legnagyobb épületének felső emeletét jelenti – ebben az előadásban még a szokásosnál is alkalmasabbá válik arra, hogy eltévedjünk benne. A produkció ugyanis több helyiségen keresztül bontakozik ki, noha a legtöbb időt az utolsóban töltjük. Éppen ezért nem elhanyagolható az előadás alcímnek is tekinthető stílusmegjelölése sem: helyszínházfilm.

Első állomásunk afféle előhang az Artus büféjéhez vezető lépcsősor felső végénél. Itt a színészek egyike egy pulpituson állva nyitja meg az előadást, a gesztus pedig már előre ünnepélyességet és szertartásosságot sejtet. Ez a szertartásosság – mondhatni, szakralitás – a későbbiekben fokozatosan válik valódi élménnyé. A következő teremben kisfilmekbe botlunk, szinte a szó szoros értelmében: az egymással párhuzamosan futó felvételeket a talajra helyezett kis képernyőkön keresztül látjuk. Hangi kierősítésük egy folyamatosan körbevitt mikrofon segítségével történik. Ez a megoldás furcsán kaotikus állapotokat mutat, amelyben a sok kicsit, illetve a belőle összeálló nagy egészet egyszerre próbálják érzékeltetni – a nehézséget épp csak saját érzékeink határai jelentik, amennyiben nem tudjuk, mire is figyeljünk az egyébként kétségtelenül lenyűgöző hang- és képkavalkádban. Az előadás arányait vizsgálva ez még mindig csak bevezetésnek tekinthető, ahogyan a rá következő két, erősen képzőművészeti alapú megoldás is. Ezek egyikében a szemünk láttára törnek össze egy törékeny tárgyat kalapáccsal, hogy annak darabjait egy átlátszó, ragadós lapon elrendezve mozaikképként mutathassák fel.

Ezek után jutunk el az utolsó, legnagyobb terembe, amelynek nagyságára csak akkor nem gyanakszunk, ha nem vesszük észre, hogy a mindössze harminc főre kapacitált nézőtérnek kerekei vannak. Miután végignéztünk egy etűdöt egy ciklikusan megismétlődő porszívózási folyamatról, a nézőtér velünk együtt indul meg a terem másik vége felé, hogy a közbeiktatott állomásokon hasonlóan hétköznapi, mégis szakrális erejű pillanatokat láthassunk – olykor teljesen némán, máskor valamilyen módon beépítve Fodor haikuit is. Az Axióma („mire megtanulsz / énekelni, dalod már / rég nem arról szól”) például egy viccesen elnyújtott dal formájában kap szerepet az előadásban, amit – szép paradoxonként – mégis a méltóságteljes némaság ural.

A terem közepén lévő állomáson egy égő villanykörtét látunk, semmi mást. Mégis gyönyört ébreszt a felismerés, amely ennek kapcsán megfogalmazódik: az, hogy egy égő villanykörtét ilyen feszült figyelemmel nézünk, a lehető legtömörebb összefoglalása annak, miben rejlik akár Fodor haikuinak, akár az előadás beszédesebb etűdjeinek az ereje. Arra a paradox helyzetre irányulnak, amikor egy emberi tevékenység által létrehozott jelenségnek emberfeletti, szakrális – a villanykörte esetében a szó szoros értelmében megvilágosító – ereje van. Tömörségénél fogva mind a haiku, mind a színházi etűd kiváló megoldás ennek az állapotnak a felmutatására.

Az előadás szerényen csak annyit tesz, hogy ilyen állapotok sorozatát villantja fel a nézők előtt. A rájuk irányuló mély figyelem megélése pedig valóban szakrális élmény. Ahogyan az is, amikor a guruló nézőtér, miután a terem végétől visszafelé is megtette állomásait, kiindulópontunkhoz visszaérve tesz egy váratlan kanyart, és az előadás lezárásaként – abszolút ajándékként – oldalnézetből is megmutatja helyszíneit. Mintha csak egy plusz lehetőséget adna arra, hogy érzékeljük: belépésünkhöz képest egészen más szemmel nézzük a teret így, mindennek a legvégén.

Lukács Mihály: Romépítés – helyszínházfilm
Kompánia Színházi Társulat
Alkotók: Hantos Násfa, Kemény Rozália, Lukács László, Lukács Máté, Mayer Zita, w. Horváth Tibor, Mózes Zoltán
Zenei vezető: Lukács László
Nézőtér-tervező: Heppes Miklós
Képzőművész munkatárs: Nyíri Julianna
Jelmez: Szabó Luca
Nézőtér: Szondi Dávid

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben