Savba mártott versek

A Választóvíz szerkezetileg három nagy etapra tagolódik, mégis mintha két kötet összetapasztása lenne ez az apró, füzetszerű kötet. Az első, címadó egység két, római számmal jelzett fejezetre bomlik, a második pedig a tömbszerű Nap-monológok. Az író saját bevallása szerint az utóbbi részre jellemző a heterogenitás – szerintem az előbbire talán még annál is jobban.

A kötet fülszövege nem mondható épp szószátyárnak – mindössze annyit közöl G. István Lászlóról, hogy: „József Attila-díjas költő, műfordító, a Választóvíz a hetedik kötete”. Nem tudjuk meg azonban, hogy számos más díjjal (Nizzai kavics-díj, Radnóti-díj, Babits Mihály műfordítói ösztöndíj) is kitüntették már, és hogy hamarosan a boltokba kerülnek Hármasoltárok, Védőbeszédek és Verstan-tankönyv című munkái is.

A mű első verse a Képzeld Ádámot, amelyről újra az írót idézem: „ez az Ádám nem szolgálja az időt, paradicsomi léte fényűzés és fenyegetés”. A jól ismert szerep továbbgondolása nem csupán a Bibliával áll szoros kapcsolatban, hanem Blake Az ártatlanság és A tapasztalás dalai című köteteinek is mintha folytatása lenne ez a nézőpont. A sűrű intertextuális hálózat továbbgondolásra csábít; azt sejteti, hogy minden mindennel szervesen összefügg, így a választóvíz kívülre kerül. A cím ugyanakkor a salétromsav kíméletlen tulajdonságára utal, amely az ötvözetektől elválasztja és kinyerhetővé teszi az aranyat, elvont síkon érthetjük úgy, hogy a választóvíz az olvasó fejében kell legyen ahhoz, hogy elválassza a szavak salakját azok lényegétől.

A szövetszerű felépítés a könyvön belül, versek között is érezhető. A második mű (Magnificat) zárlata elindít egy gondolatsort a Mária-kultusszal kapcsolatban, de a következő vers (A legelső fázás) nyomban túllép a kultusz tipizáltságán, sőt túllép a minnesängerek nézőpontján, és egyenesen azt üzeni: ma már nem az a természetes és hangsúlyos, hogy a szerelmesek együtt vannak, hanem a magány érzésének állandósága, amely a hajdan volt kapcsolat valódiságát is megkérdőjelezi. A párkapcsolatok problematikájára épít a Megszorultság című vers is, amelyben a kérés („szoríts magaddá”) olyan feltételt szab („tested hozzám se érjen”), amely ellentmondást nem tűrően gátolja meg bármilyen emberi kapcsolat fennmaradását.

A kötet kiemelkedő verse A tó, amely mintha maga is állat lenne; „Mintha csontból lett volna a víz, gerincíve, bordája, lapockája hullámok”, mintha az úszás asszimiláció vagy végzetes ütközés lenne egy másikkal. Egészen új, ahogy a vers világa, mint egy hologram, hol élőlénynek mutat egy nyugodt felszínű tavat, hol pedig az idősíkok összezavarásával röntgenképnek láttatja az árnyékot.

Az irodalmi vonatkozások sorában A kaszinó című vers Dosztojevszkij Játékosát idézi fel a rulett és a temetés folyamatának tökéletes megfeleltetésével, de finom áthallást enged Wilde Dorian Gray vagy Goethe Faustusához is a lélek elvesztésével. Ha ezen a ponton azt hinné az olvasó, hogy a halálhoz kapcsolódó sztereotípiák talaján biztosan áll, akkor téved. A Nem láttam füstjelet című vers két ponton is megingatja tudásunk: feloldódik benne a végső ellentét, amely szerint a holtaknak nem jön már tavasz, és az utolsó szóként olvasható fölébredek a feltámadást szelídíti mindennapivá. Habár fontos meglátnunk a határt a költő és a felidézett művek között, azt, hogy meddig mehetünk, nem dönthetjük el magunk. Az Akit szerettek, Rilkénél című mű folytonos kilépésre késztet és mégsem enged az életbe, csupán egy másik mű valóságába. Az irodalmi kapcsolatok sokszínűségét mutatja, hogy találkozhatunk még kifordított Odüsszeusszal a Kalüpszó című versben, vagy Proust À la recherche du temps perdu című művét nem a már jól ismert bergsoni Madelaine süteményhez, hanem az emlékezet múzsájához, Mnémoszünéhez kapcsolja.

Habár a könyv címadó verse a Választóvíz, az ihlet a Fürdetnéd önmagadban című műben bujkál; József Attila példaképén keresztül, azt a célt közelítve, hogy a másikban önmagunkra lássunk. Néhány vers éppen ezért szorosabban kapcsolódik ide, mint A párkák szőtte arc vagy a Nászi ima. Az író a humor kapcsán is kiemelte az ihlető költőt, Weöres Sándort: a fúgák nagymesterét méltón idézik a könnyed, magukkal ragadó megoldások. A fehérorrú bagolyban az ismétlésen túl a vers sorain belüli elrendezéssel is mesteri játékot űz G. István László; ami egyszer a sor elején fordul elő, az legközelebb a sor végére kerül, a dinamikus ritmus pedig vég nélküli újraolvasásra késztet.

A Nap-monológok huszonkilenc darabot tartalmaz, így az utolsó lehet szökőnap. Állandó visszatérő motívum itt a szem–nap megfeleltetés, és jellemzők a klasszikusabb hangvételből való szúrásszerű kilépések: „mint jós szájában a fogak, fémesen. Fázott a jós, én a felhő mögött, talán ott se voltam, csak égettem a helyem.”; vagy már-már polgárpukkasztóan: „A tégla kantfalat mintha lehugyoztam volna, rézsút csorgott le a fény.” A költői szándék szerint most is, ahogy a versek után, mély csönd következik.

G. István László: Választóvíz, Palatinus, 2011