×

Nincs kecmec
Megadeth: TH1RT3EN (13)
Bornemissza Ádám
2012 // 03. 19

Nagy baj nem érhet ben­nün­ket, amíg a Mega­deth az, ami. Egy fűrész­torkú front­ember, két dara­bos, csut­kára tekert gitár, egy strapa­bíró dob és egy masszív basszus. És egy sor olyan dal, amit lehe­tetlen gri­masz nélkül végig­hall­gatni, de néhány, akár­csak stilizált nyak­mozdí­tást minden­képp elő­csal a leg­öre­gebb és leg­inkább meg­nyugo­dott rocker­ből is. Az ifjabba­kat pedig briliáns lég­gitár­figurák­ra ösz­tökéli.
Nos, nagy baj nem érhet bennünket, amíg a régi nagyok, a sokat megélt öregek mutatnak példát, emelik magasra a zászlót, amire – a szakállas anekdota szerint – egy szó van írva: heavy metal. Stílusok, irányzatok jönnek-mennek, újítók, olykor reformátorok tűnnek fel a színen, de ennek a zenének a lényegén egyik sem változtat egy fikarcnyit sem. Nevezetesen, hogy üvöltsön a gitár is meg az énekes is, egyéb nem számít. És nagyon helyesen teszik. (Nyilván okultak az öregek reformkísérleteinek kudarcaiból, lásd a Judas Priest Turbo lemezét, vagy a Metallica Loadját. Hiába, az ortodox rajongók nem szívelik az újításokat).

Nagy baj nem érhet bennünket, amíg a Megadeth az, ami. Egy fűrésztorkú frontember, két darabos, csutkára tekert gitár, egy strapabíró dob és egy masszív basszus. És egy sor olyan dal, amit lehetetlen grimasz nélkül végighallgatni, de néhány, akárcsak stilizált nyakmozdítást mindenképp előcsal a legöregebb és leginkább megnyugodott rockerből is. Az ifjabbakat pedig briliáns léggitárfigurákra ösztökéli. A magam részéről a számítógép előtt ülő, fülhallgatózó csipegetőmetál-rajongók táborát erősítem. (Aki járatlan e témában, annak elárulom, hogy a zene ütemére kell utánozni a magokat felkapkodó tyúkocska fejmozgását. Slayer-daloknál az agyrázkódás garantált).

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=fLN1OB3_wG8[/youtube]

A lemez slágernek szánt dala, a Public enemy no.1 a legutóbbi Grammyn a legjobb hard rock- és metáldalok között maradt alul a Foo Fighters White limójával szemben – hiába, a modern szelek. A Megadeth egy régi banda, és ha nem is annyira konzervatív, mint a Maiden, mindenképpen a klasszikus vonalhoz tartozik. De azon belül a kíméletlenek közé sorolandó: ha van is végig dallamos, fülbemászó nótája, abban biztos valamilyen tragédiát mesélnek el. És általában igaz, hogy a szövegvilágukban sok jó nem történik, szenvedés, halál, a szokásos metáltémák, de ez a zene erről szól, enélkül porszem kerülne a gépezetbe, ha nem mindjárt egy koponya.

Szenvedés. De nem csak a dalok hősei szenvednek, hanem az előadói is, ez egy ugyanolyan kellék, mint a hangerő. A hangok megformálásánál elengedhetetlen, hogy nehezen szülessenek, hogy tapintható legyen az erőfeszítés. És bárki bármit mond, hallgatni is csak szenvedve érdemes. Különben csak egy nagy zajártalom.

Ahogy a lemez bekezd (Sudden death, minek is elaprózni), azzal már le is fekteti az elkövetkező egy óra alapvetéseit. Egy szűk perces intró, tritonusos akkordváltásokkal, az egyik gitár már nyúzza is rendesen a magasakat, feljebb és feljebb, a dob még csak rúgja a nagy bőrt, aztán kiállás, és megszólal az a zaklatott, csupafém hangú gitár – minden ismételt ritmuspatternje máshová panorámázva, kicsit más tónusban is –, amitől minden slágergyanúnk tovaszáll. Megnyugodhatunk: itt nem lesz apelláta, kecmec, nyilimnyalomkodás, Dave Mustaine-ék nem finomkodnak. És amikor egy basszus-előkére végre üzemszerűen beszáll az egész banda, elindul a henger. S mire leszakadna a fejünk, beleállnak egy kimondottan melodikus (minden relatív), perbasszusos, féltempós részbe, amit visszadupláznak, aztán még egy duplázás, ebből kiállnak, és visszatér az intró utánról megismert széttört gitár. Mindehhez olyan éneklés, mintha hihetetlen erőfeszítésbe kerülne az a nem is túl erőteljes hang, inkább terhelt, elnyomott, de azért csak kitör valahogy.

A Megadeth abban nagy, hogy a szépnek (ezt azért kezeljük a helyén) olyan karcos, láncfűrészes szomszédságot kovácsol, ami nagyon kiemeli azt a környezetéből. Hihetetlenül dinamikus banda, gondosan szerkesztett dalok, és olyan hangzás, hogy megáll az ütő. Vagy kidurran. A New world order szédítő hétnegyedes billegése, a Fast lane Metallicát idéző riffjei (a közös múlt...), a Millenium of the blind modulációi, a Never dead hosszú intrója utáni irgalmatlan zúzda, a jól eltalált csendek és az acéldarálás arányai, ezek mind a még mindig az egyik legnagyobb metálbandát igazolják. Ha nem is olyan jelentős lemez, mint az 1999-es Risk (a leginvenciózusabb Megadeth-album, ami nem is tetszett az ortodoxoknak), a 13 egy remek metállemez. Ha nem is fogja összekócolni a metállexikonok lapjait, de tesz még egy pipát, egy jó nagyot a Megadeth címszó margójára.

Megadeth: TH1RT3EN (13), Roadrunner Records, 2011.


Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben