© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Majd a hó eltakarja
Happy, happy
Anne Sewitsky első egész estés filmje didergős skandináv környezetben mutatja be, hogyan képesek a sokáig elfojtott érzelmek teljesen szétzilálni az amúgy is döcögős párkapcsolatotokat. A vígjátéknak kikiáltott, Sundance fesztivál-díjas norvég dráma emberi humorral, átható atmoszférával és helyenként kusza történetmeséléssel vázolja fel két házaspár boldogtalan boldogulását.
Anne Sewitsky első egész estés filmje didergős skandináv környezetben mutatja be, hogyan képesek a sokáig elfojtott érzelmek teljesen szétzilálni az amúgy is döcögős párkapcsolatotokat. A vígjátéknak kikiáltott, Sundance fesztivál-díjas norvég dráma emberi humorral, átható atmoszférával és helyenként kusza történetmeséléssel vázolja fel két házaspár boldogtalan boldogulását.
Elisabeth (Maibritt Saerens) és Siegve (Henrik Rafaelsen) folyton mosolygó, kiegyensúlyozott, aktív közösségi életet élő és fülig szerelmes házaspár, akik a legnagyobb boldogságban nevelik örökbefogadott afrikai kisfiukat – legalábbis ennyit lát belőlük Kaja (Agnes Kittelsen) és Erik (Joachim Rafaelsen), a szomszéd pár, akik látszólag egészen másféle életet élnek. Az ő kapcsolatuk – szemben a kifelé mutatott cukormázas kirakattal – legalább annyira jeges és élettelen, mint az őket körülvevő norvég kisváros. Kommunikáció nincs, a hálószoba ablakát évek óta nem fátyolozta pára, közös gyerekük elveszettnek tűnik a világban, az együtt töltött idő pedig leginkább a feszültséggel teli közönnyel jellemezhető.
A házaspárok között húzódó éles kontraszt hamar sebet hasít Kaja érzékeny lelkén, aki már a második közös vacsorán könnyek közt zúdítja újdonsült szomszédai nyakába az összes elképzelhető lelki búját-baját. A hirtelen támadt hóviharként tomboló őszinteséghullám nem marad minden következmény nélkül – a film következő perceiben egy egész városnyi légvár omlik rommá: Elizabeth korábban megcsalta férjét; Siegve elnyomva érzi magát a házasságában; Erik a férfiakhoz vonzódik; Kaja a végtelenségig frusztrált; mindkét házasság csak látszat. Ha semmi sem működik, mit lehet tenni? Először is gondolkodás nélkül csaljuk egymást keresztbe-kasul, aztán meglátjuk, mi történik. Nos, nem sok jó.
A dráma kulcsszava az elfojtás. A párok nem hajlandóak érdemben foglalkozni a kialakult nehézségekkel. Elisabeth és Siegve nem beszélik meg a korábban történt házasságtörést, helyette elmenekülnek egy Isten háta mögötti, hófödte norvég kisvárosba. Kaja és Erik sem akar szembenézni kapcsolatuk működésképtelenségével, inkább csendben sínylődnek egymás mellett, mintha minden rendben lenne. A hazugságok eredménye, nem meglepő módon, egy (pontosabban két) magánéleti katasztrófa, aminek legnagyobb sérültjei minden bizonnyal a gyerekek, akik – az otthon látott frusztrációt továbbhordozva – egymást és önmagukat megalázva, folyamatosan csak rabszolgásat játszanak egymással.
A film az őszinteség pártján áll, és leszámol a látszatmegoldásokkal. A két házaspár a problémakezelés teljes arzenálját felvonultatja, a meneküléstől elkezdve, az erőltetett megbocsátáson keresztül, a hazugságon és a bosszún át egészen a szakításig, míg végül el nem jutnak az egyetlen igazi megoldásig, az őszinteségig. A Happy, happy végkifejlete szerint nem szerencsés a problémákat hó alá temetni, mert az izzó gondok fölött a legvastagabb hótakaró is hajlamos elolvadni.
Az érdekes történetet helyenként izgalmasan, máshol viszont meglepően kuszán meséli el a film. A Happy, happy ügyesen bánik a térrel, a mázsás fehérségbe fagyott tájak egyszerre közvetítik a karakterek közötti kapcsolat jellegét és zárják össze egymással a bemutatott figurákat – menthetetlenül. Az idő ábrázolásában ugyanakkor kevésbé brillírozik a film, időnként nehézkes kitalálni, hogy két jelenet között órák, napok, vagy esetleg hetek telnek-e el. Ez megnehezíti a dramaturgiai ív kibomlását is, aminek vannak ugyan okosan előkészített csattanói, de e csúcspontok között nehéz pontosan kiigazodni. Hogy ez a jelenség a karakterek tanácstalanságát hivatott közvetíteni, vagy egyszerű melléfogásról van szó, annak megítélését a közönség jóindulatára bízzuk – és ugyanígy teszünk a film humorával is. A Happy, happy a kibontakozó dráma ablakára sajátos humorral rajzol jégvirágokat, többnyire a szituációk túlfeszítésével, illetve a történetmesélésbe ékelt énekes betétekkel. Az időről időre megjelenő férfi kvartett előadásai hangulatukkal ellenpontozzák, szövegükkel pedig összefoglalják a bemutatott eseményeket.
A Happy, happy nem olyan film, amit az ember egyik pillanatról a másikra elfelejt. A titka az erős atmoszféra, az átélhető történet és a keserédes humor – mindez akárhogy is, de valamilyen attitűdöt kiprovokál a ráhangolódásra hajlandó nézőkből. Ötvözi a nemzeti filmgyártásra jellemző stílusközpontúságot a hollywoodi filmek szórakoztató jellegével, így – minden hibájával együtt – elgondolkodtató és kikapcsolódást nyújtó filmélménnyel tudja megajándékozni a közönséget.
Happy, happy, színes, feliratos norvég dráma
rendezte: Anne Sewitsky
Magnolia Pictures, 85 perc, 2010
Elisabeth (Maibritt Saerens) és Siegve (Henrik Rafaelsen) folyton mosolygó, kiegyensúlyozott, aktív közösségi életet élő és fülig szerelmes házaspár, akik a legnagyobb boldogságban nevelik örökbefogadott afrikai kisfiukat – legalábbis ennyit lát belőlük Kaja (Agnes Kittelsen) és Erik (Joachim Rafaelsen), a szomszéd pár, akik látszólag egészen másféle életet élnek. Az ő kapcsolatuk – szemben a kifelé mutatott cukormázas kirakattal – legalább annyira jeges és élettelen, mint az őket körülvevő norvég kisváros. Kommunikáció nincs, a hálószoba ablakát évek óta nem fátyolozta pára, közös gyerekük elveszettnek tűnik a világban, az együtt töltött idő pedig leginkább a feszültséggel teli közönnyel jellemezhető.
A házaspárok között húzódó éles kontraszt hamar sebet hasít Kaja érzékeny lelkén, aki már a második közös vacsorán könnyek közt zúdítja újdonsült szomszédai nyakába az összes elképzelhető lelki búját-baját. A hirtelen támadt hóviharként tomboló őszinteséghullám nem marad minden következmény nélkül – a film következő perceiben egy egész városnyi légvár omlik rommá: Elizabeth korábban megcsalta férjét; Siegve elnyomva érzi magát a házasságában; Erik a férfiakhoz vonzódik; Kaja a végtelenségig frusztrált; mindkét házasság csak látszat. Ha semmi sem működik, mit lehet tenni? Először is gondolkodás nélkül csaljuk egymást keresztbe-kasul, aztán meglátjuk, mi történik. Nos, nem sok jó.
A dráma kulcsszava az elfojtás. A párok nem hajlandóak érdemben foglalkozni a kialakult nehézségekkel. Elisabeth és Siegve nem beszélik meg a korábban történt házasságtörést, helyette elmenekülnek egy Isten háta mögötti, hófödte norvég kisvárosba. Kaja és Erik sem akar szembenézni kapcsolatuk működésképtelenségével, inkább csendben sínylődnek egymás mellett, mintha minden rendben lenne. A hazugságok eredménye, nem meglepő módon, egy (pontosabban két) magánéleti katasztrófa, aminek legnagyobb sérültjei minden bizonnyal a gyerekek, akik – az otthon látott frusztrációt továbbhordozva – egymást és önmagukat megalázva, folyamatosan csak rabszolgásat játszanak egymással.
A film az őszinteség pártján áll, és leszámol a látszatmegoldásokkal. A két házaspár a problémakezelés teljes arzenálját felvonultatja, a meneküléstől elkezdve, az erőltetett megbocsátáson keresztül, a hazugságon és a bosszún át egészen a szakításig, míg végül el nem jutnak az egyetlen igazi megoldásig, az őszinteségig. A Happy, happy végkifejlete szerint nem szerencsés a problémákat hó alá temetni, mert az izzó gondok fölött a legvastagabb hótakaró is hajlamos elolvadni.
Az érdekes történetet helyenként izgalmasan, máshol viszont meglepően kuszán meséli el a film. A Happy, happy ügyesen bánik a térrel, a mázsás fehérségbe fagyott tájak egyszerre közvetítik a karakterek közötti kapcsolat jellegét és zárják össze egymással a bemutatott figurákat – menthetetlenül. Az idő ábrázolásában ugyanakkor kevésbé brillírozik a film, időnként nehézkes kitalálni, hogy két jelenet között órák, napok, vagy esetleg hetek telnek-e el. Ez megnehezíti a dramaturgiai ív kibomlását is, aminek vannak ugyan okosan előkészített csattanói, de e csúcspontok között nehéz pontosan kiigazodni. Hogy ez a jelenség a karakterek tanácstalanságát hivatott közvetíteni, vagy egyszerű melléfogásról van szó, annak megítélését a közönség jóindulatára bízzuk – és ugyanígy teszünk a film humorával is. A Happy, happy a kibontakozó dráma ablakára sajátos humorral rajzol jégvirágokat, többnyire a szituációk túlfeszítésével, illetve a történetmesélésbe ékelt énekes betétekkel. Az időről időre megjelenő férfi kvartett előadásai hangulatukkal ellenpontozzák, szövegükkel pedig összefoglalják a bemutatott eseményeket.
A Happy, happy nem olyan film, amit az ember egyik pillanatról a másikra elfelejt. A titka az erős atmoszféra, az átélhető történet és a keserédes humor – mindez akárhogy is, de valamilyen attitűdöt kiprovokál a ráhangolódásra hajlandó nézőkből. Ötvözi a nemzeti filmgyártásra jellemző stílusközpontúságot a hollywoodi filmek szórakoztató jellegével, így – minden hibájával együtt – elgondolkodtató és kikapcsolódást nyújtó filmélménnyel tudja megajándékozni a közönséget.
Happy, happy, színes, feliratos norvég dráma
rendezte: Anne Sewitsky
Magnolia Pictures, 85 perc, 2010
