×

Rózsaszínre fakulva
Interjú Végh Júlia festőművésszel
Ványa Zsófia
2017 // 05. 10

Végh Júlia két éve végzett a magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Számos díjban részesült már, több egyéni és csoportos kiállítás, külföldi rezidenciaprogram résztvevője. Aktuális kiállításában, ami Pink society címmel a cARTc Project Space-ben került megrendezésre, egy különleges művészettörténeti momentumot választott kiindulási pontként. A tanácsköztársaság 1919. május 1-jei, szinte komplett városdekorációs projektje ez, egy korai street art vállalkozás, ami monumentális és avantgárd volt, de a propaganda szolgálatában állt. Furcsa történelmi és vizuális kavalkád, ami Végh Júlia szűrőjén átjutva most sajátos, egyedi jelleget ölt.

Mikor és hogy döntötted el, hogy festő leszel?

Pontosan nem tudom meghatározni, hogy mikor született a döntés, azt viszont tudom, hogy már nagyon fiatalon érdekeltek a festmények szépségük miatt és azért, mert emberi kéz alkotta őket. Az első ilyen élményeim négyéves koromig nyúlnak vissza. Aztán egyfajta tudatossággá alakult bennem, hogy a festészettel foglalkozzak.

A munkáidra ki volt nagy hatással, kiket emelnél ki?

Alapvetően folyamatosan érnek olyan hatások a környezetemből, amelyek számomra meghatározóak. De van két művész barátom, akiknek a munkásságára különösen felnézek, és akik a személyiségükkel is inspirálnak: ők Alexander Tinei és a spanyol Pere llobera. Mindketten figuratív képeket készítenek. Viszont vannak olyan nevek is a listámon, mint például William Kentridge, Neo Rauch vagy Picasso.

A honlapodon található statemented szerint az emlékezés dinamikájával foglalkozol elsősorban. Mit értesz ez alatt?

Az emlékezés dinamikája egy merőben személyes dolog. Számomra a gyerekkorom miatt sokat jelentenek az emlékképek, de ezek egy idő után foszlányosak lesznek, megkopnak és összemosódnak. Hajlamosak vagyunk magunk is felülírni, sőt torzítani ezeket. Az emlékezés során az elemek torlódnak és egymásba csúsznak. A képalkotásnál – erre alapozva – elég nagy teret engedek a szabad asszociációnak és a véletlenszerűségnek.

A dinamikus emlékezet tehát szabadon szelektál, újraértelmez akár hétköznapi szituációkat is. A véletlen szerepe hangsúlyos, időben és térben látszólag egymástól távol eső elemeket rendel egymás mellé. Ezáltal gyakran álomszerű képek jönnek létre, amik egyben nagyon személyesek is, megjelenítik az emlékező én szubjektumát. A dinamikus emlékezet, a szürrealizmushoz hasonlóan, képes összeállítani egy új, fiktív narratív világot, egyéni valóságokat a múltról. Szerintem nagy objektív valóság talán nem is létezik, hanem csak egyéni relativitások vannak, és ahhoz, hogy ezek összeérjenek, emberi törekvésre van szükség.

Honnan inspirálódsz?

Mint mondtam, munkáim az emlékezés dinamikájával, a hétköznapi szituációk folyamatos átértelmezésével foglalkoznak, és fontos elemük a véletlen. A fotómontázs és a kollázs jellemzően szabad asszociatív műfaja erős inspirációs forrás számomra ezért. Gyakran indulok ki jelenünk aktuális híreinek különböző médiumokban megjelenő képeiből, ezekre festem rá az általam gyűjtött fotók szereplőit, ily módon átírva a valós hírt fiktív szituációkká. Ez egyfajta reakció magára a sajtóra is a részemről, ugyanis ily módon megalkothatom a saját sajtószabadságomat. A dinamikus emlékezetnek, a valós/nem valós, valamint a megélt/nem megélt ütköztetésének és véletlenszerű összeállításának mindig nagy szerepe van a kompozícióimban. Azzal, ahogy – a palimpeszthez hasonlóan – a párhuzamos és ellentétes idősíkok vizuális úton találkoznak, és a rétegek összemosódnak, a munkák fiktív képek lesznek, de egyben a társadalmi létünk szubjektív összegzői is.

Milyen befogadói attitűdöt követel meg ez szerinted?

Műveim nagy része – mint a heterogenitásra törekvő alkotások általában – váltogatja eljárásait, nézőpontjait, és nagy hangsúlyt fektet a jelentés többszínűségére. Úgy kombinálja ezeket, hogy azzal aktív részvételt igényel a befogadótól. Két narratív vonulat találkozik össze itt: van egy hagyományos és egy szürrealista narratíva, tehát az egynemű elbeszélést feloldja. A képzőművészet esetében ez a két vonulat persze nem idegenedik el egymástól olyan mértékben, mint a szöveges művekben. Egy kollázsnál például a hatás az egymás mellé rendelt képi elemek szerveződéseiből ered. Ez meghatároz egy alaphelyzetet, méghozzá azt, hogy az elemek jelentése és működésük attól a kontextustól függ, amelyben megjelennek. Nem fejthető meg a jelentésük önmagukban, a képi környezet figyelembe vétele nélkül.

Mostani, Pink society című kiállításodon a t anácsköztársaság propagandisztikus eszközeit ábrázolod. Miért esett erre a témára a választásod?

Azért kezdtem el foglalkozni a tanácsköztársaság térinstallációival, mert vizuális szempontból nagyon izgalmasnak találom őket. Ezek az avantgárd irányzatú, monumentalista alkotások már az első pillanattól fogva lenyűgöztek, mind erőteljes hatásuk miatt, mind pedig azért, mert teljesen átalakították a városképet egyetlen napra, 1919. május 1-jére. Amikor először akadt a kezembe egy ilyen fotó a rendezvényről, azonnal megérintett impresszív ereje, és kicsit hátborzongató érzésem is támadt, mintha egy sci-fi díszleteit láttam volna. Automatikusan és egyértelműen jött az ötlet, hogy ezt a témát újraértelmezzem, és valami egészen kísérteties köntösbe bújtassam. Ezt az érzést, amit a korabeli fotók először kiváltottak belőlem, próbáltam felerősíteni a képeimmel és az installációmban, videómunkámban is.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem az akkori időszak ideológiáját akartam ezzel a gesztussal hangsúlyozni vagy álláspontot foglalni benne. Egyrészt a public art-szerű gesztust kívántam feleleveníteni, másrészt az újraértelmezésekkel szerettem volna kicsit közelebb kerülni a közelmúltam történelméhez, és valamiféle személyes kapcsolatot teremteni vele fiatal női művészként. A korszak vizualitása által keltett élményt párosítottam egy gyermekkori emlékképemmel, s így jött az ötlet, hogy ezeket a képeket egy kifakultabb rózsaszínes árnyalattal szeretném újraszínezni retusőr módon. Egyébként is fontosnak tartom, hogy a történelmi tematikákkal a mi generációnk is foglalkozzon, erre talán nem fordítunk kellő figyelmet. Az elmúlt száz év igen intenzív időszak volt, de nekünk nem megfogható emlékek, inkább mesék, úgy, ahogy például nekem nagypapám mesélte el a II. világháború vagy a szocializmus éveinek történetét. Műveimet ez a fajta múlthoz való viszonyulás és az ettől számunkra nyilván elválaszthatatlan keleteurópaiság alapvetően meghatározza, noha ezekhez legtöbbször hangsúlyozottan személyes vagy ironikus módon közelítek.

A rózsaszín használatával mi volt a célod?

A kiállításon hat darab nagyméretű szénrajz látható, amelyek egyfajta retus módon vannak kiszínezve fakó rózsaszínnel, ami tudatos színválasztás volt részemről. Amikor jobban belemélyedtem a témába, akkor derült ki számomra, hogy ezeknek a köztéri installációknak az eredeti színe bíborvörös volt. Ekkor jött az ötlet, hogy ezeket a képeket egy kifakultabb rózsaszínes árnyalattal szeretném újraszínezni. A két szín közötti színátmenet szándékaim szerint a kifakulást, a szín erejének elvesztését jeleníti meg. Így az agresszív vörös egy igen lágy, feminin színbe burkolózik.

Talán érdemes még megemlíteni egy kislánykori személyes élményemet itt. Május elsején mindig édesanyámmal sétáltunk a ligetben, ahol nagyon sok lufiárus volt ilyenkor kint. Én mindig egy nagy, rózsaszínű lufit szerettem volna kapni. Amikor édesanyám rászánta magát, és végre megvette nekem, a hőn áhított lufi madzagja valahogyan kicsúszott a kezemből. Nagyon erősen belém ivódott ez az emlékkép, ahogy nézek felfelé, és látom, hogy száll el a rózsaszín luftballon. Ez a szín szinte a tudatalattimba vájta magát, és az én megélt május elsejém lett. A személyes múltamat ily módon tudtam összefűzni a történelmi múlttal ennek a színnek a segítségével.

A kiállításon a képeken kívül még egy installációt és egy videóinstallációt is láthatunk. Mondanál valamit ezekről?

A szoborinstalláció egy posztamensen álló áttetsző plexi obeliszk, melynek belsejében rózsaszín luftballonok vannak horror vacui módon felhalmozva. A videóinstallációban a Hősök terén lévő szoborcsoport látható letakarva, szintén rózsaszínnel kiszínezve, azon belül is főszereplőként Gábriel arkangyal szobra, mely obeliszkkel lefedve jelenik meg, és mint egy rakéta tör az ég felé. A háttérből ünnepélyes harsonahang és a tömeg üdvrivalgása hallatszik, disszonáns, már-már groteszk hangulatot kölcsönözve a műnek. A kiállításon egyébként az obeliszk motívuma többször is visszatér – vertikális iránya miatt és vallásos nézeteimből kiindulva számomra szakrális olvasatot nyer.

Végh Júlia: Pink society

cARTc Project Space, 2017. április 18. – május 19.

Pályázat

A Kortárs folyóirat pályázatot hirdet tudományos értékezés készítésére.

Bővebben

Pályázat

A Kortárs folyóirat esszépályázatot hirdet Európa, Európa… címmel.

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs július-augusztusi számából ajánljuk

Sajó László Juhász Ferenc sírja 

Vincze Ferenc: Ahová Isten kuporodik

Ambrus Lajos: Kert-ember monológja

Márkus Béla: „...leszek, aki vagyok” – Sütő András életműve körül

Szigethy Gábor: Hol volt, hol nem volt Írószövetség…

Monostori Imre: Ács Margit / Párbaj

Bővebben