• Mégsem kövek

    Interjú Pinczés József festőművésszel

    2017.05.12 — Szerző: Ványa Zsófia

    Komoly arccal leporolni a gyerekkor játékait. Letörölni az arcunkról a bohócmaszkot, és tükörbe nézni. Az elalvás előtti és a születés utáni pillanatokat megjegyezni és kimerevíteni, vagy legalább megpróbálni ezt. Pinczés József műveit nézni és gondolataiba belelesni kicsit ilyen. Egyszerre felkavaró és nyugtató. A művésszel legújabb, Kacsázókövek, amiket nem dobtam el című kiállítása kapcsán beszélgettünk.

  • Mégsem kövek

    Mi érdekel téged a festészetben? Mit jelent számodra?

    Váli Dezsőről olvastam pár hete, hogy idős korára sikerült csak megfogalmaznia az ars poeticáját igazán. Ha mégis válaszolnom kell most, és még rövid is szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy minden érdekel a festészetben, ami valóban az, de erre meg nincs elég időm a sajátom miatt. És hogy mit jelent számomra? Hát a leghasznosabb időtöltést, amit én a világ egyfajta értelmezésére szentelek. Az időt jelenti, ami nincs.

    Személyes élményeket választasz a festményeid alapjául?

    Bármibe fogunk, személyes történetünk részévé válik, még ha nem is érezzük ezt rögtön.

    Abból, ahogyan a háttérrel összemosódik, mégis nagyon konkrétan kiemelkedik egy-egy részletezett elem, mintha az emlékekhez való viszonyodról mondana el valami fontosat. Hogyan gondolkozol az emlékekről, hogyan kezeled őket képileg?

    A születés állapotában hagyott képeket érzem a legbefejezettebbeknek, amit el tudok képzelni és meg akarok festészetileg fogalmazni. A legfurcsább dolgok egyikének vélem a születést az ember életében: félelmetes szépségű, de még sincsenek emlékeink róla. Másokét láthatjuk élesben, személyes történetünk részévé válhatnak, de a sajátunkra egyáltalán nem emlékszünk. Tehát valami egészen homályos és ismeretlen dologból való átlépésről van itt szó, ami, azt hiszem, mindig kevesebb figyelmet kap a születés és a halál között eltelt időben, pedig ez az egyik legfontosabb dolog az életben. A születés után a dolgok érintőleges tapasztalatok által válnak láthatóvá, használhatóvá. Az érintés nálam az ecset és a vászon kapcsolata, ahol a megfejteni kívánt dolog szimbiózisba kerül a mozdulatok által a körülötte lévő környezettel. Azt is mondhatnám, hogy a főmotívum születési pillanatban látott homálya veszi körül. Amit mi látunk a képeken, azt nem mi látjuk.

    Mégsem kövek

    Nyilatkoztad korábban, hogy célod olyan alternatív valóságot teremteni a képeiden, ami ugyan nem létezik, de elképzelhető.

    Egyszerűen a szabadságot látom a képzeletben – felvetőlegesen történhetnek dolgok, amik a valóságban nem. Ha kép ezt az új világrendet el tudja hitetni a nézővel, akkor a festője azt csinálta, hogy a realitás világába helyezkedve lekövette az ott elképzelteket. Itt arra a megállapításra szeretnék utalni, hogy a realizmus voltaképp mindent le tud képezni és megérteni a világunkban, ami előfordulhat, de a szürrealizmussal már nem nagyon tud mit kezdeni. Ellenben egy szürrealista tökéletesen elfogadja a realizmust is, de felülemelkedik rajta. Az elképzelhetőt nem a létező felől közelíti meg.

    A véletlenszerűnek tűnő egymás mellé rendelések, asszociációk révén könnyen érezhetjük álomszerűnek, meseszerűnek a műveidet. Konkrétan építesz is az álmaidra, vagy inkább csak ez a fajta asszociációs mód az, amit átültetsz a munkáidba? Miért fontos az álom számodra a művészetedben?

    Van egy pont nálam festés közben, ami ahhoz hasonlít leginkább, mint mikor az ember elveszti az önkontrollt, vagy olyan, mint az elalvás előtti pillanat, amikor le-lebiccen már a feje. A belefelejtkezés és a fáradtság összemosódása, az a furcsa pillanat, amikor már nem tudod eldönteni, hogy ez jó érzéssel tölt-e el vagy sem, a „hagyod is, meg nem is” állapot. Olyan ez, mintha ezen a ponton túl engednéd, hogy festődjön magától a képed, de közben ellenőrizni is próbálod az eddig szerzett tudásod alapján. Az eredményben ez legtöbbször elég álomszerűnek mutatkozik. Alapvetően a témáimnak, ötleteimnek is van egy ilyen érzete, de számomra ez akkor az igazi, ha magában a technikai megvalósításban is érezhetővé válik az elgondolás találkozása a módszerrel. Ehhez gyakorlatilag fáradtra kell fessem magam, de még akkor sem mindig jön elő. Ha nem jön elő, azért csinálom következő nap, hogy előjöjjön, ha meg jön, akkor azért, hogy megint átélhessem. Aki fest, függőjévé válhat ennek az érzésnek és annak, hogy ennek az állapotnak az eredményeit nézhesse a vásznán.

    Mégsem kövek

    Fontos visszatérő motívumok nálad az állatfigurák, a mostani kiállításon is láthatunk például egy nagyméretű zsiráfos kompozíciót. Mit jelentenek számodra az állatok, mit jelképez például az említett zsiráf?

    A zsiráf afféle kísérő állatommá vált az elmúlt években, vissza-visszatérő motívum a képeimen valamilyen formában. Nem igazán szeretem, ha valamivel ilyen könnyedén beazonosítják az embert, de ez van, ez ellen már nem tudok tenni. Annyit tudok, hogy elfogadható magyarázattal szolgálok, hogy mit is jelent számomra. A zsiráfot a legveszélyeztetettebb állatok közé sorolták az utóbbi időben. Szabadon már alig-alig fordulnak elő Afrikában. Az állatkertben viszont szemrevételezhető mint az egyik legszebb élőlény. Nekem a művészet metaforáját és a művész allegóriáját jelenti – a már saját funkcióját betölteni képtelen élőlényét. Hosszú nyaka anno azért kellett neki, hogy a természetes élőközegében lévő fákról nyugodtan legelészhessen, de mára ezek a fák az ember jóvoltából szinte már egyáltalán nem léteznek. Mindez kísértetiesen emlékeztet a mai művész szerepére. Számomra ez annyira egyértelmű, hogy az égő nyakú zsiráf nem egy szürrealista, meghökkentő fantazmagória, egy felfújt látványos lufi, hanem mély, egyetemes tartalmakkal bíró műalkotás. A mai képzőművészeti tendenciák legnagyobb része számomra ilyen lufi, ami nem engedi közel az embert az igazán fontos, örökérvényű dolgok megismeréséhez. Azt is mondhatnám, hogy ez valahol afféle politikai húzás, elterelő hadművelet, hogy a lényeget eltakarják, ami mindig örök és sérthetetlen volt a művészetben. Halhatatlan, miként Az élők szigete című képemen megjelenő zsiráf, amin nem véletlenül szorong kicsit klausztrofóbiás hangulatban, Böcklin Holtak szigeté re emlékeztető magányában várva valamire, amiről nem tudhatjuk, mi az, mert el vagyunk terelve előle mindazzal, ami körülvesz minket a világban.

    Mégsem kövek

    Mintha az állatok vagy az ugyancsak állandó motívumként vissza-visszatérő lufik kiszorítanák, kitakarnák az embert a képekről.

    A lufik pontosan azáltal, hogy egyrészről szépek és üdítőleg hatnak az életünkben, mert ünnepek és bulik szórakoztató kellékei, rugdosható semmiségek, valahol az ijesztő és idegesítő tivornyázások másnapos kiüresedését és valaminek a végét, a szabad levegő fogva tartását is szimbolizálják. Olyasmi, mint a bohóc: a gyerekek többségét megnevetteti, de felnőtt szemmel inkább egy betegesen elmaszkírozott valakit juttat az eszembe, aki szerintem festék és piros orr nélkül valójában még elrettentőbb fazon, és aki azért öltözik csak be, hogy legalább a gyereket becsaphassa, hogy magát egy kicsit jobban érezhesse, és ezzel azt, akit be tud csapni, felvidítsa. Vannak ám gyerekek, akik ezt nem veszik be, én pedig egy nagy gyerek vagyok.

    Van egyfajta varázslatos hangulat a műveidben, ami egyrészt meseszerű, de valahol kissé lidérces, nyugtalanító is. Mondtad is, hogy a gyermekkor tét nélküli játékai, élményei elevenítődnek föl gyakran, de már a felnőtt szemén keresztül nézve.

    A világot tényleg a bohóc elmaszkírozott, beteges pszichéjén keresztül látjuk. Mindenki a saját vagy a ráerőszakolt maszkján át látja hol szépnek, hol rossznak, hol pedig nyugtalanítónak. A felnőtt képes ezt így is, úgy is látni, mert tudja jól, hogy a világban mindkettő jelen van. A gyermek nem ennyire ügyes még ebben, ők még – tapasztalat híján – nem tudják ezeket a párhuzamosan egymásban élő dolgokat, ezért van az, hogy képesek elsírni magukat egy bohóctól, akin az imént még nevettek. A felnőtt már nem is nevet, és nem is sír egy bohócon. Én úgy gondolom, hogy az élet felfoghatatlanul szép, és pont ebből a nemtudásból kifolyólag, talán dühből és egyszerre butaságból elviselhetetlenül rosszá tesszük, ellehetetlenítjük, és a valóság szinte álomszerűen kezd el működni. Annyira nem foglalkozunk a lényegével, hogy az évek elteltével a megtörtént dolgok is álomszerűnek tűnnek fel előttünk.

    Mindenki kreál valami igazságot az életében előbb vagy utóbb erről, ahogy gyerekből felnőtté válik, maximum nem magyarázza meg, és tudat alatt teszi mindezt. Az igazságnak az érzelemhez van a legtöbb köze. Mivel ez az érzés érdekel engem, a képek témáiban és a festésmódomban is felfedezhetővé akarom ezt tenni. Én akkor érzem jól magam, ha olyan dolgokat csinálok, vagy olyan emberekkel találkozom, ahol legalább azt érzem, hogy lehet igazság abban, amit a velem szemben álló képvisel. Nem pedig azt, hogy rám tukmálja az igazát. Ilyen képeket szeretnék festeni.

    Mégsem kövek

    A kacsázókövek is gyermekkori játékokból ismerősek. Miért választottad ezt a tevékenységet mostani kiállításod címéül?

    A kacsázókövek, amiket nem dobtam el a legújabb képsorozatom címe. A kiállításon egy falon szerepelnek ezek a köveknek tekintett, már-már objektművészetnek is felfogható munkák. Ezek a kövek vegyes technikával készültek, tíz darab látható belőlük a Fest; tisztít Galériában. Legfőképp festékből álló műtárgyak ezek, amiknek nincs hordozófelülete, azaz nem vásznon vagy papíron vannak, hanem eltávolítva arról. Amit még fontos, hogy nem másolatai meglévő köveknek, a mintáik ilyen formában nincsenek jelen a bolygónkon, mégis ha ránézünk, akkor kövek jutnak eszünkbe róluk először. Gyakorlatilag elláthatnák azt a funkciót is, amit egy jó kacsázókő elláthatna, annyi különbséggel, hogy ezeket én nem dobtam el valamiért.

    Mit jelentenek ezek az el nem dobott kövek? Ki nem használt lehetőségeket, szándékosan félretett, megőrzött emlékeket?

    A kiállítás többi munkái ezekhez a kövekhez lettek válogatva. A jól megszokott táblaképek stílusában készültek. Ezek egytől egyig álomszerű tájképek, valamilyen elképzelt vagy már egyszer más által elképzelt kép továbbképzelései, újragondolásai. Az egyik fő feltevésem, kérdésem az volt a kacsázókövekkel rokonítva egy kiállításon a tájképeket, hogy mennyire lehet elhitetni, hihetővé tenni, hogy az embernek eszébe jusson az, hogy ezek a szinte egyértelműen köveknek tekinthető mégsem kövek ezekről a képzeletbeli tájképekről valók. Mintha festőjük, azaz én onnan hoztam volna el a legszebbeket, a legjobbakat, amiket nem dobtam el az önfeledt játéknak átadva őket. Lehet-e emléket állítani olyan dolgoknak, amiket nem tettünk meg, nem is léteznek a valóságunkban? Arra jutottam, hogy annyira tekinthetőek hitelesnek az álomképeim, amennyire hihetőnek tűnnek ezek a kacsázókövek, amiket nem dobtam el.

    Mégsem kövek

    Pinczés József: Kacsázókövek, amiket nem dobtam el
    Fest; tisztít Galéria, 2017. április 27 – május 25.


  • További cikkek