×

„Az élet az ilyen magányos műfaj”
Beszélgetés Benkő Lillával
Fazekas Ildikó
2015 // 02. 03

Fehér falak, sok nyers fa felület – a pol­cok és a fal­nak támasz­tott képek hátul­jából kiló­gó ék­rá­mák, zöld nö­vé­nyek az ablak­ban, könnyen gör­dít­hető asz­tal és szék, a fürdő­szoba csepp kádja fölött rög­tön­zött fest­mény­tá­roló. Ilyen Benkő Lilla mű­ter­me, ahol fest és mel­let­te tanít, ilyen izga­tot­tan átren­de­ző­dő tér­ben be­szél­getünk jelen­tések­ről, réte­gek­ről, álmok­ról és okta­tásról.
Fehér falak, sok nyers fa felület – a polcok és a falnak támasztott képek hátuljából kilógó ékrámák, zöld növények az ablakban, könnyen gördíthető asztal és szék, a fürdőszoba csepp kádja fölött rögtönzött festménytároló. Ilyen Benkő Lilla műterme, ahol fest és mellette tanít, ilyen izgatottan átrendeződő térben beszélgetünk jelentésekről, rétegekről, álmokról és oktatásról.



A Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának fiatal ösztöndíjasaként voltak láthatóak munkáid a Vigadóban a másik fiatal művész, Horváth Dániel, a 2013. év díjazottjával, Gaál József festővel, a Művészeti Díjjal kiemelt Gáll Ádám festővel és Nagy Gábor Miklós szobrásszal közös kiállításon. Hogyan reagáltál a díjazásra?

Először azt hittem, viccelnek. Nagyon meglepődtem, nem feltétlenül számítottam erre a figyelemre. De aztán azt is gondoltam, hogy miért ne.

A kiállításon a legfrissebb munkáid láthatóak?

Igen, mivel ez az ösztöndíjas időszak beszámoló kiállítása, így – a Fészek című kép kivételével – azok a munkák kerültek ide és a beszámoló dokumentációba, amelyek vagy teljes egészében ebben az időszakban készültek, vagy ekkor fejeztem be őket, és kellőképpen elégedett voltam velük.



Ez nagyon hasonlatos egy vizsgahelyzethez.

Szerencsére nem kellett személyesen prezentálni, csak beadni papíron a beszámolót. Élőben beszélni nagyon nehéz számomra, pedig gyermekkoromban nem jelentett problémát kiállni színpadra, sőt. De talán az egyetemen megtanultuk a vizsgadrukkot, a felsőbb évfolyamok belénk nevelték a diplomavédés izgalmát. Ez teljesen más, mint a kiállítás izgatottsága, ahol kiteszem a képet a falra, és onnan már nincs tovább feszültség. Ha sok ember előtt kellene beszélnem, az olyan, mint kiállni a Dohány utca közepére meztelenül.

Egyébként nagyon érdekel, hogy mit gondolnak az emberek. Néha csupán annyi is elég, hogy „ez a kép tetszett”, ezzel a pozitív élménnyel napokig elvagyok. A visszajelzés mindig újra lendületet ad, mint egy lendkerekes kocsinak, ahol van valamennyi önálló lendület, de egy mozdulat nagyon meg tudja sokszorozni az utána megtett távolságot.

A képeidnek nagyon sűrű címeket adsz, egyszerre mutatnak rá arra, ami ténylegesen látható a képen, de ki is tágítják az értelmezhetőség határait. Mennyire részei ezek a címek az alkotásoknak?

A címadással egyértelműsítő szándékom is van valóban, de mégsem csupán banális magyarázatot szeretnék adni. Szeretném lehorgonyozni a szemlélőt még egy pillanatra a kép előtt, hogy a nyilvánvalóan látható mögött megláthassa a metaforákat. A befogadást is igyekszem segíteni annak, aki esetleg évek óta nem járt kiállításon, és most egyszerre csak szembe találja magát a kortárs képzőművészettel – az én festményeim által. Egyfajta „vizuális edzés”, ha valaki sokat jár kiállításra, számára jóval könnyebb a befogadás, talán mert jártasságot szerez az értelmezés folyamatában.

Nem csupán a címadásaidban érzékelhető a többrétegűség. Mintha a látvány egymásra rakódott layerekből tevődne össze, néha szinte más-más történetből származó elemeket illesztve egymás mellé. Mennyire érzed a digitális látványvilág hatását magadon?

Természetesen nagyon. Bár igyekszem az utcán a reklámokat nem észrevenni, de nem tudom kikerülni az animációk, a virtuális világ dömpingjét, a neon- és LED-fények hatását, ráadásul számomra a gyertyafény és a neonvillogás ugyanolyan érdekes. Ha már hat rám mindez, akkor szeretném tudatos szinten hasznosítani, uralni.

A fogalmi felvetéshez hasonlatosak a festményeim rétegei, nem mindegy, a vászon melyik részén van teste a festéknek, és hol van sokrétegű, lazúros, átcsillanó rész. Ez utóbbi egyébként egy bizonyos rétegszám után rekonstruálhatatlan, ugyanis kikeverem a festéket a terpentinnel, felviszem a vászonra, várok egy hetet, amíg megszárad, aztán ezt megismétlem még akár hatszor, és ettől mindegyik réteg teljesen egyedi.

A képeiden gyakran érzem azt, hogy a vékony vonallal jelzett figurák elveszettek, szinte odatévedtek – ez megállja a helyét? Gondolok a Lenni című képed kis szarvasára például.

Az élet az ilyen magányos műfaj, de ezt semmiképp nem depressziós értelemben mondom. A magány nem azonos az egyedülléttel. A Lenni esetében egyébként sokáig nem akartam semmiképp szarvast a festményre, hetekig nézegettem, rengeteg vázlatot készítettem, hogy mi lehetne, ha nem szarvas, de a háttérben csorgó festék annyira kirajzolta azt a formát, hogy végül megadtam magam, és gyakorlatilag csak vékonyan körbefestettem a már ott lévő alakot. Ez gyakran van így, hogy egy kicsit engedem a képet, aztán az magával húz.



Ez a viaskodás nagyon érezhető a képek különböző minőségű festékvonalai között is, a geometrikus szabályozottsággal megjelenő mintázat és a szinte elszabadult festékcsorgások másságán.

Az ösztönös és a tudatos keveréke ez. A Kikötő című képen például teljesen kiszámított az a nagyon hangsúlyos csorgás, egy ponton egyszerűen lefektettem a képet, és hagytam, hogy úgy száradjon meg az egyik szín csíkja, majd felállítottam, és útjára indítottam a következő festékcsíkot. De az Üveghegyen többféle csíkozás is van: a teljesen kontrollálatlanul fröcskölt, ehhez felálltam egy székre, és onnan ráztam az ecsetről a festéket. És van teljesen kiszámított, amit festőbot mellett húzva vittem fel a vászonra. Ott az esőt igyekeztem felidézni. Az esőt hallgatva megnyugtatóan jó aludni.



A képeid kapcsán mindig előjön az álom, az álomképek fontossága, ha másért nem, hát a hipnotikus hatású cukorkaszínek miatt. Mennyire jelennek meg az álmaid a képekben?

Leginkább hangulati merítésnek nevezném, nem egy az egyben festem meg az álomképeimet. Ha például azt álmodom, hogy repülök, akkor nem magamat festem meg szárnyakkal, hanem esetleg háztetőket a magasból. Egyfajta drogmentes hallucinációként, vízióként fogom fel az álomképeket. Az erre érzékeny szenzoraimat nem kapcsolom ki például az utcán sem. Akár a buszon előttem álló magas lány kabátjának a szövetmintája is képes rabul ejteni.

Nagyon gyönyörűséges, szép álmaim szoktak lenni egyébként. De nem szoktam őket elemezni, évente kétszer ha belenézek a Krúdy-féle álmoskönyvbe, és akkor sem komolyabb szándékkal, mint ahogy az újság horoszkópos rovatát olvassa el az ember.

Az álom és a munka folytonos interakcióban van egymással, az álom hat a munkámra, de a munka beleszövődik az álomba.



Az író ír, de a festő hogyan rögzíti a benyomásait?

Mindig van nálam egy kicsi füzet, és főként skiccelve jegyzem a vizuális ingereket vagy álomképeket.

Említetted, hogy milyen fontos a visszajelzés. Mi ennek a legjobb módja szerinted? Azt hiszem, hogy a kiállítóhelyek vendégkönyve egyre kevésbé használható erre.

Gyakran kezdik úgy emberek, hogy „bár én ehhez nem értek…”, holott semmiképpen sem elvárás velük szemben, hogy egy megtekintett kiállítás után doktori disszertációt írjanak róla. A nézőknek egyszerűen csak engedniük kellene, hogy hassanak rájuk képek – ehhez persze az is jó lenne, ha el mernének menni kiállításokra, megnyitókra.

Délutánonként nagyon sokszínű társaságot tanítok rajzolni, van köztük felvételire készülő diák, de orvos, idős hölgy és többek között egy fordítással foglalkozó lány is. Amikor akvarellezést tanítok, mindig elmondom, hogy először a nagy, befoglaló formákkal kell kezdeni, és csak fokozatosan kell eljutni az apró figurákig. Egy alkalommal ez a lány maga mondta, hogy az akvarell pontosan olyan, mint a fordítás – először a teljes szöveg összeáll egyben a nyers fordításban, és utána kell finomítani a részleteket.

Az oktatásnak nagy hatása lehetne arra, hogy felnőjön egy olyan nemzedék, aki esetleg nem az IKEA-ból vásárol egy printet, hanem talán egy művésztől akvarellt. Jó lenne, ha az emberek lennének olyan bátrak, vagy inkább nyitottak, hogy ellátogassanak akár a műterembe is.

Volt egy kedves eset: az előző műteremben az egyik hírportál készített videofelvételt, amelyen szerepelt az egyik munkám. Ezt látta egy teljesen ismeretlen férfi, az interneten megkereste a számomat, felhívott, hogy látta a videót, abban az én munkámat, és nagyon tetszett neki. Eljött személyesen, és később végül meg is vásárolta azt a képet, ami annyira megtetszett neki.

Ha álmodban is dolgozol, hogyan kapcsolódsz ki?

Festéssel és rajzolással. Talán majd újra eljárok hegedűtanárhoz, és népzenét fogok tanulni, mert az kimaradt, annak idején én szinte csak klasszikus zenét tanultam. Pedig amikor abbahagytam a zeneiskolát, megkeresett a helyi néptánccsoport vezetője, hogy nem szeretnék-e a a kísérőzenekarban játszani, de akkor megköszöntem a felkérést, és nemet mondtam. Tíz évvel később nagyon bántam, hogy kihagytam ezt a lehetőséget Ma már nagyon tetszik, ahogy egy zenekar együtt játszik, ahogy muzsikálás közben metakommunikálnak egymással, az nagyon dzsesszes is tud lenni.

És meg kell tanulnom használni a Photoshopot!

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs októberi számából ajánljuk

Markó Béla: Sebhely

Apró István: Kertek, borok, emberek

Soltész Márton: Debreceni Georgikon. Közelítések Szabó magda Abigél című regényéhez

Dr. Pető Zsolt Csaba: Fodor Ákos / Zaj-szünet

Bővebben