• „Átmenetben csúszkál minden”

    Beszélgetés Kútvölgyi-Szabó Áronnal

    2017.12.11 — Szerző: Ványa Zsófia

    Kútvölgyi-Szabó Áron művészettörténeti és filozófiai tanulmányok után vágott bele a szobrászatba – ezeket az előzményeket nehéz is lenne letagadni ez után a kiállítás és beszélgetés után. Szóba került a post truth, Platón, különféle kognitív torzulások, önkényesség és esetlegesség, a valóságképek egymásmellettisége és azok a bizonyos banánhéjak, amelyeken időről időre mind elcsúszunk. Gettier barlangja című egyéni kiállításának az Óbudai Társaskör Galéria ad otthont.

  • „Átmenetben csúszkál minden”

    Hogyan épül fel a kiállítás?

    A kiállításon három munkát mutatok be, kettő ezek közül – egy videó és egy installáció – helyspecifikus, direkt ide készült. Gondolatban kicsit úgy kezeltem ezt a lehetőséget, mintha a tavalyi trafós és laboros, valamint az év eleji chimerás kiállítások folytatása lenne, egy új aspektusa, ami viszont szervesen kötődik az azóta készült munkákhoz. Valamint erősen kapcsolódik ahhoz a berlini Collegium Hungaricum-beli rezidenciaprogramhoz, amelyen nyáron vettem részt, ennek egy nagyon sűrített verziójának is tekinthető ez az anyag. Ha összefoglalóan akarok fogalmazni, azt mondhatom, hogy az utóbbi pár év munkái tulajdonképpen kivétel nélkül mind a térbeliség és a képiség ütköztetése vagy a képi transzformációk és a térbeliség leképezése körül forogtak, ugyanis én ebben a problémakörben látok olyan „banánhéjakat, amelyeken mintha nap mint nap csúsznánk el az értelmezési, dekódolási folyamataink során.

    „Átmenetben csúszkál minden”

    A központi installációban, egy sokelemes dobozszerű konstrukcióban számos objekt feltűnik. Mesélnél ezekről?

    Elég széles spektrumon mozog a beemelt tárgyak jellege: a printek és fotók mellett vannak köztük használati tárgyak (háromlábú állvány, vágólap), mérőeszközök (léptékvonalzók), eltérő optikai tulajdonságú műanyag lapok (matt és víztiszta plexi, nagyító, lentikuláris lemez) és különböző anyagminták is (vatelin, izlandi zuzmó, szintetikus szivacsok). Talán ez utóbbi, a szivacsszerű random struktúrák a legérdekesebbek jelenleg számomra, hisz tekinthetjük ezeket a gyártás során egy-egy nagy masszából levágott metszeteknek, amelyekben a buborékok elrendezése teljesen véletlenszerű. Maga a metszet az anyagszerkezet általános tulajdonságainak a tekintetében ugyan reprezentatív, de az, hogy pontosan hova is esnek ezek a buborékok a vágás során, teljesen esetleges.

    Ezen a kontrollálhatatlan esetlegességfaktoron túl ami nekem fontos ebben az egészben, az az a fajta önkényesség, ami alapján a konkrét esetekben kiszűrjük és filterezzük a buborékokat – csakúgy, mint a hétköznapokban minket érő információkat, legyenek azok akár hírek, újságcikkek, videók, bármi. Ezek az információmorzsák automatikusan összekötésre kerülnek, összeállnak egy-egy interpretációvá vagy narratívává, amelyek persze nem önmagukban léteznek, hanem beágyazódnak egyéni világképekbe – ezekkel a mindsetekkel egyébként pár éve sokat foglalkoztam, tulajdonképpen ebben gyökerezik ez a jelenlegi érdeklődésem is. Azóta ez a szál kiegészült még a kognitív torzításokkal, amelyeket a pszichológia is szisztematikusan vizsgál, s lényegében azokat az öntudatlan belső folyamatokat írja le, amelyek pont ezt a filterezést, a feldolgozást befolyásolják, illetve adott esetben már magát a percepciót is áthatják. Ami különösen trükkös az egészben, hogy hiába lepleződik le, hiába leszünk ennek tudatában, ettől még állandóan működésbe lép – valójában kikapcsolhatatlan része ez a kódolás-dekódolás folyamatának.

    „Átmenetben csúszkál minden”

    Az installáció elemei között vannak olyanok is, ahol a direkt torzítás fontos szerepet játszik.

    Részben azért kerültek be a térképek vagy a földgömb, hogy rámutassak a tudományos értelemben vett leképezés torzulásaira: hiába próbálnak kielégítő megoldást találni a geográfusok, egy gömbfelületet kiterítve mindig vannak elcsúszások. Az utóbbi években készültek is ilyen interaktív honlapok, ahol a földrészek különböző ábrázolásait egymásra vetítve ezek az aránytalanságok, torzulások lelepleződnek. De ebben nekem nem is csak a leképezésnek ez a reménytelenségfaktora volt a fontos, hanem hogy a képi források esetén sokszor csak a rekonstrukciós fázisban derül ki, hogy megtörtént egy deformáció vagy a fix nézetből adódóan egyfajta információvesztés, ami utána már nem pótolható, illetve fals következtetésekhez vezethet. Vagy itt vannak a csillagtérképek, ahol a térmélység negligálva van, s a fénypontok kiterítve egymás mellé kerülnek annak ellenére, hogy akár több tíz fényév távolságra is lehetnek egymástól. Évezredek óta ugyanebből a fix nézetből látjuk az égboltot, amiből automatikusan adódnak azok az összekötési módok, ahogy a csillagképeket ismerjük, de ha alkalmunk lenne megnézni ezeket a konstellációkat más szögből vagy, mondjuk, elmenni mellettük egy űrhajóval, akkor teljesen szétcsúszna az a jellegzetes rajzolat, amit például a Göncölszekér esetében olyan triviálisan használunk.

    A térbeliségnek ez a fajta negligálása elég problematikus helyzeteket eredményez, hisz egyfelől kapunk egy könnyen kezelhető képi reprezentációt, ami az esetek többségében kielégítő, máskor viszont komoly félreértéseket okoz, és ahogy a különböző nézőpontok egymással vitába szállnak, az egész öngerjesztő problémaként továbbgyűrűzik. Ez tulajdonképpen az egész installáció szerveződésének alapja, amelyben amúgy sok minden szimulálódik az egymás mellé vagy alá-fölérendeltség, valamint a kitakarások révén. A körbejárás során jól le tudjuk tapogatni az egyes tárgyakat: össze tudjuk rakni különböző nézetekből például, hogy hogyan szerveződnek térben bizonyos anyagok, de ezeket lefotózva, műszakirajz-szerű ábrát vagy lenyomatot készítve róluk iszonyú nehéz lenne a térbeliséget a maga teljességében visszaadni – viszont helyette könnyen kaphatunk egy rakás teljesen fals képet is. Én ezt az egész térbeliség-képiség konfrontálást arra használom, hogy rámutassak, milyen veszélyekkel jár, ha pusztán a képiségre támaszkodunk, hogy valójában mennyire esetleges és ingoványos talaj is az, amin járunk.

    A térbeliség gondolatisága átvihető vajon a mindennapi élet területére is?

    Igen, én sokszor úgy érzem, hogy érdemes lenne megtartani a „dolgok térbeliségét”, hogy ne magunknak ássunk újabb és újabb vermeket. Ez a térbeliségcentrikus megközelítés számos esetben termékeny lehetne, olyan problémahalmazt küszöbölhetne ki, amely ezekből a különböző – sokszor egymásnak ellentmondó – nézetekből, látszószögekből, kivágatokból adódik. Ha megtörténik egy térbeli átlátás, akkor lehet azt is tudni például, hogy bizonyos aktorok, narrátorok, kommentátorok milyen pozícióból nézik és fogalmazzák meg a dolgokat. Ez ad egyfajta tisztánlátást adott szitációban, és bár nem jelent egyértelmű meg- vagy feloldást, az irracionális feszültségeket vagy a fantomproblémákat ki tudja pukkasztani. Ebben az egész post truth alaphelyzetben, az alternative factek és a fake news felől nézve valami olyasmi körvonalazódik, hogy momentán nincs érvényben egy közös konszenzuális alap a valóságról, ahonnan nézve és dekódolva a világunk ugyanolyannak látszik – hogy ezt elvesztettnek, megingottnak vagy talán soha nem is létezettnek tituláljuk, az vérmérséklet kérdése. Egyszerre van szó arról, hogy nem ugyanazt látjuk, nem ugyanazt mérjük és nem ugyanazzal a mércével, ahogy arról is, hogy ezek a narratívák gyakran olyan radikálisan eltérőek, hogy már nem is lehetséges alternatív olvasatoknak, hanem inkább párhuzamos univerzumoknak tűnnek. Úgy érzem, ez a probléma a konkrét esetek szintjén arról szól, ki hol húzza meg a saját bizonyossága határát – hogy ki mit fogad el ténynek, igazságnak, hiteles forrásnak. Ez nyilván nem egy új jelenség – és sokszor össze is mosódik az összeesküvés-elméletekkel, mintha azoknak egyfajta felhabzása, elágazása lenne –, mindenesetre ennek a napról napra érezhető normalizálódása volt a referenciamag, amiből ez az egész kiállítás és tematika formálódott. S így jött képbe az antik tudásdefiníció („igazolt, igaz hit/vélekedés”), a címadó platóni barlanghasonlat és Edmund Gettier hatvanas évekbeli, ehhez fűzött kommentárja.

    „Átmenetben csúszkál minden”

    A kiállítás másik fontos eleme egy vetítés, ami a szokatlan galériatérben nagyon izgalmas jelenségként hat.

    A torzítások szempontjából itt az oldalfalra vetülő foltok az igazán érdekesek – ez a teljesen esetleges, szürreális megnyúlás, ami olyan mértékű deformációt idéz elő, hogy rögtön kézzelfoghatóvá teszi az eddig elmondottakat: hogy mennyire félrevezetettnek is érezhetnénk magunkat, ha erről az egész helyzetről csak ebből a zónából látnánk, mondjuk, egy szűk kivágatú fotót. Itt egyébként annak a pár évvel ezelőtti stratégiaváltásnak az utolsó, visszakanyarodó szakasza érhető tetten, aminek keretében elszakadtam a „térbe kitettségtől”, és átváltottam a kétdimenziós, képi eljárásokra – az utóbbi időben próbálom ezeket szintetizálni és egymás mellett használni. Ennek egyébként az a belátás volt az alapja, hogy a diploma környékén olyan hegesztett fémhálózatokat készítettem, amelyeket alapvetően több-, illetve inkább „korlátlan nézetűségre” komponáltam, viszont hiába volt lehetőség a körbejárásra, a plasztikát végül mégis legtöbben – egy látszólagos főnézetből – képként értelmezték. Beindult a nézőknél az a természetes „elképiesítési” mechanizmus, ami mindannyiunkban dolgozik, így viszont ezt az immunitást nem tudtam másként megkerülni, minthogy én magam is elkezdtem inkább ezzel az eszköztárral dolgozni, és a problémákra a hiány s a torzulások felől rámutatni.

    Egyébként maga a videó egy folyamatos kavargásban lévő konstans, biomorf metamorfózisnak tűnik, ami a platóni árnyékvetés-tematika miatt jött be, de itt annyiban meg van tükrözve, hogy az árnyékoknak látszó foltok eredetileg éppen egy vízfelületen becsillanó fényfoltok, csak a lassítás miatt mikroszkopikus, sejtosztódásszerű jelleget kapnak. A foltok éles lehatárolása abból adódik, hogy a videó képi információit is egyfajta metszetként „megvágtam”, s az így nagyon közel húzott fekete és fehér spektrum végpontjai kiiktatták a köztes szürke zónát. Ez a fajta kontrasztosítás és ez az átmeneti szürke sáv más formában ugyan, de a dobozos installációban is megjelenik egy kis kiegészítő printen. Ezen a képen egyáltalán nincsenek éles sziluettek, minden folyamatos átmenetben van, csak egy sötét folt és az elmaszatolt holdudvara látszik – ebből vágtam ki önkényesen egy sokszögű alakzatot, amelynek a pontjait valaki más valószínűleg teljesen máshol húzta volna meg. Ez az az analógia, amely visszavezet a post truth témájához, mert én ebben a „szürke térségben” érzem azt a játékteret, ahol például a fake news burjánzani tud, ahol ott húzom meg a vonalat, ahol én akarom, ahol ott hagyok ki vagy vágok le dolgokat, ahogy a narratívám megkívánja.

    Ez a fajta természetes lehatárolhatatlanság, a mindent kicsit átható bizonytalanság szerintem a dolgok alaptermészetéhez tartozik. A vegytiszta fekete és fehér csak egy mesterséges transzformáció eredménye. Mindig is tudtuk, hogy a fekete-fehér kontrasztosság – mint igaz–hamis dichotómia – milyen veszélyekkel jár, de nagyon nehéz ráállítani magunkat arra, hogy ne akarjunk valamit biztosan megcímkézni, hogy hozzászoktassuk magunkat ahhoz, hogy nincs teljesen fekete és nincs teljesen fehér – illetve ha van is, nagyon nehezen igazolható vagy cáfolható maradéktalanul: inkább valószínűségek vannak csak, és ebben az átmenetben csúszkál minden.

    „Átmenetben csúszkál minden”

    Mesélj, kérlek, a kiállítás eddig még nem említett darabjáról, a bejáratnál található printről is!

    Számomra első ránézésre olyannak tűnik, mint egy kalligráfiai gyűjtés vagy egy furcsa lepkegyűjtemény, katalógus- vagy tablószerűség. Az alapja egy olyan speciális négyzetrács, ahol csak a vonalak kereszteződései, tulajdonképpen kis pluszjelek vagy célkeresztek látszanak. Ezt a legtöbb esetben az optikai torzulások detektálására használják, vagy az utólagos minél pontosabb, tudományos feldolgozást segítő elemként (Réseau-lemez) – ezért kerültek be a holdraszálláskor használt kamerákba is, így minden hivatalos NASA-fotón feltűnnek, amit a Holdon készítettek. Ez egyrészt ad egyfajta autenticitást is a képeknek, de bizonyos konteókban pont ezekre építenek cáfoló elméleteket. Itt most ezek a keresztek digitálisan lettek eltorzítva egy olyan algoritmussal, ami fölött nekem sem volt uralmam: ráengedtem ezekre az egyszerű, teljesen egyforma jelekre, és az létrehozta belőlük ezt a körülbelül kétezer darab egészen eltérő formavilágú variánst. Ez a módosított verzió pedig olyan alakzatokat és sűrűsödéseket eredményezett, amelyek a rendezettség ellenére rögtön elkezdenek valamiféle mintázatot kirajzolni – olyan lehetséges kapcsolatok sejlenek fel, amelyek az eredeti uniformizált rács esetében fel sem merültek volna. Ez az öntudatlan mintakeresés és -felismerés is egy a sok automatikusan aktiválódó kognitív torzítás közül, viszont megvan az a veszélyes jellegzetessége, hogy amit egyszer beleláttunk, attól nagyon nehéz később függetlenedni s nem beleprojektálni mindig a képbe, újra és újra.

    „Átmenetben csúszkál minden”

    Kútvölgyi-Szabó Áron: Gettier barlangja

    Óbudai Társaskör Galéria, 2017. november 15 – december 17.


  • További cikkek