×

Köztünk
Interjú Fátyol Viola fotóművésszel
Ványa Zsófia
2016 // 10. 07

Ha Fátyol Viola művészetének kulcsfogalmát keressük, előbb-utóbb belebotlunk az újraértelmezésbe. Legyen az helyszín, helyzet vagy emberi viszonyok, Fátyol Viola vissza-visszatér a témához, és mindig újraboncolja azt az adott pillanat szemüvegén át rátekintve.

Két korábbi sorozatot látunk mostani, Köztünk marad című kiállításán. A Családrajz megkísérli letapogatni az emberi kapcsolatrendszerek csomópontjait, fő motívumait, szereplőként felhasználva a művész saját családját. Néhány évre rá elkészül az In Between, mely a korábbi válaszokat is újraértelmezi. Itt minden a várakozás jegyében történik, élethelyzetek közti váltásoknak lehetünk tanúi, noha ezekből semmit, csak a történések előtti vagy utáni, kimerevített pillanatokat látjuk.

Fátyol Viola újraszálaz mindent, de minden vizsgálat során ő maga is felkerül a boncasztalra, az újraértelmezés célja végül önmagára is irányul.

A szentendrei Art Capital kapcsán a Ferenczy Múzeum rendezett kiállítást a képeidből. Két korábbi sorozatod darabjait láthatjuk itt. A Családrajz és az In Between (Köztes idő) tekinthető egymás folytatásának?

Igen. Noha a két sorozat között sok minden más is történt, másfajta képi gondolkodás és más problémafelvetések kerültek inkább terítékre, ez a két sorozat tematikájában és megfogalmazásában is elég szorosan összefügg.

Mi volt a Családrajz elsőszámú célja, és mi változott az In Betweenre? A kettő között volt egy kerekebb életkori váltásod, amiről mint megváltozott perspektívát szolgáltató apropóról szoktál nyilatkozni.

A Családrajz még egyetemi feladatként kezdődött, ekkor találtam meg azt a konstruált képi világot, szimbólumhasználatot és egyéni ízű sűrítési módot, amivel aztán évekig kísérleteztem. Az In Betweenre már otthonosan mozogtam ebben a vizuális légkörben. Ebbe akkor kezdtem bele, amikor harmincéves lettem 2013-ban. Az akkori alkotótevékenységem éppen viszonylag más irányokban mozgott, sokkal kevésbé táplálkozott személyes gyökerekből, például épp az elején tartottam a Vámospércsi Népdalkörben végzett kutató-beépülő munkának, ahol a képanyag szándékoltan dokumentatív volt, igyekezett a képi konstruálást minél inkább a nullához közelíteni. Szóval ez a kerek születésnap újra a személyes vizekre terelte a figyelmemet, és nagyon jól is esett visszatérni – most már érettebben – a régebbi képi megoldásaimhoz.
Pár hónappal később meghalt a nagymamám, akivel nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Ez az esemény mindenre rányomta a bélyegét, a családban természetesen mindenki próbálta különféle eszközökkel feldolgozni a hiányt. Én evidensen fordultam a saját médiumom, a fotó felé, hogy a képi megfogalmazás kísérletével eltávolítsam, vagy inkább feloldjam a traumát. Az In Betweenben ezek a sérülékeny lelkiállapotok, átmenetek, feloldási kísérletek szövődtek végül össze.

Ide kapcsolódik a kiállításon látható egyetlen videómunka is.

A kiállított videó stop-motion megoldással készült, amihez a nyersanyagot még 2009-ben fotóztuk. A nagymamám látható rajta, aki egy tésztalapot nyújt: hosszú expozíciós idővel fényképeztem az elképesztően rutinos mozdulatait, igyekeztem valahogyan a tevékenységhez kellő időt is belesűríteni a kockákba, és az is érdekelt, hogy egy pontos mozdulatsorból a hosszú záridő miatt hogyan lesz egyelég absztrahált kavargás. A nyersanyagot akkor nem fűztem össze, majd csak 2014-ben, ekkor már egyértelműen gyászmunkaként.

A Családrajzról talán azt mondhatjuk, hogy inkább a múlt és annak az értelmezése, feltárási kísérlete az addig rejtett összefüggésrendszereknek. Az In Between ezzel szemben jelenközpontúbbnak tűnik, és sokkal jobban fókuszba kerülsz te magad benne. Tudatos, hogy itt már gyakrabban találkozunk saját magadról készített portrékkal?

Furcsa ez a harmincadik életév. Talán mindenki megütődik valamelyik születésnapján, hogy mennyire telik az idő, nekem ez a harmincas szám volt ilyen. Ekkor már annyira felnőttnek kéne lenni, az ember viszont még olyan messzinek érzi a felnőttséget. Illetve vannak már mögöttünk események, dolgok, elért célok, és látunk egyfajta perspektívát is, hogy merre kellene haladni, de azért nekem mégiscsak beállt egy vákuum, amikor muszáj volt elgondolkoznom azon, hogy pontosan mi is történt eddig, és mi fog ezután. Ezekhez az önarcképet találtam a legadekvátabb kifejezési formának.

A minimálisra szűkített képi környezet nagy teret enged az emberek, a képek szereplői közti folyamatok megjelenítésének. Kiemelkedhetnek így a szimbolikus erőt kapó gesztusok, valamint a gyakran szürreális ikonográfia elemei: piéta a ruhatárban, glória tésztából, hógolyóból. Van meghatározható kiindulási alapja egyes elemeknek?

Néhány képnek egészen konkrét gyökere van, a tésztaglóriás fotón szereplő nagy sárga és köralakú tésztalapot mint vizuális elemet gyerekkoromban rengetegszer láttam, és mindig nagyon szerettem. A hajmosás, ami a keresztelést is felidézi, szintén konkrét gyerekkori emlék. De mondjuk a szüleimet soha nem láttam hógolyózni, az teljes egészében konstrukció.

A fotókon mintha nem konkrét helyzeteket látnánk, hanem egyes emberek közti viszonyrendszerek gócpontjait. Ez egyszerre nagyon erős sűrítés és állandóan táguló kiterjesztés is. A jelenetek pontosan megtervezettek, minden mozdulatnak, minden elemnek jelentősége van – ez egyébként egész munkásságodra jellemző. Hogy állsz most mindehhez?

A koncepciózus hozzáállás mindenképp fontos, de a pontosan megtervezett jelenetektől az évek során elég távol kerültem már. Illetve, habár hol jobban, hol kevésbé berendeztem az adott szituációt, mindig engedtem teret a véletlennek, ami szerintem az egyik legjobb dolog a fotózásban. A rendezőelv, ami mentén dolgozom, végül minden munkámban nagyon hasonlít, hiába tűnhetnek a feldolgozott tematikák egymástól távolinak: a világ egy kiválasztott jelenségét – legyen az család, középiskolai diákság, vidéki asszonykórus – személyes nézőpontból próbálom megérteni, elemezni, majd desztillálni belőle valami lényegit, ami végül jobbára az emberi kapcsolatokról, kötődésekről, azember társas mivoltáról szól. Ebben az esszenciakeresési folyamatban pedig igyekszem ezeket a történeteket a saját személyes körömön kívülre terjeszteni, hogy mások is kapcsolódhassanak hozzájuk.

Voltak ezek a projektek bármilyen hatással az ábrázoltakra, a saját családodra? Voltak esetleg felismerések, utólagos rádöbbenések?

A szüleimet megkérdeztem egyszer, hogy mit gondolnak ezekről a képekről. Egymástól függetlenül mindketten azt válaszolták, hogy a fotók sokszor megrendítik őket, mert amikor zajlik egy fotózás, ők csak megcsinálják, amit kérek tőlük – egyébként nagyon segítőkészen –, és nem igazán gondolnak a végeredményre. Majd amikor szembesülnek a képekkel, azt látják, hogy a saját életükre vonatkozó kérdések fogalmazódnak meg rajtuk, amiket eddig fel sem mertek tenni, nemhogy megválaszolni. Ettől a választól persze én rendültem meg.

És ez a mostani összerendezés milyen érzéseket szólaltat meg benned?

Hogy mennyire csodálatos dolog, hogy családban élhetek. Nem mintha ez egy tökéletes család lenne, pontosan ugyanazokkal a feszültségekkel és problémákkal szokott küzdeni, mint bármelyik másik. És erről általában kevesebb szó esik, de szeretném dedikálni ezeket a munkákat a családom azon tagjainak is, akik – egyelőre még – nem szerepelnek ezeken a képeken, de a jelenlétük ugyanannyira nélkülözhetetlen.

A sorozatok összeengedéséből következett számodra valamiféle újraértelmezés?

Ez a kiállítás mindkét sorozatból elég bőven merít, és valóban érdekes látni, ahogyan a térben és időben máskor készült munkák ma rezonálnak egymásra. Nem is lineárisan kötődik a két anyag, hanem inkább körüljárást biztosít az élet különböző színpadain, ahol az események és dolgok nem szeparáltan, hanem egymással szétszálazhatatlanul összefűződve történnek.

Robert Capa fotográfiai ösztöndíjat nyertél legújabb, Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című sorozatoddal. Az identitásboncolgatás megmaradt, de itt nagyobb bugyorba próbálsz nyúlni, a közösségi, néhol már a nemzeti identitás kérdéskörébe.

Végülis ugyanúgy egy emberi közösség analízise történik ebben az újabb munkában, ahol kiemelt szerepet kapott, hogy részévé váljak egy jobbára idősebb női tagokból álló népdalkörnek. Együtt énekeltem a kórussal, és elmentem a fellépésekre, miközben egyre közelebbivé vált a viszonyunk. Három év alatt szoros kapcsolatok szövődtek köztünk, ezért az idei nyáron gyakorlatilag már a családi fotózásokhoz hasonlóan tudtunk együtt dolgozni a kórustagokkal: a kialakult bizalom ernyője alatt minden nagyon evidensen történt, nem feszengtünk, nem magyarázkodtunk, csak egyszerűen legjobb tudásunk szerint próbáltunk a kamera közbeiktatásával kifejezni számunkra fontos dolgokat.

Érdekes, de nekem úgy tűnik, mintha elhatároztad volna, hogy most a nagyobb halmazt vizsgálod, de empátiád, szimpátiád mégis az egyének felé terelt. Van ebben valami?

Igen, a csoport felől kezdtem a vizsgálódást, majd azt láttam, hogy az egyének arra használják a közösséget, hogy saját életeseményeiket feldolgozzák, saját nehéz szakaszaikon túllendüljenek. Ezt egyébként néhány esetben én is megtettem. Ezért és persze főleg azért, mert tényleg igazán összebarátkoztunk, egyre inkább az egyes emberi sorsok kezdtek foglalkoztatni. A nemsokára bemutatandó kész sorozatban megjelennek az egyes emberek felvillanó életrészletei, és megtörténik az egyénikarakterek ábrázolása, ez azonban nem eltávolít, inkább segít árnyaltabb képet rajzolni a közösségi létről – és nem mellesleg az élet néhány tipikusan női vonatkozásáról is.

Fátyol Viola: Köztünk marad

Art Capital fesztivál, Ferenczy Múzeum, 2016. szeptember 3. – október 16.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs októberi számából ajánljuk

Markó Béla: Sebhely

Apró István: Kertek, borok, emberek

Soltész Márton: Debreceni Georgikon. Közelítések Szabó magda Abigél című regényéhez

Dr. Pető Zsolt Csaba: Fodor Ákos / Zaj-szünet

Bővebben