×

A nosztalgiát kortárssá tenni
Födő Gábor kiállítása a Miskolci Grafikai Triennálén
Fazekas Ildikó
2017 // 05. 31

A Miskolci Grafikai Triennálé hagyományainak megfelelően az előző nagydíjas művész önálló kiállításra kap lehetőséget a triennálé ideje alatt, így most Födő Gábor munkái tekinthetők meg a szabadbeadásos tárlattal párhuzamosan. A nagydíjat 2014-ben elnyert grafikusművésszel a kiállítás anyagáról beszélgettünk, érintve olyan fontos kérdéseket is, mint a hagyományos grafikai eljárásokhoz való viszonya, a humor fontossága és a címadás mikéntje.

2014-ben sem klasszikusan hagyományos grafikai munkával nyerted el a nagydíjat, és most sem ilyen jellegű munkákat készítettél.

Mindig is tudatos döntés volt részemről, hogy beemelek olyan technikákat, témákat, gegeket, amik feszegetik a határokat. Az indíttatás részben önző – engem ez érdekel. Számomra fontos, hogy a határokat feszegessem, ez teszi izgalmassá, frissé, de a hagyományos alapokat nem akarom szétrombolni. Én nem vagyok képes csak abban gondolkodni, viszont remekül tudok építeni rá, miközben mind fizikailag, mind pedig gondolatilag megadja a lehetőséget a sokszorosításra – amit végül nem teszek meg, tulajdonképpen egyedi grafikákat gyártok. De ez mindenképpen olyan stabil alap, amitől el lehet rugaszkodni. Emellett azért nem pusztán öncélú a keretek tágítása: kíváncsi vagyok, meddig grafika még, amit csinálok, meddig nem kommersz a végeredmény. És persze fontos kérdés, hogy meddig tudja befogadni a közönség.

Emellett azért minden munkámban használok valamilyen hagyományos grafikai eljárást. Egy ötlet, egy elképzelés végigvitele, a játék a folyamattal-folyamatokkal rendkívül izgalmas, ennek a dinamizmusát, frissességét számomra egy stabil, hagyományos technika ellenpontozza.

Hogyan illeszkednek ezek a mostani alkotások az eddigi munkáid sorába?

A mostani munkáimnál, mint a korábbiaknál is, az egyszerűség, a minimál felé törekszem. Ez folyamatos egyensúlyozást jelent, hogy maradjon elegendő mondanivaló és tartalom a végén. A szereplőim mindig hétköznapi emberek voltak, most hétköznapi tárgyakat használok. Csupa olyasmit, ami olcsó és könnyen hozzáférhető, egyik sem magasművészeti céllal jött létre. Az alkotások alapjai a színes, lentikuláris képek, amelyek főként a kínai piacról származnak, a keretül szolgáló tárgyak, a polc, a rádió, a szerszámosláda pedig innen-onnan kerültek az utamba. A meglévő képek látványába én csak „beletrollkodtam”. Az volt a szándékom, hogy átminősítem őket, de közben igyekszem közérthető maradni.

Korábban is szívesen alkalmaztál szokatlan hordozófelületet, de eddig talán inkább a helyzet hangulatának érzékeltetésére: zuhanyfüggönyt, iskolapadot, szatyrokat. Itt viszont valóságban nem létező helyszínekre helyezed a figuráidat.

Évek óta a fejemben volt már ez az ötlet – fénnyel játszani –, és maguk a világító dobozok is izgattak. A fény-árnyék kérdése már a Body című sorozatban is megvolt, amivel 2014-ben a nagydíjat megnyertem: ennél a plexibe karcolt rajz a falra vetülő árnyéka által vált láthatóvá. Az alapgondolattal a fejemben jártamban-keltemben futottam össze ezekkel a giccses képekkel. Az idilli képekkel és a tárgyakkal a néző emlékeit szeretném megmozgatni, amitől azonnal perszonalizálható lesz az élmény, de mégis eléggé általános marad a megérthetőséghez. A nosztalgiában benne van az ismerősség, a közvetlen kapcsolódás. Technikával a nosztalgiát is kortárssá lehet tenni, a lightbox pedig nagyon divatos. Ráadásul a keretként szolgáló tárgyak átalakítása nagyon jól rímel a manapság szintén nagy kedveltségnek örvendő vintage stílusra vagy DIY mozgalomra, amit tulajdonképpen a múltfeldolgozás egyik sajátos módszerének is tekinthetünk.

A kiállítótérben a munkák mintha teljesen függetlenek lennének egymástól, miközben egyértelmű, hogy összefüggenek. Ezt hogyan érted el?

Mindegyik darab egy-egy saját zárt dobozvilág – ez kicsit utal arra is, ahogy manapság éljük az életünket. Az alkotások valóban teljesen zártak a maguk kompaktságában, a világításhoz felhasznált LED-ek el vannak rejtve, távirányítóval szabályozhatóak, nincsenek kilógó kábelek, tehát a jelenetek minden tekintetben magukra vannak csukva. Itt is egyensúlyoznom kellett, hogy a néző számára maradjon lehetőség beleképzelnie magát. Ráadásul ha valaki megvásárol egy ilyen alkotást, akkor teljesen készen megkap mindent, maximálisan ki van szolgálva. Nem is kell feltétlenül az összes rétegét tökéletesen érteni, lehet, hogy csak tetszik neki, ahogy világít – és ez sem gond, hiszen manapság a fogyasztás során gyakran vagyunk így.

A mostani munkák jóval komplexebb kivitelezést kívántak, mint a korábbiak. Hogyan sikerült a sokféle feladatot kézben tartani?

Ennél a munkánál kifejezetten sok segítőm volt, azaz alkalmat adott arra is, hogy másokkal kooperáljak: volt, akitől csak ötlet jött, de a LED-világítás kapcsán is kaptam segítséget. Nagyon jó hatással volt rám a kiállítás előre tudható időpontja ahhoz, hogy az évek óta hordozott gondolatok tényleg testet öltsenek. Erre rá kellett szánni magam – szerencsére a feleségem maximálisan támogatott ebben. Nálam nagyon sok minden fejben dől el, nem vagyok az a típusú alkotó, aki gyakran rajzol, fotóz, próbálgat. Ez részben persze kényszer, hogy beleférjek az életembe. Amikor a fejemben már teljesen megvolt valamennyi részlet, akkor az utolsó pillanatig ment a munka.

Az ismerős, vonalas alakok mellett itt most szerepel egy apró, de egészalakos figura is. Ő hogy került képbe?

A valós figurát a korábbi képeken szereplő alakok közül választottuk ki, és Szűcs Kata szobrász formázta meg plasztilinből, hogy be lehessen szkennelni és 3D-ben kinyomtatni. Terveim között szerepel ugyanis több ilyen egészalakos bábu elkészítése is, akik 8 centiméteres hétköznapi szuperhősökként majd egy következő projekt szereplői lesznek. Ennek a kivitelezéséhez is szükség volt segítőkre például.

Nagyon jellegzetesek, felismerhetőek a munkáid címei. Hogyan talál egymásra a cím és az adott alkotás?

Ez változó. Van, amikor már meglévő, elhangzott és lejegyzett mondatok találnak rá a képekre, de előfordul olyan is, hogy a kép van meg hamarabb, és a címként szolgáló mondat később jön. Ezek a címek csak szövegfoszlányok, amelyek bárhol elhangozhattak, ettől ismerősek. Eredetileg valamivel hosszabbak voltak, de végül visszavettem belőlük egy kicsit. Elkezdtem mondatokat, de tetszés szerint lehet befejezni őket, ezzel is lehetőséget nyitva a személyes értelmezés és bevonódás előtt.

Miskolci Grafikai Triennálé / Födő Gábor
Miskolci Galéria, 2017. május 6 – augusztus 28.

Pályázat

A Kortárs folyóirat pályázatot hirdet tudományos értékezés készítésére.

Bővebben

Pályázat

A Kortárs folyóirat esszépályázatot hirdet Európa, Európa… címmel.

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs július-augusztusi számából ajánljuk

Sajó László Juhász Ferenc sírja 

Vincze Ferenc: Ahová Isten kuporodik

Ambrus Lajos: Kert-ember monológja

Márkus Béla: „...leszek, aki vagyok” – Sütő András életműve körül

Szigethy Gábor: Hol volt, hol nem volt Írószövetség…

Monostori Imre: Ács Margit / Párbaj

Bővebben