×

Fekete, fehér, igen, nem
Párhuzamos tárgyak – Boros Mátyás és Heim Péter kiállítása
Fazekas Ildikó
2016 // 04. 27

Mi a közös két párhu­zamos dolog­ban? A köztük lévő távol­ság. A pár­huza­mos­ság felté­telezi, hogy leg­alább azo­nos sík­ban vannak, de nem érint­kez­nek, sőt távol­ságuk mér­hető minő­ség. Állító­lag ez a távol­ság a végte­lenben meg­szű­nik. Boros Mátyás és Heim Péter kiállí­tása Párhu­zamos tárgyak címmel nyílt meg az A.P.A. Galériában.
Két ember relációjában sok közös pont akadhat. Mondjuk mindketten férfiak. Két férfi lehet hasonló korú. Két férfi lehet barát. Mindketten lehetnek művészek. És adódhat alkalom közös kiállításra. Boros Mátyás grafikus és Heim Péter szobrász eme közös halmazába ez alkalommal bekerült a sík és a tér fogalma, a rálátás fontossága, a fény és árnyék viszonya, kikerült viszont az ember figurájának megjelenése, és kikerültek a színek. Mindkét kiállító művész saját területének tágan értelmezett határvidékén portyázik, és ezzel meglepő módon egymáshoz kerülnek közelebb – a szobrász a kép felé indul, a grafikus a tér felé.



A grafikai munkák elemelkednek a síktól, a térbeli formák pedig síklapokból épülnek meg. Mindkét alkotó most látható munkái feltételezik az emberi jelenlétet, de nem ábrázolják azt közvetlenül. Valamennyi alkotás esetében a fehér szín dominál, néhol megtámogatva a fekete ellenpontozásával. A közös jellemzőkön túl azonban tetten érhető a rajz lírai alapja és a szobrászat térfoglaló aktusa is – ez esetben ez a különbözőség talán inkább alátámasztja a két munkásság párhuzamát, mint megcáfolja azt.

A kiállítótér ajtaján belépve rögvest szembetalálkozunk valami szokatlansággal – fegyverek szegeződnek ránk, vadászrepülők fröccsennek szét, egy bomba hullik középen lefelé. Az élet kioltására alkalmas eszközök úgy lebegnek a térben, mintha egy képzeletbeli robbanás szórta volna őket széjjel, mintha a bomba darabokra szakadva további halálokat fialna – egy pillanatra megállított apokalipszis őrülete nagyon finom vonalakkal megrajzolva. Emberi figura nem jelenik meg, de tudjuk, hogy a repülőt valakinek vezetnie kell, hogy a fegyver csak akkor sül el, ha valaki meghúzza a ravaszt, és a bombát kilövő gombot is csak ember nyomhatta meg.



További meghökkenést hoz, ha besétálunk a kifüggesztett rajzok közé, az első pillantásra térbeli hatású eszközök picit meghajlított, hajtogatott papírlapok, csupán térbe emelt síkok, az illúziót a jól kiszámított elrendezés adja. Hát mi félnivaló lehet néhány papírlaptól és ceruzavonástól? Ha az alig több mint egy évvel ezelőtt történt franciaországi mészárlásra gondolunk, ahol szintén kétdimenziós rajzok váltottak ki valóságos fegyverdördülést, akkor talán jóval több, mint amit első megkönnyebbült pillanatunkban gondolnánk. Boros Mátyással közös köveink lehetnek azok, amelyeket nem pusztán átvitt értelemben vetünk egymásra a történelem kezdete óta, vagy amik a rombolás után maradnak majd, hogy azokból megpróbáljunk valami újat építeni.



Boros második munkája is valamennyi látogatót igyekszik azonos nézőpontba terelni, invitálni, ezt szolgálja a szintén térbe mozdított, két nagyméretű részletből álló Hanyatt című mű elé készített szék. Az elsőre ijesztően holmi csótányszerű lénynek tetsző, rusnya csáprágós alakzat adott pontból szemlélve átváltozik – látszanak ágak, gyökerek, pusztán a megvilágításból adódóan áthelyeződnek a hangsúlyok, a kezdeti félelem vagy irtózás megnyugvásban oldódik fel. Ez a munka éles ellentéte az előzőnek, ahol a halál közvetlen fenyegetése juttathatja csak eszünkbe az életet magát, itt viszont élő organizmusok együttélése kap főszerepet.

Heim Péter három alkotása síkokkal határolt térdarabként definiálható: a darabolt síkok szabályos derékszögek mentén állnak össze testekké. Csonkolt négyzetes hasábok, precízen megtervezve, merev szerkesztési szabályok szerint. Élettelenek, ridegek, üresek – lakatlanok. Az egynemű házacskákba be lehet lesni az ajtónak, ablakoknak hagyott kivágatokon. Minden csak jelzésszerű, a formák, a nyílások, a viszonyok. Annyira személytelenek, annyira csupaszok, annyira túl-általánosítottak, hogy szinte bántóan triviálisak. Könnyen érthető, de nehezen értelmezhető dolgok. A végletekig leegyszerűsített házak lépésenként emelkednek el a talajtól, először csak néhány síklapnyi magaslatra, azután hegytetőre, legvégül talaj nélküli tükörképként ugyanazon sík két oldalán lebegnek.



A Fekete hegy, fehér épülettel című munka pontosan az, amire a cím alapján számítunk. Egy cseppnyi fehér ház forma egy jókora, ám könnyedén lebegő, fekete origamiszögekben megfogalmazott domborulaton. Hogy kiknek az otthona lehetne az a hosszúkás házikó, mindentől messze és mindentől függetlenül? Kik lakhatnak egy űrben lebegő óriásmeteoritra épített magányos lakban? Valószínűleg emberek. De ez a megközelítés más dimenzióba mutat, a vélt biztonságot veszi el – a hitet, hogy a Föld stabil támaszték számunkra.

A Φ és a Φ 2. című munkák is léptékváltással operálnak. Az első hagyományos helyzetben, a föld felszínén jelöli ki a ház helyét, miközben a személőt az építmény fölé magasítja, a teremtő pozícióba emeli. Letekintünk a magasból, bekukucskálunk a tetőzeten vágott nyílásba, hogy lássuk a fények rajzát a belső falakon. A második munka már az álló felnőtt szemmagasságába helyezi a síkokkal határolt térrészletet, de meg is duplázza azt, két egymással azonos házikót tapaszt egymáshoz a padlózatuknál. Az egyik ház azonban kívül fehér, belül sötétség honol, a másik kívül fekete, de belül fénylőn világos. Elképzelhető, hogy a természetes és mesterséges fény váltakozásai ezek egyetlen, azonos helyen, egyszerre mutatva két időpillanatot. Talán a napszakok tartanak máshol a két vidéken, az egyik az északi félgömbön van, a másik a délin, a korábban elveszített Föld két külön fertályán – sosem érik el egymást, de nincsenek meg egymás nélkül, követik egymást folyamatos váltakozásban. Lehet azonban, hogy a ház és lakóinak viszonya is hatással van a világosságra, illetve annak hiányára. Amelyik ház valódi otthon, amely családnak ad helyet, ott másféle kisugárzás is bevilágíthatja a tereket. Ahol azonban nem élnek emberek, csak laknak, ott déli félteke legforróbb vidékén is lehet sötét és hideg üresség.

Közelségből és távolságból nincs hiány. Ha a kiállítást origónak tekintjük, abból mindenki a saját végtelenéig tartó úton járhatja be a valaki mással közös távot.

Boros Mátyás–Heim Péter: Párhuzamos tárgyak

A.P.A. Galéria, 2016. április 19. – május 6.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs októberi számából ajánljuk

Markó Béla: Sebhely

Apró István: Kertek, borok, emberek

Soltész Márton: Debreceni Georgikon. Közelítések Szabó magda Abigél című regényéhez

Dr. Pető Zsolt Csaba: Fodor Ákos / Zaj-szünet

Bővebben