• Kényelmetlen valóság

    Beszélgetés Boros Mátyás képzőművésszel

    2017.10.31 — Szerző: Ványa Zsófia

    Boros Mátyás Majdnem című kiállítása kapcsán majdnem rajzokról, majdnem tárgyakról és majdnem helyzetekről beszélgettünk. A művek december 1-ig tekinthetők meg a Resident Art Budapest galériában.

  • Kényelmetlen valóság

    Lehet tudni rólad, hogy érdekelnek a köztes, átmeneti dolgok. Ez – a kérdés technikai oldaláról közelítve – mit jelent számodra?

    Eredetileg grafikus vagyok, hagyományos grafikai technikákkal foglalkozom, amelyek gyakran több száz éves eljárások. Szeretem ezeknek a technikáknak a mélységeit, de az idő haladtával a funkciójuk megváltozott. Eredetileg sokszorosításra fejlesztették ki őket, és azt gondolom, hogy ez már nem feladat ennek az ágnak, hanem inkább lehetőség. Nekem a technika adta opciók a fontosak: hiába dolgozom sokszorosító grafikai eljárással, akkor sem szoktam egy-egy munkából néhány darabnál többet nyomtatni. 2005 óta keresgélem ezeknek a technikáknak a kortárs hangjait, ami kiterjed a rajz alapvető gesztusára és a kép fogalmának hagyományos értelmezésére is. Ezzel kezdtem el kísérletezni, először átemeltem térbe apró firkákat, rajzokat, aztán jöttek a különböző nyomtatástechnikai kísérletek: volt, amikor egész nyomatfelhőket készítettem, volt, hogy a nyomatok nem önmagukban álltak, hanem kapcsolódtak egymáshoz. Folyamatosan tágítani próbálom ezt az eszköztárat, és gyakran el is rugaszkodom ettől, sokszor egészen furcsa végpontokig eljutva. Mint például a mostani kiállításomon is a képtárgyakig – vagy tárgyképekig –, amik kapcsolódnak a ready made-hez, mert tartalmaznak valós tárgyakat, de picit mégis más jellegűek. Amikor nem grafikai eszközökhöz nyúlok, akkor is minden munkámban van egy bizonyos többrétegűség, ami a grafikából jön. Ez a technikai eljárásokból következik, de közben van egy elméleti vagy tartalmi része is: egy alkotás soha nem egyrétegű, még ha jelentéstartalmakként jelennek is meg ezek a layerek, nem pedig formailag.

    Milyen technikákkal, műfajokkal találkozhatunk a kiállításon?

    Rajzokkal, monotípiás eljárással készült nyomatokkal, amikbe belerajzoltam, vagy akvarellnyomattal, amit megcsonkítottam, és tárgyakkal. Egy-két tárgyon nyomokban tetten érhető ez a grafikai dolog, például papírral be kellett őket vonni, hogy úgy vegyék fel a festéket, ahogy azt én akartam. Más tárgyakat nem voltam be papírral, őket egy az egyben használtam pont a nyersességük miatt. Szóval van itt is egy ilyen technikai játék – nekem nagyon fontos, hogy amit kommunikálni szeretnék, azt segítse a választott technika. Mindig megpróbálom megtalálni az adott munkához a legkifejezőbb hangnemet, technikát, ami segíti a kommunikációt. Ezért variálom ezeket a dolgokat, ezért kísérletezek velük.

    Kényelmetlen valóság

    Látunk az egyik falon egy darabokra szedett gyerekszéket. Eszembe jut róla, hogy korábban már csináltál 1:1-es nyomatot egy pianínóról, az a munka is hasonlóan kezdődhetett el.

    A zongoránál az volt a lényeg, hogy találkoztam egy tárggyal, ami pusztulásra volt ítélve, és úgy határoztam, hogy átörökítem az egészet papírra, leltárszerűen, direkt nyomással, frottázzsal. Ezeknél a munkáknál szintén előjön ez a destrukció, a szétszedettség vagy elemeire bontottság, de ha jobban megnézed a széket, látható, hogy vannak hiányzó részek, tehát nincs meg ez a bizonyos leltározó hozzáállás, a szétroncsolt tárgyak sokkal inkább gesztusokká, utalásokká válnak a falon. Az egész kiállításra jellemző egyébként, hogy mindenki által ismert, archetipikus jeleket alkalmazok, például egy házformát vagy egy postaládát, amiről tudod, hogy micsoda, de manipulálva van egy kicsit. És attól, hogy hozzányúlok például a székhez, átminősül, szerves lesz. Feltűnik rajta a hússzínű rész a töréseknél, mintha valódi sérülés, seb lenne, és mindjárt kifejez valami egészen mást is, plusz jelentésréteget ad hozzá. Az odúkat tartalmazó sorozatomon, amit egyfajta otthonhasonlatként használok, annak hiányosságaival, elképzelt verzióival ugyanez a hússzín jelenik meg, ebből is ki-ki asszociálhat a mikroközösségben, családban okozott sérülésekre, törésekre, hiányosságokra.

    Milyen további, mindenki számára ismert jeleket használtál?

    Van itt még három ready made munka, egy manipulált postaláda és egy félbeszakadt bőrönd, amely megint csak könnyen és egyénien értelmezhető utalást hordoz. A kiállítótér közepén pedig egy valódi cserépnek kinéző valódi cserép van, vagyis annak a megmaradt fele,amit papírral ötvöztem, hogy a kívánt felületet elérjem. Maga a palánta azért érdekes, mert ez egy kommunikációval foglalkozó munka, és az alapanyaga egy magánjellegű chatbeszélgetés kinyomtatva, amit ráépítettem a vázra, közelről megnézve látszanak még itt-ott a betűk is. Azt kérdezi itt magában állva ez a mű, hogy vajon szárba szökkenhet-e a kommunikáció ebből az eleve sérült, tört alapból.

    Aztán van egy rajzsorozatom ugróiskolákról, ami ugyancsak egy teljesen hétköznapi jel, és nekem mindig olyan, mint egy életszinoníma. Végig kell menni rajta, ha tetszik, ha nem. Megvan az alapformája, de mindig változik, nincs két egyforma. Meg lehet figyelni a rajzoló gyerekek egyéniségét benne, a fejen álló vagy felcserélt számsorokkal együtt. Benne van az az esetlegesség, mint ami az életben is.

    Kényelmetlen valóság

    Talán a leggyakoribb határátlépési kísérlet nálad a síkbeliség-térbeliség viszonyának boncolgatása. Ez történik például a házakat ábrázoló sorozatodnál is, ahol a forma bizonyos elemeit kivágtad, kiszakítottad a térbe, de aztán visszaszorítottad az üveg alá, síkba. Szinte kényelmetlen is nézni, érzem, hogy kellene helyreigazítani, de nem nyúlhatok hozzá.

    Az egész kiállítás majdnemsége erről szól: majdnem mindegyik formát nagyon könnyen tudod kódolni, és közben mindegyikben van valami deformáció. Sokszor van egy egyszerű forma, például a házak, amihez hozzányúltam, néhol origami hangulatot idézve, néhol tépve, néhol szigorúan hajtva. De aztán ott vannak az egérfogókról készített nyomatok is, amiket a hajtások hatására nagyon nehéz felismerni, maszkokat, koponyákat idéznek inkább – itt épp ez volt a cél, hogy ne nagyon lehessen őket azonosítani. Ezek mind arról kommunikálnak, hogy a valóságban létező dolgok nem mindig egyeznek az elképzelt, tervezett dolgokkal. Mint ahogy vannak elgondolásaink az életben is, mi lenne az ideális, mi lenne számunkra jó, ám ahhoz képest a valóság nagyon sokszor mást mutat. Ezzel valamit szerintem kezdeni kell: vagy hozzányúlsz, megpróbálod alakítani, vagy benne ragadsz ebben a kétséges helyzetben. Szándékom szerint azért van ilyen kényelmetlen hangulata ennek a kiállításnak, hogy kérdéseket tegyen fel, és ne feltétlenül kijelentsen dolgokat.

    Van egy fal a kiállításban, ahol művészettörténeti referenciák manipulált verzióit állítod ki. Fontos volt, hogy problematikus emberi helyzeteket ábrázoló műveket válassz?

    Nem véletlen választások eredményei a képek. Ezeknek a műveknek az adott korban is volt üzenete, és mindnek van ma is aktualitása. Viszont egyrészt azzal, hogy a figurákat kiemeltem a környezetükből, elidegenítettem őket, másrészt a hajtásokkal, tépésekkel, törésekkel tudtam egy picit változtatni a jelentésükön. Én ezt a sorozatot nem hívnám parafrázisnak, inkább citátumnak, idézetnek, hisz aki ismeri ezeket a munkákat, annak egyből előjön az eredeti, és érzékeli a különbségeket is, de aki nem ismeri őket, az is látja, hogy valami furcsa minőség és hangnem jelenik itt meg. Például a Bűnbeeséssel Dürert idézem, és eléggé megváltozik a jelentés. Ádámból torzó lesz, ezáltal a mozdulata is eltér az eredetitől. Elvesztik az arcukat a figurák, nem jelenik meg a kígyó, és nincs igazi kapcsolódás a két alak között. A formai változtatásoktól ezek a stilizált figurák tartalmilag is picit módosulnak. De látható egy Goya-festmény citátuma is, ahol két figura térdig beásva a földbe üti egymást husángokkal, így döntenek el egy vitás kérdést. Azzal, hogy a lábak elmozdulnak, máris mást mond a mű. Ahogy a Tövishúzó fiú is elveszti szép archaikus formáját, lebomlik róla nyugodt bölcsessége a torzítások nyomán, és inkább egy kínlódó kis figura lesz, aki hiába próbál magán segíteni.

    Kényelmetlen valóság

    Mit gondolsz, hogyan hat a lakásbelső-galériatér a kiállított művekre?

    Schneller János volt a kiállítás kurátora, jó volt vele együtt dolgozni. Szeretem, ha különleges helyre kerülnek a képeim, állítottam már ki üres bankfiókban, de a Szent István Bazilika lovagtermében is. Érdekesnek érzem most a Resident Artban a lakásgaléria terét. Úgy gondolom, a műalkotás mérettől, technikától függetlenül létrehoz maga körül egy teret – ahogy egy kiállításnak összességében is van kémiája. Ezek mesterségesen kreált közegek, amik amúgy nem léteznének, és nagyon izgalmas ilyen erőtérben mozogni. Bármilyen kiállítást csinál az ember, az egy művi közeg, és engem évek óta foglalkoztat, hogy hogyan kapcsolódik a mi valós valóságunkhoz, és hogy tudjuk ezt összeegyeztetni – ezért is használtam most igazi tárgyakat. Fontos volt számomra, hogy ne lemodellezzek dolgokat, a széket vagy a postaládát, hanem az azigazi legyen. Hogy a valóságos tárgyak hogyan viselkednek manipuláció hatására, és hogyan változnak meg egy kiállítótérben.

    Honnan gyűjtesz inspirációt?

    Engem a hétköznapok, a tapasztalatok inspirálnak – és az utóbbi időben a kényelmetlen helyzetek –, bármi, amivel találkozom, amit olvasok, látok, hallok. Olyan ez, mint egy aktív párbeszéd azzal, ami körülvesz: nem egy konkrét vizuális iskolát követek, sokkal inkább keresem a saját utamat. És a zene. Egyébként abból is a kísérletező alkotókat szeretem, mint Zappa, Tom Waits és még hosszan sorolhatnám azokat, akik beépítenek populáris dolgokat a dalaikba, de el tudnak menni egészen a végpontokig is. Egyszer régebben a nagy térbeli rajzaimra valaki azt mondta, hogy olyanok, mintha jazzszobrok lennének – nagyon tetszett, hogy így definiálta, ő valószínűleg érezte ezt a zenei befolyást rajtuk. Konkrét vizuális inspirációt pedig van, hogy gyűjtök, például az ugróiskola-sorozatomhoz sokáig fotóztam az utcán az ugróiskolákat, még ma is megörökítem azt, amelyik különösen tetszik. És tárgyakat is gyakran megőrzök, amik aztán be is épülnek később a munkáimba, még ha akkor, amikor elteszem, nem is sejtem, hogyan.

    Kényelmetlen valóság

    Boros Mátyás: Majdnem

    Resident Art Budapest, 2017. október 19 – december 1.


  • További cikkek