×

Itt nem valami szép készül
Interjú Barabás Zsófi festőművésszel
Ványa Zsófia
2017 // 08. 31

A Faur Zsófi Galéria ad otthont szeptember 7-től Barabás Zsófi legújabb egyéni kiállításának, mely A létezés pillanatai címet kapta. Az idei Gallery Weekend Budapest repertoárjában is szereplő tárlat kapcsán beszélgettünk a művésszel elvonatkoztatásról, szépségről és kegyetlenségről, régi családi képek és tengeri városok hatásáról, érzékekről és érzelmekről. És színekről, főleg a kékről.

Nézem a Parttól partig című képet. Erős színek, körülhatárolt formák, a mozgás illúzióját keltő kompozíció. Szép, ez tagadhatatlan, de miért kezd el mégis fájni, szorítani a mellkasom, ahogy egyre tovább nézem? Mostanában, amikor az esztétikusságot illik megvetni és üresnek tartani, nagyon jóleső és kijózanító Barabás Zsófi szép, ugyanakkor súlyos képeivel találkozni. Igaza van, amikor azt mondja, a szépségnek lehetnek kegyetlen mélységei.


Számos műfajban alkotsz: olajfestmények, rajzok, installációk, de dobozművek is megtalálhatók a repertoárodban. Teszel értékbeli különbséget e műfajok közt?

Nem mondanám. Például a kisebb méretű tollrajzok részben vázlatok a készülő festményekhez, részben önállóan is megállják a helyüket. Sokszor úgy is érzem, hogy a rajzok olyan fokú intimitást tudnak közvetíteni, amit festményen nehezebb előállítani. A dobozmunkákból pedig nagyon izgalmas volt egyet nagy méretben installációként megvalósítani, jó lenne a jövőben ehhez hasonlókat csinálni még. Minden műfajnak oka van. A japán utam után nem tudtam volna táblaképekben elmesélni az ott megélt dolgokat, ehhez mindenképpen jobban passzoltak a kis hársfadobozok.

Inkább időszakos nálad egy-egy műfaj kipróbálása és beépítése a munkásságodba, vagy az épp megszületni kívánó témához választasz műfajt?

Talán a téma is vezeti a választást. Egyébként az utóbbi időben egyre több rajzot készítek, az egészen kicsi 8 × 12 centis mérettől egészen a 65 × 80-asig. Ezen a kiállításon a kicsikből mutatunk be egy falnyit úgy, mintha itt, nálam a műteremben állnál a fal előtt, ahol eldől, melyik rajzból lesz festmény.

A kisméretű grafikákon kívül milyen műveket láthatunk még a Faur Zsófi Galériában hamarosan nyíló kiállításodon?

A kiállítás címe A létezés pillanatai lesz. Nagyméretű olajképeket állítok még ki, amiken most újra az organikus elemek dominálnak. A geometrikus színsávok csak mint tartópillérek jelennek meg a képek szélein. Mindegyik festményen egy olyan pillanatot, helyzetet fogalmazok meg, ami valamiért kiemelten fontos volt nekem az elmúlt tíz hónapban, azóta készültek ugyanis a most bemutatásra kerülő művek.

Mi köti az össze ezeket eszmeileg, érzelmileg?

Élményeket, látványokat igyekszem átszűrni magamon és vászonra vinni. Van olyan kép, aminek egy konkrét város volt az inspirációja, egy másiknak egy meghitt pillanat, és van, ahol az összetartozás élménye lett a téma. Sokszor merítek a személyes kapcsolataimból, részben az innen származó élményeket próbálom elmesélni.

Nem véletlenül kérdeztem az érzelmi alapú összekötést. Alapvetően egész munkásságodra jellemző az érzelmek, hangulatok kifejezésére tett igyekezet. Sokszor van organikus alap (biológiai, tájképszerű elemek), mégis ezek absztrahálásával hangsúlyosabbá vagy egyedülivé válhat az érzelem megmutatása.

Keserü Ilona mondta pár héttel ezelőtt a Kisterem Galériában tartott katalógusbemutatóján, hogy amit ő csinál, az „érzéki absztrakció". Azt hiszem, ha van ilyen műfaj, akkor nyugodtan ide sorolhatjuk az én festészetemet is. Ez ugyanakkor nem zárja ki az eszmeiséget. Jelen van itt is, csak nincsen hozzá magyarázkodás társítva A4-es lapokon – nem igénylik a művek ugyanis. Én azt szeretném, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy a falon van a kép, és bejön a galériába a néző, önálló kapcsolata alakuljon ki a festménnyel. Onnantól már az az érdekes, mit érez ő a látvány kapcsán, és már nem feltétlenül az, amit én éltem meg, amíg eljutottam a képig. Többek között ezért is érdekes, ha egy író nyitja meg a kiállításomat, mert mindig izgatottan várom, mit indítanak el ezek a művek egy verbálisan kommunikáló alkotóban. A mostani kiállítást Grecsó Krisztián fogja megnyitni. Két évvel ezelőtt az A38 hajó kiállítóterében pedig Térey János mondott egy fantasztikus, számomra is inspiráló szöveget.

Nagyon találónak érzem az érzéki absztrakciót mint megfogalmazást, valóban illik a munkásságodra. Olyan, mintha egy zsigerileg ható, azonnal érzéseket kiváltó, az érzékszervekre és az idegrendszerre ható vizuális nyelvet próbálnál kialakítani.

Egyszerűen csak olyan pillanatokra próbálom felhívni a figyelmet, amiket jó, ha megélünk, észreveszünk, értékelünk. Én ezt különböző árnyalatokkal, felületekkel, áttűnésekkel igyekszem megfogalmazni a képeken.

Mit gondolsz, ez a fajta művészi gondolkodás milyen készségeket igényel az átlagosnál jobban? Erősebb intuícióra vagy talán érzékenyebb szenzorokra van szükség hozzá?

Elsősorban nyitottság kell, ebben biztos vagyok. Egyébként meg nem hiszem, hogy különösebben speciális készségekre lenne ehhez szükség.

Földényi F. László üdítőnek, felderítőnek titulálta a képeidet, írásának egyenesen A festés öröme címet adta. Noha a gondolatmenet nyilván nem volt ilyen banális, hadd kérdezzelek mégis meg: valóban öröm számodra a festés?

Abszolút. Földényi F. László ezt pont tíz évvel ezelőtt írta a Berlini sorozat című katalógusomba. Azt hiszem, ma is teljesen érvényes, amit arról mond, ahogyan dolgozom, és amit közvetíteni szeretnék. Őszintén hálás vagyok azért, hogy ezzel foglalkozhatok, hogy mindennap rajzolhatok, festhetek a műtermemben.

Ugyancsak ő írta ugyanitt, hogy ha túlteng a látvány öröme, a tetszés vágya, a művek merő ornamentikává fakulhatnak. Ennek elkerülése nyilván nehéz feladat, amit te láthatólag sikeresen veszel. Hogyan védekezel ez ellen?

Elsősorban nem agyalok rajta. Óriási feszültségeket és harmóniákat jelenítek meg absztrakt formában a vásznaimon. Egyszerűen tudom, hogy ez nem szimplán dekorativitás, itt nem valami szép készül, hanem sokszor kegyetlen mélysége van a képeknek. Persze nem feltétlenül gondolja vagy érzi ezt mindenki, de nem is célom mindenkinek tetszeni.

Milyen az alkotási folyamatod? Mintha egymásra, egymásból építkeznének a képelemek – jellemző ez a munkamódszeredre is? Menet közben alakítja magát a kép, vagy készítesz előre konkrét terveket?

Először fekete-fehér rajzokat készítek, később ezekből választom ki, miből lesz festmény. Tehát általában rendelkezem már akár több konkrét tervvel is, mielőtt egy festménynek nekikezdek. A színek viszont menet közben alakulnak.

Számodra valamiféle véglegességet vagy inkább alakulást, keletkezésben levést jelentenek a művek?

Önmagukban a képek a véglegességet, maga az alkotás pedig a folyamatot, az úton levést jelenti nekem. Az elkészült vásznak mind megmutatnak, ugyanakkor le is zárnak valamit. Mostanában párszor végignéztem régi fotóalbumokat tele olyan képekkel, amiken a nagyszüleimmel együtt vagyok gyerekként nyáron a Balatonon vagy valahol máshol. Ezek a fotók mind megmutatnak egy-egy érzést, egy ölelést, egy tekintetet, és emiatt hatalmas erővel bírnak. Valami ilyesmit szeretnék csinálni a saját képeimmel, csak teljesen átírva, absztrakt formában.

Egyébként mi ad inspirációt számodra?

Bármi lehet inspiráló: utazások, a személyes kapcsolataim vagy épp ezek a régi családi fényképek. De egyéb művészeti ágak is hatással vannak rám, a zene, az irodalom, az építészet mindenképpen. És persze a színház is.

Más országok kultúrájából is volt lehetőséged inspirációt szerezni. Hogyan hatottak ezek a tapasztalatok a munkásságodra?

Voltam kétszer két hónapot ösztöndíjjal Finnországban, többször Németországban, és tanultam Japánban is. Minden út hozzátett valamit a munkákhoz, ezek a tapasztalatok mindig változtattak a dolgokon. Szeretek utazni, és nagyon jók a kettő-négy hónapos utak, ugyanakkor van, hogy pár nap valahol annyira inspirálóvá tud válni, hogy több kép is készül ennek kapcsán – több, mint akár máskor egy négy hónapos kinntartózkodás alatt. Pont egy ilyen tapasztalatnak az eredménye lesz most pár vászon a kiállításon: ezeket az idén nyáron a francia tengerparton rajzoltam meg, készítettem elő. Konkrétan Antibes városa, partja, a kis öböl jelenik meg az egyik 150 × 200 centis felületen.

Mi fogott meg benne annyira, hogy mindenképpen meg kellett örökítened?

A kékek. Olyan kék színeket láttam, ami egészen elképesztő volt.

Van valaki a magyar képzőművészetből, akit mesterednek tekintesz?

Keserü Ilonát és Bak Imrét mindenképpen mesteremnek tartom. Mindkettejük munkássága és személyisége is lenyűgöz, most is és mindig is. Örülök és hálás vagyok, hogy ismerhetem őket, hogy beszélhetek velük festészetről, képekről, élményekről, az életről.

Barabás Zsófi: A létezés pillanatai
Faur Zsófi Galéria, 2017. szeptember 7 –  október 2.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben