© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A csend színei
Székács Gergely Szín-terek című kiállítása
Pingpongasztalszigetek a pályát kirajzoló ragasztócsíkok rendszerében. Válaszhálók feszessége. Egy reflektor valahol felkapcsolva maradt. Mindenki elment. Visszhangzik a labdák pattogása. Ezúttal a festészet nyelvén beszél a csend.
Budapest belvárosában a NextArt Galéria árgus szemmel figyeli a legújabb tehetségek felbukkanását. Aktuális tárlatuk egy frissen végzett festő diplomamunkájához kapcsolódó, színekre és térhatásokra koncentráló sorozatot állít ki. A Szín-terek című kiállítás Székács Gergely debütálása a magyar kortárs szcénában.
A kiállított festménysorozat üres sportcsarnokok enteriőrjét pingpong asztalok főszereplésével mutatja be. Az elmúlt évtizedekben tendenciaként figyelhetjük meg a realisztikus ábrázolásmódoknál a fotótechnika érvényesülését, ami – ha átüt a festészet eszközein – sokszor rideg, elidegenítő hártyát von a téma köré. Székács Gergely szakít ezzel a jellegzetessé vált módszerrel, és kompozícióinak megálmodásakor visszatér a hagyományos előtanulmányok útjához. Festményei tehát nem fényképek után, hanem megfigyelések, vázlatok és a művész intuíciói alapján készülnek. Hálásan köszön vissza a kompozíciókon ez az eljárás, mivel lehetővé teszi, hogy a figura nélküli terek bensőséges hangulatúvá váljanak. A diplomamunka ihlette sorozat olyan sportversenypályákat jelenít meg, ahol több pingpongasztal kerül térbeli viszonyba egymással. Az asztalok színpadias, ünnepélyes fénymandorlával kiemelt sziluettjét válaszfalak drapériái övezik. Az egyszerű képtéma megidézi a magányt, a befelé figyelést és a koncentrációt – azokat a folyamatokat, amiket egy verseny lefolytatása alatt végigfuttatunk magunkban. Intim terek ezek, melyek személyes küzdelmek színhelyeivé válnak. A mozgásnak, vitalitásnak helyet adó pályák üressége teszi drámaivá a festményeket. Feszült csend érződik a tátongó csarnokokból éppen úgy, mint Edward Hopper urbanista, kiüresített térkompozícióiban, melyekben az alakok a magányról tesznek tanúságot. Ezt a hagyományt folytatva Székács tovább finomította szerkesztési módját, melyből kivonta a figurális elemeket és az emberábrázolásokat. Maradt a csupasz tér, melynek megjelenítésével ugyanazt a mondanivalót sikerült közvetíteni, mint említett elődjének. Ez a redukálás lehetővé tette, hogy a narratíva helyett a színek és fényjelenségek szólaljanak meg. A feszes mértani rendezést a drapériák íve és a színek élénksége finomítja. Az árnyékok párhuzamos sávokat hoznak létre, melyek a függőleges és vízszintes irányok játékát teremtik meg.
Minden kiállítási darab ugyanennek a térhatásnak a variánsait mutatja be. A tárlat ennek ellenére sem válik unalmassá, mivel az uralkodó színmezők és a fényjáték megragadó alkalmazása folyamatosan fenntartja a nézők figyelmét. Ez kihívás elé állíthatta a fiatal művészt, aki bátran kísérletezett a témakörrel és a benne rejlő lehetőségekkel. A képek szigorúan, lelkiismeretesen kiszerkesztett részletei pedig tanúi lettek a festői elhivatottságnak. Az önismétlés elkerülése és a kiállítás dinamikájának fenntartása érdekében Székács jól döntött a textúrák kiemeléséről. A sok különféle anyag megjelenítése tette lehetővé, hogy élénk színpaletta és változatos felület mutatkozhasson meg a vásznakon: ilyen a falszerkezetek, a linóleum, a fa és a különféle drapériák bemutatása. A festésmódban óvatos, de jól érzékelhető változatok figyelhetők meg a tárgyrészletek tűpontos ábrázolása és az árnyékok lazúros felülete között. Ezen részletek miatt sem válhattak a vásznak szimpla ujjgyakorlatokká.
A tárlat installálásakor tudatosan emelték ki az egyes vásznak hangsúlyosabb részleteit. Nagyon érzékletes a különböző falszínek és a fénybeállítások alkalmazása, melyek egy tágabb térből haladva segítik, erősítik a festmény belső tereinek hatásait érvényesülni, irányítják a nézőpontok fókuszait.
A NextArt Galériának sikerült ismét egy figyelemre méltó tehetséget találnia a frissen végzett képzőművészek közül. Kíváncsian várjuk a folytatást, és azt, hogy a közös munka milyen újabb művészeti dimenziókat nyit meg.
Székács Gergely: Szín-terek, NextArt Galéria, 2015. november 20 – 2016. január 2.
A kiállított festménysorozat üres sportcsarnokok enteriőrjét pingpong asztalok főszereplésével mutatja be. Az elmúlt évtizedekben tendenciaként figyelhetjük meg a realisztikus ábrázolásmódoknál a fotótechnika érvényesülését, ami – ha átüt a festészet eszközein – sokszor rideg, elidegenítő hártyát von a téma köré. Székács Gergely szakít ezzel a jellegzetessé vált módszerrel, és kompozícióinak megálmodásakor visszatér a hagyományos előtanulmányok útjához. Festményei tehát nem fényképek után, hanem megfigyelések, vázlatok és a művész intuíciói alapján készülnek. Hálásan köszön vissza a kompozíciókon ez az eljárás, mivel lehetővé teszi, hogy a figura nélküli terek bensőséges hangulatúvá váljanak. A diplomamunka ihlette sorozat olyan sportversenypályákat jelenít meg, ahol több pingpongasztal kerül térbeli viszonyba egymással. Az asztalok színpadias, ünnepélyes fénymandorlával kiemelt sziluettjét válaszfalak drapériái övezik. Az egyszerű képtéma megidézi a magányt, a befelé figyelést és a koncentrációt – azokat a folyamatokat, amiket egy verseny lefolytatása alatt végigfuttatunk magunkban. Intim terek ezek, melyek személyes küzdelmek színhelyeivé válnak. A mozgásnak, vitalitásnak helyet adó pályák üressége teszi drámaivá a festményeket. Feszült csend érződik a tátongó csarnokokból éppen úgy, mint Edward Hopper urbanista, kiüresített térkompozícióiban, melyekben az alakok a magányról tesznek tanúságot. Ezt a hagyományt folytatva Székács tovább finomította szerkesztési módját, melyből kivonta a figurális elemeket és az emberábrázolásokat. Maradt a csupasz tér, melynek megjelenítésével ugyanazt a mondanivalót sikerült közvetíteni, mint említett elődjének. Ez a redukálás lehetővé tette, hogy a narratíva helyett a színek és fényjelenségek szólaljanak meg. A feszes mértani rendezést a drapériák íve és a színek élénksége finomítja. Az árnyékok párhuzamos sávokat hoznak létre, melyek a függőleges és vízszintes irányok játékát teremtik meg.
Minden kiállítási darab ugyanennek a térhatásnak a variánsait mutatja be. A tárlat ennek ellenére sem válik unalmassá, mivel az uralkodó színmezők és a fényjáték megragadó alkalmazása folyamatosan fenntartja a nézők figyelmét. Ez kihívás elé állíthatta a fiatal művészt, aki bátran kísérletezett a témakörrel és a benne rejlő lehetőségekkel. A képek szigorúan, lelkiismeretesen kiszerkesztett részletei pedig tanúi lettek a festői elhivatottságnak. Az önismétlés elkerülése és a kiállítás dinamikájának fenntartása érdekében Székács jól döntött a textúrák kiemeléséről. A sok különféle anyag megjelenítése tette lehetővé, hogy élénk színpaletta és változatos felület mutatkozhasson meg a vásznakon: ilyen a falszerkezetek, a linóleum, a fa és a különféle drapériák bemutatása. A festésmódban óvatos, de jól érzékelhető változatok figyelhetők meg a tárgyrészletek tűpontos ábrázolása és az árnyékok lazúros felülete között. Ezen részletek miatt sem válhattak a vásznak szimpla ujjgyakorlatokká.
A tárlat installálásakor tudatosan emelték ki az egyes vásznak hangsúlyosabb részleteit. Nagyon érzékletes a különböző falszínek és a fénybeállítások alkalmazása, melyek egy tágabb térből haladva segítik, erősítik a festmény belső tereinek hatásait érvényesülni, irányítják a nézőpontok fókuszait.
A NextArt Galériának sikerült ismét egy figyelemre méltó tehetséget találnia a frissen végzett képzőművészek közül. Kíváncsian várjuk a folytatást, és azt, hogy a közös munka milyen újabb művészeti dimenziókat nyit meg.
Székács Gergely: Szín-terek, NextArt Galéria, 2015. november 20 – 2016. január 2.
Fotók a Nextart Galéria engedélyével
